Sodrásban

Őrületes tempóban zajlik mostanság az életem, még egyik dolog kész sincs, máris el vagyok maradva a másikkal - állandó helyben futás van, ami fáraszt, és idegesít.
Közben pedig történik egy csomó dolog, amit szeretnék megírni, de nincs időm, energiám, szemem, hogy még többet nézzem a monitort, derekam, hogy még többet üljek a gép előtt, vagy csak kedvem. Persze, amikor végre hajnaltájt lefekszem - ahogy ma is lesz, épp 1.11 van - és elsimul a testem és az agyam, akkor kezdenek jobbnál jobb szófordulatok cikázni a fejemben, de akkor már hiába. Másnap pedig minden kezdődik elölről.

Igyekszem röviden híreket szolgáltatni.


Nyári elmaradt munkánk, a kisszoba festése végre bekövetkezett, kissé kalandos, de aztán sikeres módon. Először kaptunk egy fél doboz bézs festéket, de lássuk be, az túl szolid hozzám. Aztán kaptunk egy rakat fehér festéket, amit a tescoban kapható egyetlen sárga pasztával igyekeztem beszínezni, de leginkább gennyes vizeletre hasonlított a szín. Elrohantam a boltba, de persze nem volt csak egy narancs és egy piros tubus. Először a narancsot kevertem bele - így lett egyéb testnedvvel kevert fent nevezett vizeletre hasonlító szín, mire az uram belelkesült, hogy akkor már keverjük bele az összes színt: így lett barackrózsaszín. Szuper, de nem ide való. Szóval visszamentem a tescóba és vettem bekevert festéket - szép mexikói sárgát. (Szóval most van bézs és barack festékem.  :)  )
A kisszoba csudijó lett.

Kaptam még szép virágról készült makrofotókat az előszobába, és a teraszt is állati jól megcsináltuk - így télre - annyira szuper kis kuckó lett. A sok lomot kidobtuk, van hely, tér, olyan lett ,mint egy két falú szoba. Kár, hogy tavaszig csak koszolódik.
Ezen sikereken felbuzdulva még átültettük a virágokat is a kertben (nem volt sok) és rendet raktam két szekrényben, megszabadulva pár évek óta nem használt ruhadarabtól. (Persze a téli gatyáim még mindig nincsenek meg.)

És ma beköltözött hozzánk Teri. Teri egy külső merevlemez, rettentő cuki, kicsi, szép, de bivaly erős - 1 terrabájtos - tehát Teri. A cégtől kaptam a munkámhoz, de ez mit sem von le az értékéből, miszerint a teljesen betelt laptoptárhelyem összes elemét - lásd filmek, képek, stb. - átpakolhatom rá. Suhanni fogunk Eszkimóval (a laptopom), mint rég! Most jut eszembe: Összedugva akkor munkaállomásom az Eszkimó Teri nevet fogja viselni, ami lássuk be, igen különleges!

Ha már a rend a lelke mindennek hónapban vagyunk, a rég megkezdett gasztroblogot is átköltöztettem új helyre, új formába - de még nem töltöttem fel. Viszont ez lesz majd: Egy falat Tejút

Most viszont - annak ellenére, hogy érzem, valamit elfelejtetettem, és majd megint az ágyban jut eszembe - bizton állíthatom, hogy alvásidő van.

Szívügyek

Kötelező volt elmenni "üzemorvoshoz" - nem véletlen, hogy én folyton állatorvosnak mondtam. Ráment majdnem az egész péntekem, átszeltem a várost hosszában, majdnem városhatártól városhatárig, hogy egy hízelkedő majom megkérdezze, hogy változott-e valami tavaly óta. Semmit nem csinált, csak megmérte a vérnyomásom - én meg közben arra gondoltam, utazom már két órája, ez meg felszed egy rakat lóvét - éreztem, ahogy meglódul a szívem az idegtől. Már tavaly is ezzel jött, de az idén meg pláne: nagyon magas a vérnyomásom, menjek el szemfenékvizsgálatra, meg 24 órás vérnyomásmérésre a körzetihez. Na egyrészt, akkor ő minek? De mindegy is, mert felesleges az egész - rendszeresen mérem hobbiból a vérnyomásom, és leginkább alig van, épp, hogy túl alacsony.
Közölte, hogy nem hisz nekem, a mérők tévedhetnek. Gondoltam igen: az öve.
Mondom neki: doktor úr, a halál farkáról jövök két órája, rohanvást, át a városon, most estem be, pisilnem kell és szétvet az ideg. Erre csak ráírja a papíromra, hogy lásson a háziorvos. Na jó, lásson: imádom a háziorvosom. :)
Utána átmentem a nagyihoz és háromszor mértem meg a magas vérnyomásom, a következő méréseket végeztem: 125, 112, 108. Gondolom, egy éti csigának ez is nagyon magas.

