Meglepetés!

Szóval az orvos riogatott a korai petefészek kimerüléssel, aminek vonzata a korai öregedés - külső és belső.
Ami gáz, mert az öregedéssel eleve irtó nehéz szembe nézni, hát még a koraival, te jó ég!
Amikor az ember lát szexi ropogós 50eseket, azt gondolja, ez király, majd én is ilyen leszek, és akkor szólnak, hogy bocsika, de úgy 15 évvel előbb fogsz megöregedni, mint ildomos lenne. Annyira köszi!
A másik remek hozzászólás, hogy minek beleszólni a természet rendjébe, tudja az a dolgát.
Nem tudom a remek orvosdoktorok a maguk dolgában is így járnának-e el, hogy óóó, hát ráncos leszel, dagadt és szottyadt, és kihullik a hajad és eltörik a csontod, egy darab szarnak fogod magad érezni életed hátralévő részében, akkor vajon békésen ülnének e tény felett, hogy ó, oké, hát akkor én szarul jártam oszt jónapot!?

Valójában elküldtek egy csomó drága, tb által nem támogatott vizsgálatra, de csak mert gyereket akarok.
Egyrészt, ha az állam támogatja a gyerekvállalást, akkor ne csak úgy tegye, hogy a halomra szülő etnikumoknak még több anyagi támogatást adjon, hanem úgy is, hogy azon szerencsétlen nőket, akik nagyon akarnak gyereket, de nem jön össze nekik, segítse hozzá a gyerekvállaláshoz, támogassa a gyerekvállalást segítő kivizsgálást is, mert úgy lenne fair.
Rém igazságtalan, hogy az egyiknek még kotonra sincs pénze, ezért aztán terhes lesz, a másik meg több százezres tételeket kuporgat össze a lakáshitele mellett, folyamatos tb-fizetés mellett, mert a tb-támogatás nem terjed ki hormonvizsgálatokra vagy hormonkészítményekre. Arról nem is beszélve, hogy nincs mindenkinek meg az az anyagi háttere, hogy ennyi mindent kifizessen, azok eleve kiesnek a szórásból. Magam is már előbb nekimentem volna a gyerek projektnek, ha nem lettek volna napi megélhetési gondjaim. Mondjuk most sem állok olyan jól anyagilag, csak hát az utolsó lehetőség szavak egymás mellett elég ösztönzően hatnak, hogy akár a föld alól is előkaparja az ember azt a pénzt.

Na aztán itt van a másrészt problematika, hogy abban az esetben, ha nem akarnék gyereket, nem is foglalkoznának velem, hagynának szépen elsorvadni idő előtt. Pedig ha az ember kicsit is utána olvas, tudja, hogy ez nem törvényszerű. Urbanizációs népbetegség a korai petefészek kimerülés, már harmincasok is benne vannak sokan. Ennek oka a sok stressz, a béna ételek, a mozgásszegény életmód és a halomra nyelt fogamzásgátló. De nem kéne belenyugodni.

Itt jegyezném meg, hogy igen korán kezdtem el a fogamzásgátló szedését, és egy viszonylag neves, drága nőgyógyászhoz jártam sokáig, aki a felvetésemre, miszerint nem járok senkivel, abbahagyom a tabletta szedését azt mondta: nehogy abba hagyja, az csak összezavarja a szervezetet.
Hát a tudomány mai állása szerint inkább egy kis zavar kellett volna, mint évekig tök feleslegesen mérgezni magam, aminek akár lehet is következménye a korai kimerülés.

Másik dolog, hogy kitolódik a gyerekvállalás, sokan csak a harmincas éveik végén, vagy még később jutnak el oda, hogy be tudják vállalni a gyereket. A karrier mellett anyagi oka is van, na meg a megfelelő apakészlet hiánya, mert még ha egy nő azt is mondja, nem érdekel a suli, a munka, a szép ház, a pasija azt mondja: ácsi! Már ha van egyáltalán, aki megszólaljon. Szóval jó sokáig húzzuk a gyerekvállalást, viszont előbb válunk terméketlenné, ergo nagy az esélye, hogy sokan lecsúsznak róla észrevétlen.

