Szerelmetes tárgyaim

Mindig is imádtam a tárgyaim, már nem az összeset, csak a kiválasztottakat.
Mivel az életem javát mások bútorai és tárgyai közt éltem le, számomra idegennek érzett enteriőrökben, először szülők, aztán albérletek berendezésében, nagyon tudom értékelni, ha valamit én választok, a kedvem szerint. Az sem egyszerű, hiszen mikor saját lakást vettünk, semmink nem volt, pénz hiányában megalkuvásos dolgokat vettünk, olyanokat, amik nem olyan nagyon gázosak de még meg tudjuk venni. Szóval nem túl sok olyasmi van, amire vágytam, meglett és imádom és még nem is untam meg.

Első ilyen tárgyam a mobilom.
Tudom, kütyükért nem illik lányoknak rajongani, de sajnos én rajongó típus vagyok.
Volt egy kis nokiám, amire másfél évet vártam, hogy megjelenjen itthon, a férjem már a kaphatósága első napján 3 üzletet járt végig és állt sorban hosszasan, hogy megvegye nekem, és a mai napig imádom, csak éppen rá egy évre betört az okosfon-forradalom, cserélni kellett. 3 lépcsőfokon értem el a mostani telefonomhoz, egy év várakozással jutottam hozzá, és mivel elbénáztam, 10 ezer ft-tal drágábban vettem, mint vehettem volna, de azóta már 30-cal drágább, szóval annyira nem aggódom, viszont ahányszor ránézek, elönt a hála, hogy ő az enyém. Imádom nézni, imádom kézbe venni, és sajnálom, hogy nem tudom jobban kihasználni.
Ami még érdekessége, hogy amikor kihozta a futár, vissza akartam küldeni, mert a weblapon fehérnek titulált készüléken mindössze egy vékony fehér csík volt, a többi része fekete. Fehér zoknisnak hívtam, aztán az e-bayről szereztem hozzá fehér hátlapot és azóta puszilgatom (virtuálisan) mert imáááááááááádom!
Sajnos mérleg lévén a külsőségek igen fontos szerepet játszanak az életemben.

Imádom még a memory párnám és hozzá a szivacsot, minden este, mikor ágyba fújok, hálát rebegek érte a NASA tervezőinek, mert elvarázsolja az éjszakáimat. Nem is tudom hogy élhettem nélkülük.

Az új fehér komód is nagy kedvencem, ahányszor ránézek, mindig azt juttatja eszembe, hogy szép lassan haladok a felé az élet felé, amire mindig is vágytam.
Nem akarok barna lakkos hatvan éves bútorokat, csicsás kárpitos nejlon plüss kanapékat, lepattogott festésű ablakokat többé magam körül. Zajos minták, össze nem illő színek, porcelánok és matricával ragasztgatott sárgult csempék megőrjítenek. Fény, letisztultság és harmónia az, amire vágyom.

Na, az egész csak azért jutott eszembe, mert elhatároztuk, hogy veszünk egy autót. Vééééééégre.
Kicsi, öreg, olcsó, de máris imádom, imádom, imádom! (Még nem tudom melyik lesz, de akkor is!)
Nekem ez hatalmas dolog, mert a fejlődés ezen része soha nem ért el hozzám. A szűk családban soha nem volt autó, a pasijaim közül egynek volt, és a férjemnek is volt, mikor megismertem, de először kölcsön volt adva, majd 3 hónapon belül totálkárosra törte, szóval nem élvezhettem sokáig.
Az az érzés, hogy lesz autónk, olyan izgalommal tölt el, hogy éjjel-nappal csak az autós hirdetéseket nézem, és már előre úgy imádom azt a kis kocsit, hogy szeretném magamhoz ölelni és szorítani, szorítani!
Sokan nem érti a lelkesedésem, de amikor kínos probléma egy karton ásványvíz hazahozása, amikor nem tudsz megszerezni egy zacskó virágföldet, amikor taxival viszed a nagyit a kórházba, amikor nem tudsz megoldani látszólag tök egyszerű dolgokat, mint pl. egy éhgyomri vérvétel egy távoli rendelőben,  amikor úgy választasz nyaralóhelyet, hogy hová megy a vonat átszállás nélkül és kutya is szállítható legyen rajta, akkor az autó megléte olyan felfoghatatlan szabadságot jelent, amit azok, akik ebben nőttek fel és ebben élik mindennapjaikat, fel sem tudnak fogni.
Reszkető lábbal várom a pillanatot, amikor megkapjuk a kulcsokat, megpucolom, kitakarítom, ölelgetem, becézgetem, és imádni fogom, hálás leszek neki, amiért hozzánk szegődött és a barátunk lett!
Vááááááááááááááárom nagyon!