Zuhanás

A kanapén hevertem, néztem egy filmet, és akkor belém hasított, hogy mindent elrontottam.
Mindent egy lapra tettem fel, hogy beteljesítsem az álmom, de úgy látszik, azt az általános egyszerű dolgot nem kaphatom meg, ami nagyjából a világ nagyobbik felének alapjáraton jár: családot.
A világon mindennél jobban vágytam rá, hogy legyen egy szerető társam, akivel segítjük egymást, és édes gyerekeim, akiknek majd jó anyjuk lehetek.
Most rájöttem, hogy mindent egy lapra tettem fel, és a lap nem jó. Ott tartok, mint 10 éve, csak éppen 10 évvel öregebb vagyok.
Az elmúlt 8 évem, minden energiám, pénzem, érzelmem és vágyam egyetlen egy dologba ment bele, hogy végre saját családom legyen.
Eladósodtam hosszú évekre, kockáztattam az örökségem, megépítettem a gyerekszobát, gyűjtögettem a bébiholmikat, a plüssöket és mesekönyveket, elterveztem mindent - csak egyetlen dolgot nem terveztem el, hogy a pasi, akivel ezt akartuk, megbokrosodik, pokollá teszi az életem és mindent elvesz tőlem.
Nem csupán a saját dolgainkról nem lehet vele beszélni - sem normálisan, sem sehogyan - de, még arról sem, hogy mit kér vacsorára.
Úgy járkál el mellettem, mintha itt sem lennék, annyira sem becsül meg, hogy a vacsora maradékát, amit  megvettem-megfőztem-kitálaltam, szóval hogy a tányért a mosogatóba vagy a szemetet a kukába tegye, csak otthagyja az asztalon, mintha én egy rabszolga lennék és szó nélkül elvonul. Bármit megígér, de semmit nem tart be, ha csak hozzá szólok már ordít és dührohamot kap, semmit nem segít, de ma már azért is leordított, hogy nem tettem a kezébe a tévé távirányítót és ki kellett nyújtania a kezét érte.
Nem tudom mi van a világtól elrugaszkodott agyában, de elég érdekes, hogy semmit sem akar adni, mindent, totálisan irreális dolgokat is meg akar kapni, és még őt kell sajnálni.
Csak a saját oldalát nézi, nem  akar értem semmit tenni, de elvárja, hogy olyannyira kiszolgáljam, hogy még a távirányítót is a kezébe adjam. Mégis mennyire kell megbolondulni ahhoz, hogy egy rendes és kedves ember azt higgye, hogy ez így helyes?

Anyagilag a padlón vagyok, semmi esély a fellendülésre. Állandóan magányos vagyok, legtöbbször egyedül vagyok itthon, a város peremén, mert a férjem ide hozott, a világtól távol, és jó volt itt, amíg vele jó volt, és jó volt hinni, hogy majd a gyerekeknek jó helye lesz itt. De most senkim nincs, csak ő lenne,  de ő mintha egy másik emberré vált volna, nem is tudom kicsoda.
Nem tudok beugrani a csajokhoz, nincs társaságom, nincs társadalmi életem. Mindent egy lapra tettem fel: családalapítás, gyerekvállalás, otthonteremtés. Csak éppen kihúzták a talpam alól a talajt.
Nem hiszem, hogy ez jobb lesz valaha, bármennyire is sajnálom, de az utolsó reményem is elszállt, mikor utoljára beszélni próbáltam a férjemmel, és közölte, hogy nem akar beszélni, és otthagyott.
Totálisan rosszul látja a világot, depressziós, dührohamokat kap, öntörvényű és gonosz, mindenkit ócsárol, semminek nem tud örülni, mindenben a hibát keresi és egy semmiségért is olyan mély sebeket váj a lelkembe, hogy már nem is érzem embernek magam. Nőnek meg pláne. Pedig nem hiszem, hogy olyan ember lennék, aki minden okot megad rá, hogy büntessék.
Orvosról hallani sem akar, homeopátiás szerekről hallani sem akar, kibeszélésről hallani sem akar, kompromisszumról hallani sem akar.
Minden csodálatos lenne számára, ha
- nekem nem lenne semmi igényem, sem szórakozásra, se érzelemre, se társadalmi életre, és semmire, főleg nem, ami pénzbe kerül, de értsd: még egy pohár joghurtra sem
- ha minden háztartási munkát, hivatalos ügyet és egyéb apróságot, mint a távirányító kezébe adása elintéznék
- ha továbbra is mindig azt csinálná amit akar, és én idomulnék, jöhet-mehet bármikor én itt vagyok, ha megjelenik abbahagyom, amit csináltam, felugrom és végighallgatom amit mondani akar, majd hagyom tévézni, vagy amihez kedve van, csak én ne akarjak mondani semmit
- tűrném, hogy egyetlen apróságért is, mondjuk ha véletlen kiöntök egy pohár vizet, mély lelki sebeket ejtsen rajtam, ám ha ugyanezt ő teszi, mosolyogva töröljem fel (ugyanez igaz kulcs zárban hagyása, étel meg nem evése, álmosság, leves elsózása stb.)
- ha nem kérnék tőle soha semmit, se magas polcról dolgok levevését egyetlen mozdulattal, se romantikus estét a kertben
- és ha amikor neki mégis szüksége lenne rám, akkor ott állnék teljes vállszélességgel, és ugyanúgy szeretném, ahogy rég, amikor még leste minden szavam, egész éjjel szorosan átkarolva tartott és minden vágya az volt, hogy velem legyen
Szóval ha csodálatos mesevilággá varázsolnám az életét, olyan apró csodákkal, mint a semmiből lakoma elkészítése 10 perc alatt, vagy mindig azon tárgyak szekrény elejére való varázslása, amire épp szüksége van, nehogy  a kezét ki kelljen nyújtani, ha lenne rajtam egy gomb, amivel ki be tudna kapcsolgatni kedve szerint, ha állandóan lesném minden szavát, 100%-ig csak érte élve, és ezért cserébe nem kérnék semmit, sem egy mosolyt, sem egy szerelmes ölelést, sem egy új cipőt - talán akkor nem gyötörné halálra az életem.

