Zuhanás

A kanapén hevertem, néztem egy filmet, és akkor belém hasított, hogy mindent elrontottam.
Mindent egy lapra tettem fel, hogy beteljesítsem az álmom, de úgy látszik, azt az általános egyszerű dolgot nem kaphatom meg, ami nagyjából a világ nagyobbik felének alapjáraton jár: családot.
A világon mindennél jobban vágytam rá, hogy legyen egy szerető társam, akivel segítjük egymást, és édes gyerekeim, akiknek majd jó anyjuk lehetek.
Most rájöttem, hogy mindent egy lapra tettem fel, és a lap nem jó. Ott tartok, mint 10 éve, csak éppen 10 évvel öregebb vagyok.
Az elmúlt 8 évem, minden energiám, pénzem, érzelmem és vágyam egyetlen egy dologba ment bele, hogy végre saját családom legyen.
Eladósodtam hosszú évekre, kockáztattam az örökségem, megépítettem a gyerekszobát, gyűjtögettem a bébiholmikat, a plüssöket és mesekönyveket, elterveztem mindent - csak egyetlen dolgot nem terveztem el, hogy a pasi, akivel ezt akartuk, megbokrosodik, pokollá teszi az életem és mindent elvesz tőlem.
Nem csupán a saját dolgainkról nem lehet vele beszélni - sem normálisan, sem sehogyan - de, még arról sem, hogy mit kér vacsorára.
Úgy járkál el mellettem, mintha itt sem lennék, annyira sem becsül meg, hogy a vacsora maradékát, amit  megvettem-megfőztem-kitálaltam, szóval hogy a tányért a mosogatóba vagy a szemetet a kukába tegye, csak otthagyja az asztalon, mintha én egy rabszolga lennék és szó nélkül elvonul. Bármit megígér, de semmit nem tart be, ha csak hozzá szólok már ordít és dührohamot kap, semmit nem segít, de ma már azért is leordított, hogy nem tettem a kezébe a tévé távirányítót és ki kellett nyújtania a kezét érte.
Nem tudom mi van a világtól elrugaszkodott agyában, de elég érdekes, hogy semmit sem akar adni, mindent, totálisan irreális dolgokat is meg akar kapni, és még őt kell sajnálni.
Csak a saját oldalát nézi, nem  akar értem semmit tenni, de elvárja, hogy olyannyira kiszolgáljam, hogy még a távirányítót is a kezébe adjam. Mégis mennyire kell megbolondulni ahhoz, hogy egy rendes és kedves ember azt higgye, hogy ez így helyes?

Anyagilag a padlón vagyok, semmi esély a fellendülésre. Állandóan magányos vagyok, legtöbbször egyedül vagyok itthon, a város peremén, mert a férjem ide hozott, a világtól távol, és jó volt itt, amíg vele jó volt, és jó volt hinni, hogy majd a gyerekeknek jó helye lesz itt. De most senkim nincs, csak ő lenne,  de ő mintha egy másik emberré vált volna, nem is tudom kicsoda.
Nem tudok beugrani a csajokhoz, nincs társaságom, nincs társadalmi életem. Mindent egy lapra tettem fel: családalapítás, gyerekvállalás, otthonteremtés. Csak éppen kihúzták a talpam alól a talajt.
Nem hiszem, hogy ez jobb lesz valaha, bármennyire is sajnálom, de az utolsó reményem is elszállt, mikor utoljára beszélni próbáltam a férjemmel, és közölte, hogy nem akar beszélni, és otthagyott.
Totálisan rosszul látja a világot, depressziós, dührohamokat kap, öntörvényű és gonosz, mindenkit ócsárol, semminek nem tud örülni, mindenben a hibát keresi és egy semmiségért is olyan mély sebeket váj a lelkembe, hogy már nem is érzem embernek magam. Nőnek meg pláne. Pedig nem hiszem, hogy olyan ember lennék, aki minden okot megad rá, hogy büntessék.
Orvosról hallani sem akar, homeopátiás szerekről hallani sem akar, kibeszélésről hallani sem akar, kompromisszumról hallani sem akar.
Minden csodálatos lenne számára, ha
- nekem nem lenne semmi igényem, sem szórakozásra, se érzelemre, se társadalmi életre, és semmire, főleg nem, ami pénzbe kerül, de értsd: még egy pohár joghurtra sem
- ha minden háztartási munkát, hivatalos ügyet és egyéb apróságot, mint a távirányító kezébe adása elintéznék
- ha továbbra is mindig azt csinálná amit akar, és én idomulnék, jöhet-mehet bármikor én itt vagyok, ha megjelenik abbahagyom, amit csináltam, felugrom és végighallgatom amit mondani akar, majd hagyom tévézni, vagy amihez kedve van, csak én ne akarjak mondani semmit
- tűrném, hogy egyetlen apróságért is, mondjuk ha véletlen kiöntök egy pohár vizet, mély lelki sebeket ejtsen rajtam, ám ha ugyanezt ő teszi, mosolyogva töröljem fel (ugyanez igaz kulcs zárban hagyása, étel meg nem evése, álmosság, leves elsózása stb.)
- ha nem kérnék tőle soha semmit, se magas polcról dolgok levevését egyetlen mozdulattal, se romantikus estét a kertben
- és ha amikor neki mégis szüksége lenne rám, akkor ott állnék teljes vállszélességgel, és ugyanúgy szeretném, ahogy rég, amikor még leste minden szavam, egész éjjel szorosan átkarolva tartott és minden vágya az volt, hogy velem legyen
Szóval ha csodálatos mesevilággá varázsolnám az életét, olyan apró csodákkal, mint a semmiből lakoma elkészítése 10 perc alatt, vagy mindig azon tárgyak szekrény elejére való varázslása, amire épp szüksége van, nehogy  a kezét ki kelljen nyújtani, ha lenne rajtam egy gomb, amivel ki be tudna kapcsolgatni kedve szerint, ha állandóan lesném minden szavát, 100%-ig csak érte élve, és ezért cserébe nem kérnék semmit, sem egy mosolyt, sem egy szerelmes ölelést, sem egy új cipőt - talán akkor nem gyötörné halálra az életem.

Akit szerettem, és akivel egymásra építettük az életünk és közös terveket szőttünk, kifordult magából, és nem tudja magáról, ergo, nem is fog meggyógyulni.
Nagyon nehéz elgondolni, hogy magányos rabszolgaként, a vágyaim beteljesülése nélkül, gyerek nélkül, társ nélkül fogom leélni a maradék életem. Nagyon nehéz arra gondolni, hogy életem jobbik és értelmesebbik része már véget ért.

És köszönöm a bátorító szavakat, de mielőtt bármiféle lépésre rá tudnám szánni magam, előtte el kellene hinnem, hogy megoldható, hogy van rá esély - és ez a nehezebbik fele. Mert összezuhantam, roncs vagyok, és nem lesz egyszerű felállni.
Őszintén szólva most még levegőt venni is elég nehéz...