A szívügyek folytatódtak, mert ha már így alakult, nekiálltam az egyik régi szekrényem kipakolni. Feléig sem jutottam, de így is nagyon érdekes dolgokra találtam. Szerelmes levelekre. Olyanokra, amikre már nem is, vagy alig emlékeztem. Határozottan férfias bujákra, amiket valaki reggelente tett az asztalomra az irodában, amikor éjszakás volt: ha bent voltam nála éjjel lopott órákat tölteni a tárgyaló kanapéján, akkor azért, ha meg nem, akkor azért. Akár rendes levél, akár csak egy sor egy postiten, akkor is sütött belőle a férfias őserő, a vágy, a szexus, a rajongás.
Aztán jó pár évvel korábbi levelek - félénk rajongás, bátortalan kerülgetések, képeslapok, kézzel készített kedves ajándékok és köztük az a kis levél, ami olyan romantikus volt, amihez akkor még nem volt szemem. Valahogy így szólt: Édes Istenem, én csak azt kérem, vigyázz arra a kis angyalkára, akit én olyan nagyon szeretek. 
Kiszaladt belőlem a vér: mit nem adnék most egy ilyen sorért? Akkor pedig csak elnéző mosollyal tudomásul vettem, természetesnek gondoltam: ilyenek a férfiak. Amikor valaki még tapasztalatlan, élete legnagyobb butaságát is elkövetheti.
Ha akkor megértőbb és lágyabb vagyok, ha akkor tudom azt, amit most már igen, ha akkor több tapasztalatom van a férfiak terén, biztos nem hagytam volna elmenni azt a fiút, aki ilyet írt. Talán egy csodálatos, boldog, kiegyensúlyozott életet élhettem volna le vele. Talán nem lett volna részem ennyi fájdalomban, ennyi sírásban, ennyi csalódásban, ennyi újrakezdésben... kiválasztott lehettem volna, aki nem egy átlagpasi sör-cigi-meccs dolgaival szenvedi át az életét romantikus filmeken olvadozva.
Talán, ki tudja? Senki. De belém hasított, hogy mennyi minden mellett szaladtam el, hogy annyira nyilvánvaló volt, hogy imádnak, hogy vannak pasik, akiknek én kellek, hogy szép vagyok és fiatal.
Nem használtam ki a lehetőségeket, nem élveztem ki a pillanatot, mindig valami mást kerestem: a veszélyt, a kalandot, az izgalmat - és lehet, hogy nem jó lóra tettem.

Most ez némi nyavalygásnak tűnhet, pedig nem nekem ám a legrosszabb, tudom jól. De mégis, mennyivel egyszerűbb lehetett volna/lenne az élet, valakivel, aki így tud szeretni, aggódni, rajongani, mint azokkal, akik később ilyeneket mondtak nekem:
- Elmentem három hónapra, majd jövök.
- Szülj nekem gyereket, de ne költözzünk össze!
- Leéltem volna veled az életem, de közbejött valaki más.
- A születésnap még nyolc napig érvényes, majd megünnepeljük.
- Oké, hogy kimostál, kivasaltál, elmosogattál, vacsorát főztél, ágyat húztál és bevásároltál, de a kertet miért nem locsoltad meg? Mit csináltál egész nap?

Na szóval ez: elmúlik a lázas ifjúság, számos tapasztalat terheli a szívet és ráncolja az arcot, és visszafelé veszem észre, miféle hibákat követtem akkor el. De már mindegy.
Jó volt. Szerencsém volt: vannak szerelmes leveleim, vannak emlékeim, beteljesült és beteljesületlen szerelmeim, soha el nem felejthető csókjaim - legalább van mire visszagondolnom, még ha mára már a hétköznapok nehézségei el is vitték az élet ízének javát.
De akkor is hiányzik. Nagyon hiányzik a kis levél az asztalon, a nem várt csók a liftben, a virág a postaládámban, a cinkos nevetés, az érzés, hogy különleges vagyok.
A házasság, a számlatartozás és a lakáshitel nem ilyen.

Próbálok nem gondolni erre az egészre, mert értelmetlen, és csak megnehezíti a hétköznapokat.
Más élethelyzetben vagyok most. De biztos vagyok benne, ha olyan nagyon jól érezném magam ebben a más élethelyzetben, nem morfondíroznék ennyit ilyen múltbéli dolgokon. Mert értem én, hogy házasság, de attól még maradhatna benne kaland (a férjemmel, úgy gondoltam), meg szenvedély, meg meglepetés, meg örömszerzés, meg törődés. Alighanem a pasik itt rontják el: készpénznek veszik, hogy már ingyen kapnak mindent.
Jó, nem azt mondom, hogy a férjem nem próbál meg néha örömet szerezni. De hol van annak a faliképnek az öröme, amit pénteken kaptam, ahhoz, mikor azt mondta a pasi: csomagolj, viszlek Görögországba!? Vagy amikor éjjel kettőkor beugrott az erkélyajtón, mert mégsem bírta ki a a napot nélkülem? Vagy amikor egy szál virágot hagyott az asztalomon, mellette egy kis levélben megköszönve a csodás éjszakát? Vagy amikor két órát autózott oda, kettőt vissza, hogy negyven kerek percet velem lehessen, a csókomba fúljon, magához szorítson? Hol van ehhez képest egy színes kép a falra, vagy egy felsöpört nappali? :)

Lehettem volna...