Akit szerettem, és akivel egymásra építettük az életünk és közös terveket szőttünk, kifordult magából, és nem tudja magáról, ergo, nem is fog meggyógyulni.
Nagyon nehéz elgondolni, hogy magányos rabszolgaként, a vágyaim beteljesülése nélkül, gyerek nélkül, társ nélkül fogom leélni a maradék életem. Nagyon nehéz arra gondolni, hogy életem jobbik és értelmesebbik része már véget ért.

És köszönöm a bátorító szavakat, de mielőtt bármiféle lépésre rá tudnám szánni magam, előtte el kellene hinnem, hogy megoldható, hogy van rá esély - és ez a nehezebbik fele. Mert összezuhantam, roncs vagyok, és nem lesz egyszerű felállni.
Őszintén szólva most még levegőt venni is elég nehéz...

Rémes vakáció

Hát már megint eltelt a nyár, egy szemvillanás alatt, és persze megint nem sikerült a terveim javát megvalósítani, sőt, inkább mondhatom, hogy a lehető legkevesebb tervem sikerült megvalósítani.

- Annak ellenére, hogy már február óta nézegettem, hova szeretnék menni nyaralni, végül az utolsó pillanatban még mindig nem volt hely, ahová mehetnénk. Pánikhangulatban lefoglaltam egy helyet, mivel nagyon kellett sietni, a szépkártyával fizettem. Ami rossz, mert az üdülési csekket kellett volna elkölteni, ami idén lejár, a szépkártya még jövő télig jó lett volna. Miután a pénz átment, rögtön ki is derült, hogy nem jó a hely, nem olvastam el a kisbetűs részt, és kicserélték ugyan a foglalást, de ennek az lett a következménye, hogy a hosszú lejáratú széppénzt eltapsoltam, illetve egy olyan, lakhelyünktől 20 km-re lévő helyre mentünk nyaralni, ahol semmi a világon nincs, kivéve ezt az egy wellnessszállót.

- A wellness isteni volt amúgy, eltekintve attól, hogy a szobában falihűtés-fűtés volt, amit mi a szobából nem tudtunk kikapcsolni, ergo 21 fokban fagyoskodtunk. A szobában csak a paplan alatt lehetett megmaradni, a köntösök, fürdőruhák nem száradtak be, és mivel egy szállóban voltunk, ahol a közös teraszra az uram nem volt hajlandó kijönni, az estéket a takaró alatt töltöttük, tévézéssel. Itthon sem szoktunk tévézni - mondjuk tekinthetjük ezt kikapcsolódásnak. Sajnos az uram hamar megunta a pancsit, amit én nem tudok megunni soha, úgyhogy az utolsó este már hisztizett, veszekedtünk, és másnap ahelyett, hogy maradtunk volna még egy pár órát kihasználva a tök üres wellnessrészleg lehetőségeit, másfél órával idő előtt kijelentkeztünk a szállodából. Nekem a szívem szakadt meg, ahogy benéztem a medencékhez, minden üres, kék ragyogással hívogat az üres medence, magányosan bugyog az üres jakuzzi, mi meg elindulunk ellenkező irányba... Az én férjem nem tud élni, nem tud élni a lehetőségekkel és mindig csak rohan, ki tudja hova, a semmibe - képtelen élvezni az életet, és sajnos úgy érzem, a nyakamnál kötött hurokkal hurcol maga után engem is. Nem élvezem.
Volt még egy kis érdekesség a szállóban: hajnal fél háromkor megszólalt a vészriasztó. Legmélyebb álmunkból riadtunk fülsértő vinnyogásra és vad piros villogásra. Meglehetősen rémisztő volt. Sosem derült ki, mi történt, talán egy részeg tini rágyújtott a szobában...

