Blööööööööö

Annyi mindent akartam írni - mert van egy csomó izé.

Meg jó is, pl. holnap hosszú hétvégére utazunk, amit úgy vártam, de közben jött egy csomó izé.
Már nem is tudok örülni.
Úgyhogy csak annyit tudok mondani, hogy
Blöööööööööööööööööööööööööööööööööööööööööööö
:(

Beestem a múlt ablakán

Hát az úgy volt, hogy egy régi pasim nekiállt nyifogni, hogy fél elolvasni a könyvet, mert az olyan intim és gyönyörű volt, ami köztünk volt, és csak a miénk.

Na ezen aztán kissé kiakadtam.
Egyrészt ha nem olvasta, honnan gondolta, hogy egyetlen szó is íródott róla? A férfiak aztán elég önteltek!
Másrészt köszönöm szépen azt a gyönyörűséges csak a miénket, amikor havonta egy - két alkalommal egy lopott órát töltünk az ágyban, fényes nappal, lehúzott redőnyök mögött, majd fogja magát és hazamegy az élettársához.
Lehet, hogy neki ez volt maga a csoda, de őszintén szólva, nekem nem volt akkora gyönyör állandóan várni, nem akkor vele lenni, amikor akarok, hanem, amikor meg tud szökni, egy polcon ülni magányosan, és várni, hogy mikor vesz le onnan egy kicsit játszani.
És már megint a bitang nagy férfiego - csak magára gondolt akkor is, most is.

Ezen felbuzdulva tegnap este felütöttem a könyvet ott, ahol ő benne lehet - nem is emlékeztem, mennyire van benne, hát nem igazán - és elkezdtem olvasni. Annyira magával ragadott az egész, hogy hajnal négyig olvastam, sírtam és nevettem, nem tudtam letenni, pedig már alig láttam olvasni.
Egy csomó dologra már nem emlékeztem, viszont sokra nagyon is, olyannyira nagyon is, hogy nem csupán emlékeztem, hanem újra éltem, mintha ott lettem volna épp.

Sajnos egy szörnyű dologra jöttem rá - sajnálom, nagyon sajnálom -, de hiányzik egy csomó minden. Hiányoznak a barátok, a társaság, és hiányzik ő, aki iránt már nem érzek gyengeséget, de azért mégis hiányzik az az élet, ami vele volt, az a nő, aki mellette voltam, az az érzés, amit ő tudott nekem adni - megmagyarázhatatlan, de olyan puha kényelmes önvalóságos izét. Nem tudom egész pontosan kifejezni, de mintha vele érzeném magam igazán önmagamnak, mellette lennék otthon igazán.

Rávilágítva a tényre, hogy nem vele élek, ez egészen szarul hangzik.
Nem tehetek róla, hiába tudom, hogy egy lüke buborék, ez az érzés bennem van, és kész.

Azt mondta nekem egyszer:
Én a tiéd vagyok. Te az enyém vagy. Szokd meg, mert ez így lesz egészen addig, míg egyikünk meg nem hal.

Hát ezek szerint egyikünk, vagy mindkettőnk meghalt már, mert nem sok dolgunk van mostanában egymással.
Pedig olyan jó lenne néha csak bekucorodni a hóna alá, és hallgatni a sületlenségeit. Mindegy, hogy már más van a szívemben, hogy már nem vagyok elvakulva, és látom őt, az a furcsa varázslat nem múlt el teljesen. És tényleg lehet, hogy nem múlik el soha. ....