A nagy spagetti háború

Régen imádtam főzni. Nagy vendégségeket csaptam egész menüsorokat lefőzve, meg saját recepteket csináltam, mint currys sajtleves, hideg citromleves, mézes-csípős sült vagy lekváros csirke. :)
Aztán jött az időszak, amikor kötelező lett, elvárás és kényszer, és leblokkoltam, megutáltam, abbahagytam. Egy melegszendvics hét közben, egy valamilyen kaja vasárnap, és kb. ennyi, inkább hideg táp, kifőzde, vagy mit tudom én hagyjál békén egyél amit akarsz mondatok jöttek.

Két szomszédom is mondta, hogy őket kikapcsolja a főzés. Az egyik ledolgozott 12 órát egy plázában, majd este 10kor nekiállt kaját főzni pihenésként. A másik egy konyhán dolgozott, és itthon hobbiból újfent főzni kezdett - pihenésként. Nem értettem.
Aztán ma valahogy megértettem.
Tele az agyam hülyeséggel, félelemmel, bizonytalansággal, kétséggel. Nem bírok magammal mit kezdeni. A tévé untat, olvasni nincs idegrendszerem, a net előtt ülni meg már fáj - mert ahogy a hobbifőző szakács, én hobbinetező netmunkás vagyok. Szóval ki tudja miért, de a héten főzni kezdtem, egészen hülye módon fellelkesedve.
Elmentem boltba is hozzávalókért, és így eszembe jutottak ételek, pedig ez a rész már elég rég blokkolva volt az agyamban - a zacskós leves turó rudi kombón túl nem volt már semmi benne.

Ennek egyik oka az lehet, hogy míg a kapcsolatunk elején a férjem ájuldozott a főzési tudományomtól, mindent kétszer kért, háromszor megköszönt és el volt képedve olyan ételek, ízek, fűszerek és alapanyagok kóstolása után, amiket még soha életében nem látott otthon, majd elkezdte megszokni, hogy minden fincsi, majd elkezdte nem megenni a kedvenceit, majd elkezdte finnyázni a főztöm, nekem meg elment a kedvem az egésztől. Aztán már mindent utált, amit én szerettem, nem eszik rizst, tésztát, csirkemellet, zöldséget, főzeléket - szóval semmit, ami nem nagy adag steak frissen sült krumplival vagy valamilyen magyaros leves.
Szóval étkezi halmazunk közös része igencsak elvékonyodott, és én már nem csak azért nem akartam főzni, mert ő úgysem dicséri meg, hanem azért, mert én már úgysem akartam olyat enni, amilyet ő.

A spagettin durrant el az agyam. Én minden hosszú szálas ételtől meg akarok fulladni, ő meg tésztából csak a spagettit hajlandó megenni mostanában - csupa fura új szokás - évek óta nyelem a hosszú béna spagettit, mikor csodás masnik, csigák meg mindenféle szuper tészták kacsintgatnak rám a boltban. A férjem szerint a spagetti tésztának sokkal jobb az íze, mint akár ugyanazon gyártó más formájú tésztájának. Vagyis a forma adja az ízt. Először röhögtem, aztán dühöngtem, aztán berágtam. Ha már tésztát főzök, egy lében megfőzhetek egymás után kétféle tésztát - ha ő nem hajlandó megenni egyszer sem, amit én szeretnék, akkor én sem fogom megenni azt, amit én nem szeretnék. Ennek folyománya, hogy ő a tejfölös mártást szereti csak, én pedig egy csomó félét szeretek, de legfőképpen a paradicsomos mártást, amit ő soha nem eszik meg, de még a szagát sem bírja. Ha a férjem nem tölti itthon az éjszakát, én bűnös lélék paradicsomos tésztát főzök magamnak dorbézolásul.
Szóval az egész főzőcskézés innen indult, hogy nem akarok kényszerkajáló lenni, én is azt szeretném enni, amit szeretek. Ha ő nem enged, én már nem fogok tovább.
És aztán elindult a lavina - a héten több ételt főztem, mint az elmúlt egy hónapban összesen.
Miket?
tepsis krumpli házi kolbásszal és friss fokhagyma gerezdekkel
omlett vajban párolt zöldségekkel, tzatziki mártással (két ízben - egy paradicsomos-bazsalikomos és egy erőspaprikás verzióban)
paradicsomos-fokhagymás-zöldfűszeres farfalle
sonkás-fokhagymás-tejfölös spagetti
tejfölös-ecetes fejtett bab főzelék
pörkölt
mexikói pácolt sült hús
csokis süti

Mindezt 4 napra lebontva.

És a lényeg, hogy rájöttem, a főzés tényleg kikapcsol. Ellazít, és elfáraszt, van benne sikerélmény, pozitív megerősítés, ami mindenkinek kell. Lehet közben elkalandozni, semmire sem gondolni, vagy éppen hogy félig odafigyelve lazán átgondolni dolgokat, nem agyongörcsölve rágódni rajtuk.
És az sem rossz, hogy akad ennivaló az almáriumban - nem mindig csak a zacskós leves kerül előtérbe.

Csak az az átkozott mosogatás ne lenne utána....