- A szabadságom első hete azzal telt, hogy a kutyát hordtam az állatorvoshoz, mivel a férjem elvitte a kutyát, de nem volt képes a két férfi (orvos és gazda) szót érteni, így a beteg kutya oltást kapott, amitől annyira legyengült a szervezete, hogy lihegő rongycsomóként pakoltam egyik helyről a másikra, meg sem mozdult. A férjem elmenet biciklizni a haverjával, engem otthagyott a pánikban. Én feküdtem a kutya mellett a padlón, én néztem végig a szenvedését, aztán ő még mobilon ordított velem, hogy nincs a kutyának semmi baja. Ezt csinálja, szőnyeg alá söpri a problémát, és akkor nincs is. De ez nem így működik.
Szerencsére harmadszori orvoslátogatásomkor kiderült, hogy hol beszéltek félre, és megkapta a kutya a gyógyszert, hamar rendbe jött, de megspórolhattunk volna neki egy csomó szenvedést, nekem egy csomó aggodalmat, egy csomó orvoshoz járást és akkor tudtam volna pihenni a szabadságomon, programokat csinálni a barátaimmal, kitakarítani a házat, és egyéb eltervezett dolgokat.
Jellemző az uramra az is, hogy azt mondja, ne vigyem vissza a kutyát szombat este rendelési időben az orvoshoz, várjuk még meg az éjszakát. Minek? Vasárnap nincs rendelés, és ha lehet a kutyán segíteni, minek szenvedjen még egy éjjelt?
Sok mindent megbocsátottam már a férjemnek, be kellett látnom, hogy igazi típuspasi, van neki mit bőven megbocsátani, de a szenvedés iránti érzéketlenséget nem tudom neki megbocsátani, különösen, ha a kutyusunkról van szó. Szóval az alaphangulat már megvolt.

- A férjem a szabadsága első hetét duzzogással töltötte, egyedül járt kelt a lakásban, olvasott vagy tévét nézett, egyedül evett, egyedül vitte ki a kutyát, nem szólt hozzám, nem állt szóba velem, nem ült ki velem a teraszra, nem nézett filmet velem, nem bújt hozzám, nem beszélgetett velem, nem mentünk a számos eltervezett programra, mindenre csak húzat a száját, én pedig ketrecbe zárt tigrisként szenvedtem mellette, látva, hogy csúsznak ki a feltöltődésre szánt napok a kezemből. Ha kezdődik a meló megint, nem lesz idő állatkertbe vagy moziba menni, arról volt szó, itthon nyaralunk, eljárkálunk, vagy csak kiülünk a teraszra együtt lenni egy kicsit. Na ő pont együtt lenni nem volt hajlandó, megkötött engem, nem csinálhattam semmit: ne beszélgessek a szomszéddal, ne telefonáljak, ne nézzek tévét mert zavarja az olvasásban. Ha ő a hülye sorozatait nézte, zengett tőle a ház. Csak gyomorgöccsel néztem tétlenül, hogy csúszik ki a lehetőség a kezünkből, és hogy döglik meg a házasságunk végleg. Amikor aztt mondtam neki, hogy spriccel a víz a zuhanyból, legyen szíves meghúzni, mert nem tudom, ordított, hogy ne baszogassam és elrohant itthonról. Kétszer merült fel a szabi alatt, hogy legyen szíves elköltözni és váljunk most már el, mert ezt nem bírom csinálni. Pökhendi, lekezelő, hisztis viselkedése megmérgezte majdnem az egész vakációt. Ha megpróbálja élvezni az életet, vidám napokat tölthettünk volna el, de ő csak azt kereste, hol sajnáltathatja magát, hol bánthat engem, hol teheti tönkre azt a keveset, ami még van.
Végül nagy zokogva beszélni próbáltam vele, és csodák csodája varázsütésre megváltozott és normális lett. De minek kellett csinálni előtte ezt a hisztit? De az a baj, hogy már valami összetört a szívemben, és nem tudom, hogy ragasztható-e.

