El vagyok szigetelve a Szigettől.
Ami fura. Mert régen mindig ott, aktívan, minden nap, porban, sárban, kettesben, bandában, mindig.
Hiányzik. De persze félnék, hogy netán kinőttem belőle. Bár azt hiszem nem.
Kedvenc Szigetpillanataim? Sok.
Amikor sörcsapoló voltam és első ránézésre emlékszem a szép szemű fiúra, akinek az első sörét csapoltam, majd évekig ő volt a love.
Amikor a régi nagy szerelmemmel egy nosztalgikus estére lefeküdtünk a fűre nézni az eget.
Amikor a srácokkal esőben néztük a Bridget Jones-t.
Amikor végig követtem egy fiút, aki szép volt, és pass lógott a nyakába és azt hittem fellépő, és mindenki őt kereste már, és a végén kiderült, hogy takarító.
Amikor felléptünk így vagy úgy.
Amikor kóvályogtunk, találkoztunk, beszélgettünk, és töményen jött a kultúra, a sok ember, amikor mindenki haver volt, kedves és udvarias. Amikor forró nyári hajnalom megfogadtam, hogy holnap nem megyek ki, mert ragadok a kosztól, sarat fújok ki az orromon, és dagadt a bokám. De már ébredés után az első dolgom volt indulni újra, a tömény kalandért, a fényekért, a hangokért és a bűn rossz kajákért.
Hencserek, sátrak, műanyag kanalak, poharak, mosolyok, őrültek.
Jóóóóóóóóó, jó, jó, Szigetelni jó. Jó volt.
