Tárgyilagos szarságok tára

- Az ember, aki gyerekkorom óta mellettem van és a legaktívabb szereplője az életemnek, és akinek sok mindent elnéztem, mert a kedvencem volt és azt hittem örül, hogy segítem, ahol tudom, furcsa mód egy semmiért (nem eléggé segítettem szerinte) nekem támadt, és tökre összeomlott az egész kurva világ, mert már nem az, aki volt. Nem akarok olyan dolgokat mondani neki, amiket nem akarok, de lenyelni sem tudom a békát. Most lapítok - nem beszélünk, de érzem, hogy ez tarthatatlan, de bármi lesz, ő már nem lesz nekem az, aki volt.
Fáj.

- Ami fájt még az az alhasam meg a hátam, elmentem az orvoshoz, aki betegállományban volt. (Furcsa, de hát egy orvos is lehet beteg.) Na és a helyettes mondta, hogy vesegyulladás, adott antibiotikumot én meg beszedtem ma mentem vissza a leletért, amikor a dokim közölte, hogy nem volt nekem vesebajom, és hogy menjek el nőgyógyászhoz és kérdezzem meg a családtagokat mikor kezdtek el KLIMAXOLNI bakker mert szerinte nekem ilyen bajom van. Aztán szóba került a gyerekvállalás, amire elmondta, hogy van olyan gyereke, akit olyan 45 éves nő szült, akinek előtte még nem volt gyereke, szóval bármi megtörténhet. Beszélt még szétrobbant petesejtekről amik szétrepesztik a petefészket és vér ürül a hasüregbe én meg elájultam gondolatban.
Végigbőgtem újfent az estét - minden napra van valami izgalom.

Az ügy folyományai:
Szóba kerül a gyerekvállalás, ami egyre elérhetetlenebbnek tűnik és egyre bizonytalanabb vagyok és egyre jobban félek. Az uram sehogy sem akar gyereket, örökbe fogadni nem akar, a sajáttól fél, szerinte túl nyafogós anya lennék amitől ő tart és sajnálja a pénzt a gyerekre. Sakkmatt.
Amúgy is a dokinál úgy éreztem magam, mint egy leszerepelt balerina, mehet a takarásba vége a produkciónak. Mit vagyok oda, hogy mikor termékeny egy nő az szép. Persze, szép nézni egy karosszékből, hogy szenvednek a nők.
Imádom a dokim, oda vagyok érte, szar volt ezt hallani tőle.
Gyógyultnak érezve magam érkeztem a rendelőbe és betegen és öregen jöttem ki onnan.
Egy pocsolyának érzem magam, amiből szárad ki a víz, és csak koszos sár marad utána.
Aztán itthon a férjem cserben hagyott az agitálásával, hogy minek nekem gyerek?
És miért most akarok, miért nem előbb?
Egyre kisebb és elveszettebb porszem lettem a világegyetemben.

A doki szerint (is) ha rendbe jönne a ciklusom, megoldódna a gondom. Erre a célra van itthon egy régebbi hasonló esetből hormonom, ami már kétszer segített, de most többen mondták, hogy inkább ne szedjem be, aztán jött a fájás, aztán most nem tudom hogy beszedjem vagy sem. Ha beszedném, legalább egy lépéssel előbb lennék és megindulna a folyamat.

Persze orvos kéne, de valami rendes. Évek óta szenvedek, mert a helyes dokiknak elkezd jól menni és nagyképű köcsögök lesznek, az utolsó két élményem megaláztatással, kínos érzéssel, zokogással záródott, de előtte is volt bőven ilyesmiben részem, szóval félek. Gondoltam visszamegyek ahhoz az orvoshoz, akihez már kis ideig jártam, de elköltözött a magánrendelése valahova nagyon messzire. Próbáltam rákeresni, hogy hol rendelhet még, erre ilyeneket találtam róla fórumokban, hogy elszállt, nagyképű lett. Hát ilyen már volt egy. Ezért utazzam át a fél világot, hogy bántson? Kéne egy jó doki, aki kipróbált és jó és rendes.

Ha valami olyasmi van, hogy kés alá kell feküdni, azt nem tudom, hogy fogom végigcsinálni, azok után, hogy egy sima vakbélbe majdnem belehaltam és az intenzíven ébredtem, ahol 6 napot töltöttem, miközben haltak meg mellettem az emberek. Elmondhatatlan félelem van rajtam.

Az egészen az a hab, hogy végtelenül egyedül vagyok ezzel az egésszel.
A férjem érzéketlen és hát ellentétes érdekek hajtják.
A családom ... na inkább hagyjuk.

Legbelül vinnyogok a félelemtől, a csalódástól, hogy élve vagyok eltemetkezve egy unalmas szar életbe és épp most közölték velem, hogy mehetek a levesbe, a jelenetemnek pont vége van.
Mint nőnek, nincs sikerélményem sem itthon, sem házon kívül jó ideje.
Mint szakember, nem vagyok sehol, éhbérért gürizek unalmas dolgokat bezárva egy toronyszobába.
Mint anya, nem válthatom valóra az álmaim.
Mint személyiség, már régen össze vagyok törve, közegemen kívül verem a fejem nap nap után ugyanabba a falba, csak most már nagyon elkezdett fájni.