Na, amit akartam mondani, hogy ha nem akarnék gyereket, nem is foglalkoznának velem, pedig azért nem kell mindjárt leírni az ember lányát, ha egy kicsit akadozik a hormontermelése. Mivel a húgom elment egy igen neves endokrinológushoz, az unokatesóm pedig állandóan a szakirányú blogokat és külföldi sajtót tanulmányozza e témában, azért tudom csak, hogy van egy krém, ami stimulálja a hormontermelést, és remek segítség arra, hogy mozgásban tartsd a szervezeted, fiatalon a tested. Na, az orvosok ezt nem mondják, még akkor sem, ha az előkelő helyen lévő méregdrága magánrendelőjükbe jársz.

A szerencsétlenségben nagyon szerencsés vagyok, mert eljutottam ehhez az információhoz, és a krém kb. két hét utáni kenésének következményeként ma reggel az a megtiszteltetés ért, hogy 5 hónap után újra menstruálok! (Mondjuk az orvos által előírt vizsgálatokon még nem voltam, lesz majd csodálkozás a leletek kézhezvétele után gondolom.)

Nem tudom leírni azt a megkönnyebbülést és hálát, amit éreztem ma reggel a fürdőben. A törölközőbe fúrt fejjel zokogva rebegtem hálát a csodáért, amiben részem lehetett. Mert ez a kis vér az egész világot jelenti nekem.  Valójában csak most jöttem rá, hogy mennyire zavart ez az egész dolog, mennyire elnyomtam magamban, de milyen nagyon megbéklyózott. Ez azt jelenti, hogy nincs még veszve minden, hogy nem lehet olyan nagy a baj, és hogy talán mégsem kell idő előtt megöregednem.

Köszönet és hála azoknak, akik nem csak azon munkálkodnak, hogy minél több pénzt húzzanak le a szerencsétlen, kétségbeesett emberekről, köszönet a professzornak, aki egy gyógynövényboltban kapható kencét ír fel, pedig valami szintetikus szer orvoslátogatója biztos elvitte volna Balira, ha az ő készítményét írja fel, köszönet a netes kereskedelemnek, hogy már a világ bármely tájáról beszerezhetőek a dolgok, nem vagyunk elzárva tőlük, és legfőképp köszönet a sorsnak, hogy reményt ad és hitet, hogy engedi, hogy küzdjek, hogy menjek előre, és ad lehetőséget, hogy beváltsam az álmaim.
Ez persze tudom, hogy nem jelenti azt, hogy sikerrel is járok, de reménykedem benne, és legalább van esélyem megpróbálni.
Köszönet azoknak is, akik drukkolnak nekem és velem örülnek.
És persze köszönet a törölközőnek, hogy felszárította a könnyeim.

A nagy spagetti háború

Régen imádtam főzni. Nagy vendégségeket csaptam egész menüsorokat lefőzve, meg saját recepteket csináltam, mint currys sajtleves, hideg citromleves, mézes-csípős sült vagy lekváros csirke. :)
Aztán jött az időszak, amikor kötelező lett, elvárás és kényszer, és leblokkoltam, megutáltam, abbahagytam. Egy melegszendvics hét közben, egy valamilyen kaja vasárnap, és kb. ennyi, inkább hideg táp, kifőzde, vagy mit tudom én hagyjál békén egyél amit akarsz mondatok jöttek.

Két szomszédom is mondta, hogy őket kikapcsolja a főzés. Az egyik ledolgozott 12 órát egy plázában, majd este 10kor nekiállt kaját főzni pihenésként. A másik egy konyhán dolgozott, és itthon hobbiból újfent főzni kezdett - pihenésként. Nem értettem.
Aztán ma valahogy megértettem.
Tele az agyam hülyeséggel, félelemmel, bizonytalansággal, kétséggel. Nem bírok magammal mit kezdeni. A tévé untat, olvasni nincs idegrendszerem, a net előtt ülni meg már fáj - mert ahogy a hobbifőző szakács, én hobbinetező netmunkás vagyok. Szóval ki tudja miért, de a héten főzni kezdtem, egészen hülye módon fellelkesedve.
Elmentem boltba is hozzávalókért, és így eszembe jutottak ételek, pedig ez a rész már elég rég blokkolva volt az agyamban - a zacskós leves turó rudi kombón túl nem volt már semmi benne.

