Remélem, hogy valóban valamilyen tök jó helyen külföldön van, és nem máshol, ugyanis annyira eltűnt mostanában, hogy semmiféle életjelet nem látok róla, és ez megrémiszt.
Persze az álom kapcsán eszembe jutottak a régi idők. Nyilván 18 évesnek és gondtalannak lenni más életminőség, mint felnőttnek lenni ezer átvészelt gonddal és lakáshitellel, de valahogy akkor is túl nagynak tartom a különbséget.
Ezzel a fiúval mindent meg tudtunk beszélni, soha nem veszekedtünk egymással, ezer kalandot éltünk át, és bárhová vakon követtem, mert tudtam, hogy megvéd. (Vagy csak én voltam még ennyire naiv?) Ismertük, tudtuk, szerettük és elfogadtuk egymást. Imádtam a barátait is, ők is engem: egy nagy fiúbanda tiszteletbeli tagja voltam örökös tag. Körbejártuk az országot, mindenki szüleit meglátogattuk együtt, rendszeresen jártunk le a szerelmem szüleihez, ahol őzek legeltek a kert alján, kismalacok rohangáltak a virágágyásban, és minden olyan különleges volt a panelszobában penészedett ifjú hölgynek (nekem).
Aztán elkövetett egy hibát, ami miatt szétmentünk, és bár ő három nap alatt vissza akarta volna csinálni, én dacoskodtam. Egy kerek évig járt utánam, sírt az ablakom alatt, amikor újra összejöttünk. Hozzánk költözött, esküvőt tervezgettünk, esténként egy olvasólámpánál az ágyban összebújva olvastunk, és imádtuk egymást.
De jaj, nem szabad a fiataloknak a szülőkkel együtt lakni. Csupa jó szándékból kavartak vitákat köztünk, és akkor bekeveredett a képbe egy barátnak hitt ellenség, aki macsós szövegével megbolondította a fiatal fiút, és bennem még mindig dühöngött az ifjúi dac - szóval szétmentünk.
Valójában úgy szakítottunk, hogy mindketten szerelmesek voltunk egymásba, még évekig sírtunk egymás után, jártunk egymáshoz egy pillanatnyi vigaszért, és amikor én szerettem volna visszasírni magam, ahogy akkor ő, már nem sikerült újra kezdeni.
Pedig ha nem lettünk volna olyan nagyon fiatalok, tapasztalatlanok, akkor leélhettük volna egymással az életünket. Ő volt az igazi - az első szerelem. Már csak azért is, mert az első szerelem egy olyan különlegesen erős habarcs, ami jól köt, ha hagyják.
De talán pont az első szerelem tapasztalatlansága tette annyira széppé az egészet.

Nem az első szerelmem szeretném visszahozni, hanem annak az összhangnak a felnőtt mását szeretném visszacsempészni a jelenlegibe. Vagy valami hasonló... ennyire mélyen ne menjünk bele.
Neeem, nem James Blunt volt az első szerelmem, de megszólalásig hasonlít hozzá, mondhatnánk, hogy hasonmás, de akkor James Blunt még nem volt sehol: vagyis valójában ő az első szerelmem hasonmása. :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése