Cincin

Amikor meghallottam éjjel egykor a kaparászását a hűtő hátuljának környékéről, nem voltam egész biztos magamban, de azért volt némi sejtésem a helyzetről. Bár a pasim, akit álmából keltettem fel és konkrét hisztirohamot kapott, hogy nem hagyom aludni, na szóval ő tudományos tényekkel támasztotta alá, hogy miért NEM lehet egér a házban. 

Mert a kutya kiszagolná és szólna.
Mert oda nem fér be.
Mert csak!
Nos, az egér szarik a tudományos tényekre - is -!
Onnantól kezdve még remekül elvolt három napig, míg empirikus megfigyeléssel észleltük a jelenlétét. Ekkor már a hálóban vonulgatott le-fel iszonyú zajjal. Szintén hajnali óra volt, szintén ébresztés volt szükséges, de mikor a pasim alsógatyában állt az ágy tetején, kezében húsklopfolóval figyelve a szekrény tetejét, maga is meggyőződhetett róla, hogy:
- de, befér azon a kis lukon
- a kutya nem foglalkozik vele (és tényleg egyáltalán nem, amit nem értek)
- és csak és kész.
Kegyesen átengedtük az egérnek a hálószobánkat, mi kint aludtunk a nappaliban a kihúzható keskeny kanapén,   és 4 óra alvás után másnap nekiindultunk egérszafarira.
Mindhiába.
Átforgattuk az egész hálót, minden bútort külön, mindenhol porszívóztunk és port töröltünk, az ágyneműtartó és a szennyesláda tartalmát egyesével ráztuk ki, de egyebet nem találtunk, csak egérkakát.
Újabb nappaliban töltött éjszaka következett, amikor a pasim, aki állatvédő szintén, komoly beszélgetésbe kezdett az egérrel, miszerint megkapta a lehetőséget, hogy élve kapjuk el, és szabadon engedjük, de nem élt vele, vagyis mostantól vérre megy a játék.
El is szaladtam bio egérfogót venni, amit csőre töltöttünk, közben a pasim újra átforgatta az egész hálót. Továbbá egy nagy vödröt tettünk a hálóba egy rátámasztott bottal, amin felsétálhat az egérke, beleesik, nem tud kijönni, és akkor szépen élve kivisszük. A vödörben volt 80%-os fekete csoki, kókuszcsók, füstölt sajt, camembert, és egy kis füstölt sonka. Jó nálunk egének lenni!
Újabb éjszaka következett a nappaliban, már teljesen nyomoroncok voltunk a kényelmetlen alvástól. Az egér nem lett meg, viszont az összes kaját begyűjtötte az egérfogóból és elraktározta magának.
A küzdelem megint hiábavaló volt. Viszont a pasim közölte, hogy nem hajlandó újabb éjszakát a nappaliban tölteni, és ő lefekszik a hálóban, mert szerinte az egér már nincs ott.
Én hajnal háromig húztam a lefekvést, mert fogalmam sem volt, hol lehet az egér, és miután látta, hogy csúnya nyomokat hagyva végigmasírozott a francia ágyon, plusz a szomszéd elmesélte, hogy egyszer arra ébredt, hogy egy egér rágcsálja a kisujját, hát nem mertem lefeküdni. Végképp elbizonytalanodtam, mert az este folyamán gyanús neszt hallottam a kuka felől, de hiába rángattam, mozgattam, nem láttam benne senkit. És amikor már pizsiben álltam a szoba közepén, hogy már mégis le kéne feküdni valahova, akkor meghallottam a jelet - nagy csörtetés a kukában. Újra pasiébesztés. Szakavatott egérfogók mesélték, hogy ilyenkor csak össze kell kötni gyorsan a kukazsákot és ki lehet vinni a házból. Igen, de nekünk olyan kukánk van, ami magától nyílik, ha kinyitjuk a konyhaszekrény ajtaját, plusz egy belső karimát ki kell venni belőle, mielőtt összefognád. Küldetés lehetetlen! Addig tipródtunk ott, míg az egér kiugrott, megzavarodva a pasim felé rohant, aki megzavarodva nagyot ugrott, és rálépett. Egérke nagyot nyekkent a konyhakövön.

Hirtelen már nem is volt aranyos egérke, hatalmas nagy dög volt, vinnyogva ugráltuk körül hajnalban a tetemét - örültünk, hogy vége, de sajnáltuk, hogy meghalt. Micsoda hülyék vagyunk mi.
Közben fény derült rá, hogy napokig lakott a mosogató alatt, gondolom a kukában is, gyanútlanul nyúlkáltam oda,  amikor egy vérengző fenevad lesett rám. :)
És hiába volt a szuper svédasztal kitálalva ennek a lüke egérnek, mert ő inkább a domestosos zacsit rágta szét, a tengerifű kosarat a konyhaasztalon, minthogy belesétált volna a terített vödörbe.
Azóta nem merem a teraszajtót nyitva hagyni, minden nap megkérdezzük egymástól, hogy jött-e be egér, és minden neszre görcsbe rándul a gyomrom.
Nem akarok több egeret!