- Elmentünk szalonnát sütni a vízpartra a férjem barátjával és a feleségével, közben felvetődött, hogy kiülhetnénk a kertbe Activityzni. Másfél karton sört ivott meg a két pasi ezen idő alatt, hajnal háromkor sikerült ágyba bújni. Nem valami jó vége lett a partinak, ahogy szokott lenni, ha túl sok a pia. A két pasi elkezdi baszogatni egymást, de most a barát nagyon érdekes dolgokat mondott.
Egyrészt már nap közben is többször rászóltak az uramra, hogy csúnyán beszél velem, goromba hozzám.  Meg hogy milyen szerencsések, hogy mindkettőjüknek van egy felesége, aki szereti őket és gondoskodik róluk, és hogy az uram miét nem látja, hogy ez milyen csoda. Aztán hajnalban azt mondja a pasi, hogy úgy beszél rólam az uram, mintha egy nulla lennék, pedig ha mást nem is néz, megírtam pár könyvet, amit azért lehetne értékelni, meg hogy ő rossz férj, mert nem vesz részt az életemben, igenis jöjjön el velem olyan helyekre, ahová én szeretnék menni, és akkor én is el fogok menni vele, ahová ő szeretné, együtt kell működni, és sokat kell beszélgetni.
Rám fagyott a lélek, ugyanis már kezdtem azt hinni, én vagyok az ufó, hogy rosszul látom a dolgokat belülről, de kiderült, hogy sajnos nem, és a barát szinte szórol szóra ugyanazokat a dolgokat mondta el, amit én is szoktam, mintha be lenne poloskázva a lakás és lehallgatott volna. És elég megdöbbentő, hogy ennyire egyértelmű a hiba, amit ennyire látnak, és hogy a legjobb barátja is nekem ad igazat. Szóba került még az is, hogy túl sokat iszik, és elissza azt a pénzt, amiből kicsit jobban tudnánk érzeni magunkat.
Mondom, nem beszéltem a baráttal erről soha, magától mondta, a saját meglátásait.
Szóval már mindenki tudja, hogy a férjem a hibás és hol hibázik, csak ő nem hajlandó figyelembe venni és változtatni rajta. Ekkor már elég részeg volt, azt mondja, nem emlékszik erre a beszélgetésre. Pedig az nagy baj. Meg fogok kérni a barátot, mondja el neki józanon is, csak az a baj, hogy józanon nem beszélgetnek ilyesmiről.
Ezen az éjszakán a vendégszobában aludtam, mikor az uram felkelt, némán mellém bújt és nagyon szorított magához, majd reggelit készített nekem. Talán mégis emlékezett valamire.... Bár félek, ha igen, akkor is hamar el fogja felejteni....
Őszintén szólva, fejben már elkezdtem keresni a vészkijáratot. Pedig nem ezt terveztem.

- Menet közben még voltak apróságok, mint hasmenés, foggyulladás, üzleti ügyek kavarodása, az árfolyamrögzítéssel, lakáseladással bonyodalmak, számlaelmaradások és egyéb fincsiségek ügyintézése. Illetve vettem a vaterán egy hátizsákot az utazáshoz, ami végre megérkezett, de az egyik füle ki van szakadva a helyéről. Mondom az eladó picsának, hogy hát ez nem jó, oda kellett volna írni, hogy hibás, visszaküldöm. Erre ordít, hogy nem kell neki ez a szemét. Ja, én vegyem meg tőle pénzért ezt a szemetet? Végül kijelentette, hogy a postaköltséget nem, de a zsák árát visszatéríti, de még 10 nap alatt nem tette meg. És úgy beszélt velem, mintha maga lenne az Isten. Irigylem az ilyen köcsögöket.
Sajnos egy kedves barátom kiskutyája ezen időszak alatt lett nagyon beteg, és időközben el is ment. :(
A pénzünk csontra elfogyott, még fizetésig nem tudom miből élünk meg.
Feliratkoztam egy könyvcserélő közösségre, el is ment egy rakat könyvem, de nincs pénzem postázni őket, pedig amíg nem szállítom le a könyveket, nem kérhetek másikat magamnak.
Ja, és a kutyám a kiránduláson egy félig elbomlott patkánytetembe fetrengett - azóta csak a görcsbe merevedett patkánylábakat látom, ha a kutyámra nézek.

Hőség van, csend van, egyedül vagyok. Fel kell venni a munkát.
Az egész évben várt vakáció 80 %-a kibírhatatlanul szar volt.
És most majd jön a taposómalom, a gyűlölt hideg, és ha így megy tovább, jövő nyárra elvált nő leszek.
Nem így akartam, nem ezt akartam, nem hiszem el, hogy ennyire elbasztam az életem.