Másik

Másik város, mások otthon, másik munka, másik férj másik családdal! Másik élet!
A kutya maradhat!

Mégis, kinek az élete?

Amikor panaszkodom, azt mondja, neki csak ez az egy élete van.
Mégis, nekem mennyi?????
És ha nekem is csak egy, akkor miért értékesebb az ő élete, hogy azt kell előtérbe tenni az enyémmel szemben?

Hogy jut el oda valaki, hogy nem közös életre gondol, hanem az övére a másikéval szemben?
Nem erről volt szó az elején.....

Blööööööööö

Annyi mindent akartam írni - mert van egy csomó izé.

Meg jó is, pl. holnap hosszú hétvégére utazunk, amit úgy vártam, de közben jött egy csomó izé.
Már nem is tudok örülni.
Úgyhogy csak annyit tudok mondani, hogy
Blöööööööööööööööööööööööööööööööööööööööööööö
:(

Beestem a múlt ablakán

Hát az úgy volt, hogy egy régi pasim nekiállt nyifogni, hogy fél elolvasni a könyvet, mert az olyan intim és gyönyörű volt, ami köztünk volt, és csak a miénk.

Na ezen aztán kissé kiakadtam.
Egyrészt ha nem olvasta, honnan gondolta, hogy egyetlen szó is íródott róla? A férfiak aztán elég önteltek!
Másrészt köszönöm szépen azt a gyönyörűséges csak a miénket, amikor havonta egy - két alkalommal egy lopott órát töltünk az ágyban, fényes nappal, lehúzott redőnyök mögött, majd fogja magát és hazamegy az élettársához.
Lehet, hogy neki ez volt maga a csoda, de őszintén szólva, nekem nem volt akkora gyönyör állandóan várni, nem akkor vele lenni, amikor akarok, hanem, amikor meg tud szökni, egy polcon ülni magányosan, és várni, hogy mikor vesz le onnan egy kicsit játszani.
És már megint a bitang nagy férfiego - csak magára gondolt akkor is, most is.

Ezen felbuzdulva tegnap este felütöttem a könyvet ott, ahol ő benne lehet - nem is emlékeztem, mennyire van benne, hát nem igazán - és elkezdtem olvasni. Annyira magával ragadott az egész, hogy hajnal négyig olvastam, sírtam és nevettem, nem tudtam letenni, pedig már alig láttam olvasni.
Egy csomó dologra már nem emlékeztem, viszont sokra nagyon is, olyannyira nagyon is, hogy nem csupán emlékeztem, hanem újra éltem, mintha ott lettem volna épp.

Sajnos egy szörnyű dologra jöttem rá - sajnálom, nagyon sajnálom -, de hiányzik egy csomó minden. Hiányoznak a barátok, a társaság, és hiányzik ő, aki iránt már nem érzek gyengeséget, de azért mégis hiányzik az az élet, ami vele volt, az a nő, aki mellette voltam, az az érzés, amit ő tudott nekem adni - megmagyarázhatatlan, de olyan puha kényelmes önvalóságos izét. Nem tudom egész pontosan kifejezni, de mintha vele érzeném magam igazán önmagamnak, mellette lennék otthon igazán.

Rávilágítva a tényre, hogy nem vele élek, ez egészen szarul hangzik.
Nem tehetek róla, hiába tudom, hogy egy lüke buborék, ez az érzés bennem van, és kész.

Azt mondta nekem egyszer:
Én a tiéd vagyok. Te az enyém vagy. Szokd meg, mert ez így lesz egészen addig, míg egyikünk meg nem hal.

Hát ezek szerint egyikünk, vagy mindkettőnk meghalt már, mert nem sok dolgunk van mostanában egymással.
Pedig olyan jó lenne néha csak bekucorodni a hóna alá, és hallgatni a sületlenségeit. Mindegy, hogy már más van a szívemben, hogy már nem vagyok elvakulva, és látom őt, az a furcsa varázslat nem múlt el teljesen. És tényleg lehet, hogy nem múlik el soha. ....

Sziget

El vagyok szigetelve a Szigettől.
Ami fura. Mert régen mindig ott, aktívan, minden nap, porban, sárban, kettesben, bandában, mindig.
Hiányzik. De persze félnék, hogy netán kinőttem belőle. Bár azt hiszem nem.

Kedvenc Szigetpillanataim? Sok.
Amikor sörcsapoló voltam és első ránézésre emlékszem a szép szemű fiúra, akinek az első sörét csapoltam, majd évekig ő volt a love.
Amikor a régi nagy szerelmemmel egy nosztalgikus estére lefeküdtünk a fűre nézni az eget.
Amikor a srácokkal esőben néztük a Bridget Jones-t.
Amikor végig követtem egy fiút, aki szép volt, és pass lógott a nyakába és azt hittem fellépő, és mindenki őt kereste már, és a végén kiderült, hogy takarító.
Amikor felléptünk így vagy úgy.
Amikor kóvályogtunk, találkoztunk, beszélgettünk, és töményen jött a kultúra, a sok ember, amikor mindenki haver volt, kedves és udvarias. Amikor forró nyári hajnalom megfogadtam, hogy holnap nem megyek ki, mert ragadok a kosztól, sarat fújok ki az orromon, és dagadt a bokám. De már ébredés után az első dolgom volt indulni újra, a tömény kalandért, a fényekért, a hangokért és a bűn rossz kajákért.
Hencserek, sátrak, műanyag kanalak, poharak, mosolyok, őrültek.
Jóóóóóóóóó, jó, jó, Szigetelni jó. Jó volt.