Ennek egyik oka az lehet, hogy míg a kapcsolatunk elején a férjem ájuldozott a főzési tudományomtól, mindent kétszer kért, háromszor megköszönt és el volt képedve olyan ételek, ízek, fűszerek és alapanyagok kóstolása után, amiket még soha életében nem látott otthon, majd elkezdte megszokni, hogy minden fincsi, majd elkezdte nem megenni a kedvenceit, majd elkezdte finnyázni a főztöm, nekem meg elment a kedvem az egésztől. Aztán már mindent utált, amit én szerettem, nem eszik rizst, tésztát, csirkemellet, zöldséget, főzeléket - szóval semmit, ami nem nagy adag steak frissen sült krumplival vagy valamilyen magyaros leves.
Szóval étkezi halmazunk közös része igencsak elvékonyodott, és én már nem csak azért nem akartam főzni, mert ő úgysem dicséri meg, hanem azért, mert én már úgysem akartam olyat enni, amilyet ő.

A spagettin durrant el az agyam. Én minden hosszú szálas ételtől meg akarok fulladni, ő meg tésztából csak a spagettit hajlandó megenni mostanában - csupa fura új szokás - évek óta nyelem a hosszú béna spagettit, mikor csodás masnik, csigák meg mindenféle szuper tészták kacsintgatnak rám a boltban. A férjem szerint a spagetti tésztának sokkal jobb az íze, mint akár ugyanazon gyártó más formájú tésztájának. Vagyis a forma adja az ízt. Először röhögtem, aztán dühöngtem, aztán berágtam. Ha már tésztát főzök, egy lében megfőzhetek egymás után kétféle tésztát - ha ő nem hajlandó megenni egyszer sem, amit én szeretnék, akkor én sem fogom megenni azt, amit én nem szeretnék. Ennek folyománya, hogy ő a tejfölös mártást szereti csak, én pedig egy csomó félét szeretek, de legfőképpen a paradicsomos mártást, amit ő soha nem eszik meg, de még a szagát sem bírja. Ha a férjem nem tölti itthon az éjszakát, én bűnös lélék paradicsomos tésztát főzök magamnak dorbézolásul.
Szóval az egész főzőcskézés innen indult, hogy nem akarok kényszerkajáló lenni, én is azt szeretném enni, amit szeretek. Ha ő nem enged, én már nem fogok tovább.
És aztán elindult a lavina - a héten több ételt főztem, mint az elmúlt egy hónapban összesen.
Miket?
tepsis krumpli házi kolbásszal és friss fokhagyma gerezdekkel
omlett vajban párolt zöldségekkel, tzatziki mártással (két ízben - egy paradicsomos-bazsalikomos és egy erőspaprikás verzióban)
paradicsomos-fokhagymás-zöldfűszeres farfalle
sonkás-fokhagymás-tejfölös spagetti
tejfölös-ecetes fejtett bab főzelék
pörkölt
mexikói pácolt sült hús
csokis süti

Mindezt 4 napra lebontva.

És a lényeg, hogy rájöttem, a főzés tényleg kikapcsol. Ellazít, és elfáraszt, van benne sikerélmény, pozitív megerősítés, ami mindenkinek kell. Lehet közben elkalandozni, semmire sem gondolni, vagy éppen hogy félig odafigyelve lazán átgondolni dolgokat, nem agyongörcsölve rágódni rajtuk.
És az sem rossz, hogy akad ennivaló az almáriumban - nem mindig csak a zacskós leves kerül előtérbe.

Csak az az átkozott mosogatás ne lenne utána....

Tárgyilagos szarságok tára

- Az ember, aki gyerekkorom óta mellettem van és a legaktívabb szereplője az életemnek, és akinek sok mindent elnéztem, mert a kedvencem volt és azt hittem örül, hogy segítem, ahol tudom, furcsa mód egy semmiért (nem eléggé segítettem szerinte) nekem támadt, és tökre összeomlott az egész kurva világ, mert már nem az, aki volt. Nem akarok olyan dolgokat mondani neki, amiket nem akarok, de lenyelni sem tudom a békát. Most lapítok - nem beszélünk, de érzem, hogy ez tarthatatlan, de bármi lesz, ő már nem lesz nekem az, aki volt.
Fáj.

