Életem java részében egy cuki kis kertes házra vágytam, egy cuki férjjel, írói karrierrel, laptoppal, kutyákkal és gyerekekkel.
Most, amikor már szinte minden megvan, van némi kételyem az üggyel.
A cuki kis háznál inkább a kicsin van a hangsúly, úgy szoktam mondani, egy dióhéjban élek. És állati drága is, az egész életünk rámegy, nincs nyaralás, új ruha vagy gondtalan vacsizós este - minden pénzt elvisz a bank. Ja, és az idill ára, hogy a világ lüktető felétől, a buliktól, a kultúrától, a barátoktól, a családtól igencsak távol vagyok.
A cuki férjjel az a baj, hogy momentán egyáltalán nem cuki, inkább idegesítő, mint megnyugtató a jelenléte. Alighanem a házasság nem való mindenkinek, vagy én nem tudom, de ez nem az, mint amire vágytam. Inkább érzem magam elhanyagolt biorobotnak, mint szeretett és elismert szuperfeleségnek. Pedig én mindig azt hittem, szuperfeleség leszek, mert nem vagyok unalmas kocka, kreatív vagyok, problémamegoldó és vicces, kellően bohém, nem féltékeny és rugalmas. De úgy látszik, akinek ilyen neje van, az pont másmilyet akar - gyakorlatilag úgy veszem észre, épp elég, ha pénzt hozok a háztartásba, ellátok minden házimunkát és amúgy láthatatlanul szökkenek portörlőtől mosogatóig.
Az írói karrierrel az a baj, hogy még be sem indult de már le is állt - hiába vannak rajongóim, hiába idézik a soraim, nem kedvez a könyvkiadásnak sem az írói karriernek a jelen. És nem kedvez az írói karriernek a béna házasság sem.
A laptoppal az a baj, hogy már állandóan mellette ülök, kifolyik a szemem, fáj a hátam, unom az egészet, mindenfélére használom, munkára, a valóságból való elmenekülésre, néha csak úgy nyomkodom mert nem találom a helyem.
A gyerekkel az van, hogy eddig nem jött össze, a férjem nem is nagyon akarja, de nem is tesz érte, és már én sem vagyok biztos, hogy neki mernék szülni, viszont másnak nem tudok, és nem igazán maradt időm a válogatásra - alighanem elbasztam mindent szép ügyesen.
A kutya az pöpecül rendben van - legalább egy az életben. De mivel ő az egyetlen vigaszom és társam, hát eléggé félek, hogy baja lesz.
Roppantul el vagyok veszve, az eszképizmust használom az életem ellen - bámulok egy általam választott másik életet (sorozatot) és állandóan sírógombóc van a torkomban.
Néha azt álmodom, hogy a sorozatban vagyok, ahol zajlik az élet, történnek a dolgok, az emberek viccesek és kedvesek vagy gonoszak, de valamilyenek.
Visszasírom a régi életem, amit akkor utáltam. Amikor arra vágytam, hogy legyen egy otthonom, társam, biztos mindennapjaim, akkor nem gondoltam, hogy egyszer majd szeretnék újra randevúzni járni, egy csodás randiról hazatérni a lánylakásba, ahol meg sem pisszen a focimeccs hangja, ahol akkor kelek, fekszem, eszem, tévézek amikor csak akarok, senki nem fog megjegyzést tenni rám, ahol ehetek a hét minden napján kínait dobozból és nem fogom hallgatni, hogy mit kellett volna főznöm és mikorra, és ahol ha jól sikerül egy randi, felvihetem magammal a delikvenst és élvezhetjük egymás társaságát. Ahol csak akkor van pasi, ha annak célja van. Ez, hogy minden nap itt van, de nem kapok udvarlást, nincsenek önfeledt együttlétek, csak az állandó reménykedésem van amibe már belezápultam, mert minden egyes nap, amikor úgy van mellettem, mintha itt sem lenne, minden egyes éjszaka, amikor nemtelen báb vagyok és meg sem lát, jobban fáj, mint mikor valójában egyedül voltam.
Akkor legalább volt bennem remény, hogy majd jön valaki, aki látva lát és megkedvel, de így még esélyem sincs rá, hogy szeressenek.
Nem mondták, hogy a házasság abból áll, hogy a férjem alkalmazottnak használ, jóval többet követel, mint amennyit ad, amit ad, azt is kényszerrel adja, és végtelenül magányos leszek mellette.
Én eddig úgy éltem az életem, hogy miden nap ünnep legyen, minden Nekem ne tegyen szívességet, Nem kell leereszkednie hozzám, mert érek én annyit önmagamban, hogy ne kelljen alamizsnáért könyörögnöm - de hát bejöttem a csőbe és most ide vagyok szorulva, a világ peremére, a fekete világűrbe távol a nevetéstől és a szép reményektől.