Mindenki...

Mindenki kismama. Mindenki gyereket vár.
Nagyon örülök nekik, eltekintve attól, hogy laposra facsarodik a szívem attól, hogy én nem.
Persze, ha mindent megpróbálnánk az ügy érdekében, akkor kicsit nyugodtabb lennék, de a férjem menekül a dolog elől, ami nagyon gáz!
Szóval ettől vagyok igazán ideges.

Szerelmetes tárgyaim

Mindig is imádtam a tárgyaim, már nem az összeset, csak a kiválasztottakat.
Mivel az életem javát mások bútorai és tárgyai közt éltem le, számomra idegennek érzett enteriőrökben, először szülők, aztán albérletek berendezésében, nagyon tudom értékelni, ha valamit én választok, a kedvem szerint. Az sem egyszerű, hiszen mikor saját lakást vettünk, semmink nem volt, pénz hiányában megalkuvásos dolgokat vettünk, olyanokat, amik nem olyan nagyon gázosak de még meg tudjuk venni. Szóval nem túl sok olyasmi van, amire vágytam, meglett és imádom és még nem is untam meg.

Első ilyen tárgyam a mobilom.
Tudom, kütyükért nem illik lányoknak rajongani, de sajnos én rajongó típus vagyok.
Volt egy kis nokiám, amire másfél évet vártam, hogy megjelenjen itthon, a férjem már a kaphatósága első napján 3 üzletet járt végig és állt sorban hosszasan, hogy megvegye nekem, és a mai napig imádom, csak éppen rá egy évre betört az okosfon-forradalom, cserélni kellett. 3 lépcsőfokon értem el a mostani telefonomhoz, egy év várakozással jutottam hozzá, és mivel elbénáztam, 10 ezer ft-tal drágábban vettem, mint vehettem volna, de azóta már 30-cal drágább, szóval annyira nem aggódom, viszont ahányszor ránézek, elönt a hála, hogy ő az enyém. Imádom nézni, imádom kézbe venni, és sajnálom, hogy nem tudom jobban kihasználni.
Ami még érdekessége, hogy amikor kihozta a futár, vissza akartam küldeni, mert a weblapon fehérnek titulált készüléken mindössze egy vékony fehér csík volt, a többi része fekete. Fehér zoknisnak hívtam, aztán az e-bayről szereztem hozzá fehér hátlapot és azóta puszilgatom (virtuálisan) mert imáááááááááádom!
Sajnos mérleg lévén a külsőségek igen fontos szerepet játszanak az életemben.

Imádom még a memory párnám és hozzá a szivacsot, minden este, mikor ágyba fújok, hálát rebegek érte a NASA tervezőinek, mert elvarázsolja az éjszakáimat. Nem is tudom hogy élhettem nélkülük.

Az új fehér komód is nagy kedvencem, ahányszor ránézek, mindig azt juttatja eszembe, hogy szép lassan haladok a felé az élet felé, amire mindig is vágytam.
Nem akarok barna lakkos hatvan éves bútorokat, csicsás kárpitos nejlon plüss kanapékat, lepattogott festésű ablakokat többé magam körül. Zajos minták, össze nem illő színek, porcelánok és matricával ragasztgatott sárgult csempék megőrjítenek. Fény, letisztultság és harmónia az, amire vágyom.

Na, az egész csak azért jutott eszembe, mert elhatároztuk, hogy veszünk egy autót. Vééééééégre.
Kicsi, öreg, olcsó, de máris imádom, imádom, imádom! (Még nem tudom melyik lesz, de akkor is!)
Nekem ez hatalmas dolog, mert a fejlődés ezen része soha nem ért el hozzám. A szűk családban soha nem volt autó, a pasijaim közül egynek volt, és a férjemnek is volt, mikor megismertem, de először kölcsön volt adva, majd 3 hónapon belül totálkárosra törte, szóval nem élvezhettem sokáig.
Az az érzés, hogy lesz autónk, olyan izgalommal tölt el, hogy éjjel-nappal csak az autós hirdetéseket nézem, és már előre úgy imádom azt a kis kocsit, hogy szeretném magamhoz ölelni és szorítani, szorítani!
Sokan nem érti a lelkesedésem, de amikor kínos probléma egy karton ásványvíz hazahozása, amikor nem tudsz megszerezni egy zacskó virágföldet, amikor taxival viszed a nagyit a kórházba, amikor nem tudsz megoldani látszólag tök egyszerű dolgokat, mint pl. egy éhgyomri vérvétel egy távoli rendelőben,  amikor úgy választasz nyaralóhelyet, hogy hová megy a vonat átszállás nélkül és kutya is szállítható legyen rajta, akkor az autó megléte olyan felfoghatatlan szabadságot jelent, amit azok, akik ebben nőttek fel és ebben élik mindennapjaikat, fel sem tudnak fogni.
Reszkető lábbal várom a pillanatot, amikor megkapjuk a kulcsokat, megpucolom, kitakarítom, ölelgetem, becézgetem, és imádni fogom, hálás leszek neki, amiért hozzánk szegődött és a barátunk lett!
Vááááááááááááááárom nagyon!