- Ami fájt még az az alhasam meg a hátam, elmentem az orvoshoz, aki betegállományban volt. (Furcsa, de hát egy orvos is lehet beteg.) Na és a helyettes mondta, hogy vesegyulladás, adott antibiotikumot én meg beszedtem ma mentem vissza a leletért, amikor a dokim közölte, hogy nem volt nekem vesebajom, és hogy menjek el nőgyógyászhoz és kérdezzem meg a családtagokat mikor kezdtek el KLIMAXOLNI bakker mert szerinte nekem ilyen bajom van. Aztán szóba került a gyerekvállalás, amire elmondta, hogy van olyan gyereke, akit olyan 45 éves nő szült, akinek előtte még nem volt gyereke, szóval bármi megtörténhet. Beszélt még szétrobbant petesejtekről amik szétrepesztik a petefészket és vér ürül a hasüregbe én meg elájultam gondolatban.
Végigbőgtem újfent az estét - minden napra van valami izgalom.

Az ügy folyományai:
Szóba kerül a gyerekvállalás, ami egyre elérhetetlenebbnek tűnik és egyre bizonytalanabb vagyok és egyre jobban félek. Az uram sehogy sem akar gyereket, örökbe fogadni nem akar, a sajáttól fél, szerinte túl nyafogós anya lennék amitől ő tart és sajnálja a pénzt a gyerekre. Sakkmatt.
Amúgy is a dokinál úgy éreztem magam, mint egy leszerepelt balerina, mehet a takarásba vége a produkciónak. Mit vagyok oda, hogy mikor termékeny egy nő az szép. Persze, szép nézni egy karosszékből, hogy szenvednek a nők.
Imádom a dokim, oda vagyok érte, szar volt ezt hallani tőle.
Gyógyultnak érezve magam érkeztem a rendelőbe és betegen és öregen jöttem ki onnan.
Egy pocsolyának érzem magam, amiből szárad ki a víz, és csak koszos sár marad utána.
Aztán itthon a férjem cserben hagyott az agitálásával, hogy minek nekem gyerek?
És miért most akarok, miért nem előbb?
Egyre kisebb és elveszettebb porszem lettem a világegyetemben.

A doki szerint (is) ha rendbe jönne a ciklusom, megoldódna a gondom. Erre a célra van itthon egy régebbi hasonló esetből hormonom, ami már kétszer segített, de most többen mondták, hogy inkább ne szedjem be, aztán jött a fájás, aztán most nem tudom hogy beszedjem vagy sem. Ha beszedném, legalább egy lépéssel előbb lennék és megindulna a folyamat.

Persze orvos kéne, de valami rendes. Évek óta szenvedek, mert a helyes dokiknak elkezd jól menni és nagyképű köcsögök lesznek, az utolsó két élményem megaláztatással, kínos érzéssel, zokogással záródott, de előtte is volt bőven ilyesmiben részem, szóval félek. Gondoltam visszamegyek ahhoz az orvoshoz, akihez már kis ideig jártam, de elköltözött a magánrendelése valahova nagyon messzire. Próbáltam rákeresni, hogy hol rendelhet még, erre ilyeneket találtam róla fórumokban, hogy elszállt, nagyképű lett. Hát ilyen már volt egy. Ezért utazzam át a fél világot, hogy bántson? Kéne egy jó doki, aki kipróbált és jó és rendes.

Ha valami olyasmi van, hogy kés alá kell feküdni, azt nem tudom, hogy fogom végigcsinálni, azok után, hogy egy sima vakbélbe majdnem belehaltam és az intenzíven ébredtem, ahol 6 napot töltöttem, miközben haltak meg mellettem az emberek. Elmondhatatlan félelem van rajtam.

Az egészen az a hab, hogy végtelenül egyedül vagyok ezzel az egésszel.
A férjem érzéketlen és hát ellentétes érdekek hajtják.
A családom ... na inkább hagyjuk.

Legbelül vinnyogok a félelemtől, a csalódástól, hogy élve vagyok eltemetkezve egy unalmas szar életbe és épp most közölték velem, hogy mehetek a levesbe, a jelenetemnek pont vége van.
Mint nőnek, nincs sikerélményem sem itthon, sem házon kívül jó ideje.
Mint szakember, nem vagyok sehol, éhbérért gürizek unalmas dolgokat bezárva egy toronyszobába.
Mint anya, nem válthatom valóra az álmaim.
Mint személyiség, már régen össze vagyok törve, közegemen kívül verem a fejem nap nap után ugyanabba a falba, csak most már nagyon elkezdett fájni.