Nem tudom mi lelt, de már 10-kor aludtam, másnap reggel 10-ig, és ennek az lett az eredménye, hogy az első szerelmemmel, M-mel álmodtam. Nem volt olyan kis rózsaszín lányregényes álom, hanem inkább magvas.
Elmentem az orvoshoz, hogy megvegyem a oltását (?), este 7-re beszéltem meg a dokival, hogy visszamegyünk, de ő nem volt sehol. Eltűnt. És akkor felhívtam és csak hallgatott, én meg nem voltam ideges, beszéltem hozzá, amikor kinyögte, hogy neki az a baja, hogy nem sírok utána.
És akkor megmondtam a tutit, ami nagy tanulság így ébredés után is: miért sírnék utána, amikor egészen biztosan tudom, hogy nem lesz semmi baj, hogy együtt leszünk, mert el sem tudom képzelni, hogy mi ne lennénk egymás mellett?
Na és itt van a nagy igazság, pontosabban a nagy igazságtalanság - hogy ez az érzés azóta sem volt meg senkivel. Ez a magabiztosság, ez a bizalom, ez az erős összetartozás.
(Pedig férjnél vagyok.)
Jó, M volt az első igazi szerelem, az nyilván felülírja a többit, de azért az még mindig kiragyog a többi közül, hiszen egyformán lelkesek és odaadóak voltunk és bíztam benne, mert ő igazi férfi volt, hamvas kora ellenére is.
M utáni pasim félt az elköteleződéstől, annyira, hogy 4 év alatt egyszer került szóba az összeköltözés, akkor is egy hét múlva meggondolta magát, amúgy meg csajozott mellettem szépen. Hiába volt erős a kötelék, a vonzódás, az elszakadni nem tudás, nem volt képes lemondani a hódításról. Ami azért is vicces, mert nemrégiben szóvá tette, hogy ÉN nem voltam képes rendesen járni vele. Ez azért elég érdekes. Mert én bármit megtettem volna, hogy szorosabb legyen a kapcsolatunk. Talán csak utólag rám akarja kenni a dolgot, vagy rosszul kommunikáltunk? Nem tudom, de tény, hogy ő volt a nyughatatlan és megbízhatatlan, nem én.
Az utána lévő pasim egy évig hajtott, vágyakozott, nézett, szorongatta a kezem, ápolta a lelkem éjszakákon át, ahogy összejöttünk, az első napon magához költöztetett, majd hamarosan megszokta, hogy ott vagyok, és már nem is voltam olyan izgi. Bár berendeztük a közös életünk és otthonunk, az első alkalommal lelépett az első nővel, akinek csak a lakása kellett igazából, de el tudta egy csettintéssel mozdítani a meglévő életéből.
El is érkeztünk a férjemig, akiről érintettség lévén nem is akarok sokat írni, de röviden annyit, hogy nem csajozik, rendesen dolgozik, de mégsincs meg az az álomban tudott összetartozás. Gyerekes kis önzőségek, stiklik és hisztik veszik el a férfiassága élét, ráadásul nincs benne az a fajta szenvedély, aminek én szükségét érzem. Jó, persze már idősebbek is vagyunk, nyomasztó anyagi és családi gondok nehezítik a lobogást - talán ez a törvényszerű, hogy idősebb korban az emberek lecsillapodnak - de sajnos az én lelkem még nagyon fiatal! :D