Nézegetem a közösségi oldalon az exeim, vagy majdnem pasijaim, és szinte bármelyikük képeibe be tudnám retusálni magam - beleillenék, el tudnám képzelni, hogy én vagyok mellettük abban az életben, amit most élnek. (Persze akkor másmilyet éltek.) Szóval lehettem volna egy csomó minden, egy csomó mindenki oldalán - és én mégis ez lettem, ami nem akartam lenni. Olyasvalakihez kötöttem az életem, akivel nem vagyunk egy hullámhosszon. És nagyon hiányzik az a hullámhossz.
De mégis, hova lett?

Lépj vissza a startra!

Ma olyasmit csináltam, amit majd' 8 éve nem: egész nap Annie Lennoxot hallgattam, és bőgtem.

Szörnyű szombatok éve

Szombat volt, mikor apu felmotorozott a mennybe. És szombat van ma is, amikor kitakarítottuk a lakását, az életét, a nyomait a földről. Ennyi egy élet? Hat óra alatt el lehet tüntetni mindent, amit egy élet alatt összegyűjt valaki?
Iratok, képek, emlékek, kütyük, tárgyak, könyvek, pucér nős képek - minden, ami egy embert meghatároz, egy nagy zsákba kerül, és kikerül a lomtalanításba.
Szerettem volna több emléket, de nem vihetek el mindent - a kézírása, a versei, a szerelmes levelei mind eltűnnek, vele együtt. Zsákba raktuk, kitakarítottuk, kifertőtlenítettük - és vége. Az óra, ami a csuklójára simult, a könyve, amit rongyosra olvasott, a nadrág, amit imádott hordani - elkerül valahova máshová, másvalakihez, aki nem tudja, kié volt, kinek az életét egészítette ki, kinek a stílusát határozta meg?
Csináltam, csinálni kellett, de voltak pillanatok - amikor a kézírását láttam, ahogy leírta magának, hogy kell e-mailt küldeni, vagy amikor kukába dobtam a ct-felvételt, ahol centiről centire volt felszeletelve a teste, és láttam agya kamráit, a gerincét, a szívét, nem létező teste részleteit - nagyon nehéz volt. Hogy nem maradt utána szinte semmi: apró emlékek, képeslapok, egy rég nem járó óra, egy napszemüveg - olyan fájdalmas ez az egész. Alig vártam, hogy hazaérjünk már, hogy végre lemossam magamról a koszt, és az kényszeredett mosolyt. De persze nem lehetett csak úgy, mert volt defekt, forgalomleállítás delegáció miatt, itthon pedig a közös képviselő fenyegető levele, meg a faliújságra kiplakátolt tartozásom. Mindenhol csak a tehetetlenség, a fájdalom,a veszteség... Zokogtam, végre hangosan és megállíthatatlanul zokogtam, hogy kimossam lelkemből a kínt. Persze nincs annyi könny, ami most kipucolna engem.
Az volt a terv, hogy megvacsizunk, megnézünk egy filmet figyelemelterelésnek, de a pasim nekiállt hisztizni velem, hogy nem elég gyorsan szedem a kaját, majd fogta magát és itt hagyott, elment aludni, és egyedül maradtam a fájdalmammal, a könnyeimmel, a félelmeimmel - mint mindig.

Már egy ideje csak ülök a gép előtt - annyi minden kavarog bennem, kuszán és fájdalmasan, hogy nem tudom megformálni szavakba, színekbe, dalokba... Annyira mély a fájdalom, hogy nincsenek szavak. Csak tehetetlen rémület... meg könnyek.

Elhoztam az útlevelét - a hetvenes évekből való, piros, fura kis pecsétekkel - egy kiolvashatatlan pecsét neki életre szóló kaland, élmény volt. Legalább ezt megmentettem belőle. Persze nem lehet mindent elrakni - de akkor is, ezt a pusztítást én semmiképp nem csináltam volna. A mama is mindent elrak, még apám kétéves kori félkész nadrágja is megvan nála - de apu is minden vackot elrakott - és úgy tűnik, ezt a vonalat erősítem én is a családban.

Nem, azt hiszem tényleg jobb, ha nem írok már egy sort sem, mert ennyi kusza fájdalom kavarog bennem, hogy nem tudok értelmeset mondani. Csak valahogy ki kéne engedni a gőzt. De nem megy, újratermelődik minden fájdalom, bármennyit sírok, bárhogy zuhanok, nincs vége.
Ordítani kéne. OOOOOOOOOOOOOordíííííííííííííííííííííííííííítani!