Álomidő

Későn feküdtem, mert a szomszédok valami filmet néztek hajnalig ordítva, akár mintha a mozivászonban laktam volna, és hogy, hogy nem, de az ő ordító zenéjükre ébredtem reggel - konkrétan nem csupán aludni, élni sem nagyon hagynak, de most ez csak mellékzönge. Szóval a zenéjük egy érdekes álmom tépte szét: az első szerelmem besétált a gyerekszobámban, ahol aludtam. Mosolygott, sármos volt, nem öregedett semmit. Én kiugrottam az ágyból és mondtam neki: pont azt álmodtam, hogy eljössz, pont ilyen ruhában. (Hahaha, azért ez elég érdekes - még abban a pillanatban történik az álom visszacsatolása, amikor álmodom.) Na szóval ott volt, baromira örültem, míg meg nem láttam, hogy fiatal kis tyúkkal van, aki miatt nem tudott maradni, mert most szakított és szomorú. De megadta a számát egy egyiptomi karszalagon. Persze a számra nem emlékszem.
Remélem, hogy valóban valamilyen tök jó helyen külföldön van, és nem máshol, ugyanis annyira eltűnt mostanában, hogy semmiféle életjelet nem látok róla, és ez megrémiszt.

Persze az álom kapcsán eszembe jutottak a régi idők. Nyilván 18 évesnek és gondtalannak lenni más életminőség, mint felnőttnek lenni ezer átvészelt gonddal és lakáshitellel, de valahogy akkor is túl nagynak tartom a különbséget.
Ezzel a fiúval mindent meg tudtunk beszélni, soha nem veszekedtünk egymással, ezer kalandot éltünk át, és bárhová vakon követtem, mert tudtam, hogy megvéd. (Vagy csak én voltam még ennyire naiv?) Ismertük, tudtuk, szerettük és elfogadtuk egymást. Imádtam a barátait is, ők is engem: egy nagy fiúbanda tiszteletbeli tagja voltam örökös tag. Körbejártuk az országot, mindenki szüleit meglátogattuk együtt, rendszeresen jártunk le a szerelmem szüleihez, ahol őzek legeltek a kert alján, kismalacok rohangáltak a virágágyásban, és minden olyan különleges volt a panelszobában penészedett ifjú hölgynek (nekem).
Aztán elkövetett egy hibát, ami miatt szétmentünk, és bár ő három nap alatt vissza akarta volna csinálni, én dacoskodtam. Egy kerek évig járt utánam, sírt az ablakom alatt, amikor újra összejöttünk. Hozzánk költözött, esküvőt tervezgettünk, esténként egy olvasólámpánál az ágyban összebújva olvastunk, és imádtuk egymást.
De jaj, nem szabad a fiataloknak a szülőkkel együtt lakni. Csupa jó szándékból kavartak vitákat köztünk, és akkor bekeveredett a képbe egy barátnak hitt ellenség, aki macsós szövegével megbolondította a fiatal fiút, és bennem még mindig dühöngött az ifjúi dac - szóval szétmentünk.
Valójában úgy szakítottunk, hogy mindketten szerelmesek voltunk egymásba, még évekig sírtunk egymás után, jártunk egymáshoz egy pillanatnyi vigaszért, és amikor én szerettem volna visszasírni magam, ahogy akkor ő, már nem sikerült újra kezdeni.
Pedig ha nem lettünk volna olyan nagyon fiatalok, tapasztalatlanok, akkor leélhettük volna egymással az életünket. Ő volt az igazi - az első szerelem. Már csak azért is, mert az első szerelem egy olyan különlegesen erős  habarcs, ami jól köt, ha hagyják.
De talán pont az első szerelem tapasztalatlansága tette annyira széppé az egészet.

Nyilván idealizálok, de azt hittem akkor, hogy az a normális kapcsolat, ha a párok figyelnek egymásra, kis ajándékokkal lepik meg egymást, mindent megbeszélnek és egész éjjel összebújnak. Azóta már látom, hogy ez nem feltétlenül így van, de nekem ez nagyon hiányzik. És rettenetesen fájdalmas azt gondolni, hogy már ezzel a hiánnyal kell tovább élnem, örökké.

Nem az első szerelmem szeretném visszahozni, hanem annak az összhangnak a felnőtt mását szeretném visszacsempészni a jelenlegibe. Vagy valami hasonló... ennyire mélyen ne menjünk bele.


Neeem, nem James Blunt volt az első szerelmem, de megszólalásig hasonlít hozzá, mondhatnánk, hogy hasonmás, de akkor James Blunt még nem volt sehol: vagyis valójában ő az első szerelmem hasonmása. :D

Apu

Apuval álmodtam, de olyan valóságos volt, mintha ott lenne. Éreztem fizikailag a közelségét, fogtam a kezét. Épp csak, hogy nagyon örültem neki, és mondtam, hogy mennyire hiányzik, és mennyire sajnálom ezt az egészet, amikor megszólalt az a kurva vekker, és huss, apu, mint a szappanbuborék, tovaszállt. Hiába szorítottam össze a szemem, nem jött már vissza. Még csukott szemmel, félig ébren, félig álomban bőgni kezdtem, és szétbőgött szemmel ébredtem fel. 

Egyre jobban hiányzik, egyre jobban fáj.

Az ember azt hiszi, rengeteg idő van még. 

De sosem tudjuk, mennyi az az idő pontosan. 

Na jó, de most mennyi van pontosan?