Szívügyek

Kötelező volt elmenni "üzemorvoshoz" - nem véletlen, hogy én folyton állatorvosnak mondtam. Ráment majdnem az egész péntekem, átszeltem a várost hosszában, majdnem városhatártól városhatárig, hogy egy hízelkedő majom megkérdezze, hogy változott-e valami tavaly óta. Semmit nem csinált, csak megmérte a vérnyomásom - én meg közben arra gondoltam, utazom már két órája, ez meg felszed egy rakat lóvét - éreztem, ahogy meglódul a szívem az idegtől. Már tavaly is ezzel jött, de az idén meg pláne: nagyon magas a vérnyomásom, menjek el szemfenékvizsgálatra, meg 24 órás vérnyomásmérésre a körzetihez. Na egyrészt, akkor ő minek? De mindegy is, mert felesleges az egész - rendszeresen mérem hobbiból a vérnyomásom, és leginkább alig van, épp, hogy túl alacsony.
Közölte, hogy nem hisz nekem, a mérők tévedhetnek. Gondoltam igen: az öve.
Mondom neki: doktor úr, a halál farkáról jövök két órája, rohanvást, át a városon, most estem be, pisilnem kell és szétvet az ideg. Erre csak ráírja a papíromra, hogy lásson a háziorvos. Na jó, lásson: imádom a háziorvosom. :)
Utána átmentem a nagyihoz és háromszor mértem meg a magas vérnyomásom, a következő méréseket végeztem: 125, 112, 108. Gondolom, egy éti csigának ez is nagyon magas.

A szívügyek folytatódtak, mert ha már így alakult, nekiálltam az egyik régi szekrényem kipakolni. Feléig sem jutottam, de így is nagyon érdekes dolgokra találtam. Szerelmes levelekre. Olyanokra, amikre már nem is, vagy alig emlékeztem. Határozottan férfias bujákra, amiket valaki reggelente tett az asztalomra az irodában, amikor éjszakás volt: ha bent voltam nála éjjel lopott órákat tölteni a tárgyaló kanapéján, akkor azért, ha meg nem, akkor azért. Akár rendes levél, akár csak egy sor egy postiten, akkor is sütött belőle a férfias őserő, a vágy, a szexus, a rajongás.
Aztán jó pár évvel korábbi levelek - félénk rajongás, bátortalan kerülgetések, képeslapok, kézzel készített kedves ajándékok és köztük az a kis levél, ami olyan romantikus volt, amihez akkor még nem volt szemem. Valahogy így szólt: Édes Istenem, én csak azt kérem, vigyázz arra a kis angyalkára, akit én olyan nagyon szeretek. 
Kiszaladt belőlem a vér: mit nem adnék most egy ilyen sorért? Akkor pedig csak elnéző mosollyal tudomásul vettem, természetesnek gondoltam: ilyenek a férfiak. Amikor valaki még tapasztalatlan, élete legnagyobb butaságát is elkövetheti.
Ha akkor megértőbb és lágyabb vagyok, ha akkor tudom azt, amit most már igen, ha akkor több tapasztalatom van a férfiak terén, biztos nem hagytam volna elmenni azt a fiút, aki ilyet írt. Talán egy csodálatos, boldog, kiegyensúlyozott életet élhettem volna le vele. Talán nem lett volna részem ennyi fájdalomban, ennyi sírásban, ennyi csalódásban, ennyi újrakezdésben... kiválasztott lehettem volna, aki nem egy átlagpasi sör-cigi-meccs dolgaival szenvedi át az életét romantikus filmeken olvadozva.
Talán, ki tudja? Senki. De belém hasított, hogy mennyi minden mellett szaladtam el, hogy annyira nyilvánvaló volt, hogy imádnak, hogy vannak pasik, akiknek én kellek, hogy szép vagyok és fiatal.
Nem használtam ki a lehetőségeket, nem élveztem ki a pillanatot, mindig valami mást kerestem: a veszélyt, a kalandot, az izgalmat - és lehet, hogy nem jó lóra tettem.

Most ez némi nyavalygásnak tűnhet, pedig nem nekem ám a legrosszabb, tudom jól. De mégis, mennyivel egyszerűbb lehetett volna/lenne az élet, valakivel, aki így tud szeretni, aggódni, rajongani, mint azokkal, akik később ilyeneket mondtak nekem:
- Elmentem három hónapra, majd jövök.
- Szülj nekem gyereket, de ne költözzünk össze!
- Leéltem volna veled az életem, de közbejött valaki más.
- A születésnap még nyolc napig érvényes, majd megünnepeljük.
- Oké, hogy kimostál, kivasaltál, elmosogattál, vacsorát főztél, ágyat húztál és bevásároltál, de a kertet miért nem locsoltad meg? Mit csináltál egész nap?

Na szóval ez: elmúlik a lázas ifjúság, számos tapasztalat terheli a szívet és ráncolja az arcot, és visszafelé veszem észre, miféle hibákat követtem akkor el. De már mindegy.
Jó volt. Szerencsém volt: vannak szerelmes leveleim, vannak emlékeim, beteljesült és beteljesületlen szerelmeim, soha el nem felejthető csókjaim - legalább van mire visszagondolnom, még ha mára már a hétköznapok nehézségei el is vitték az élet ízének javát.
De akkor is hiányzik. Nagyon hiányzik a kis levél az asztalon, a nem várt csók a liftben, a virág a postaládámban, a cinkos nevetés, az érzés, hogy különleges vagyok.
A házasság, a számlatartozás és a lakáshitel nem ilyen.

Próbálok nem gondolni erre az egészre, mert értelmetlen, és csak megnehezíti a hétköznapokat.
Más élethelyzetben vagyok most. De biztos vagyok benne, ha olyan nagyon jól érezném magam ebben a más élethelyzetben, nem morfondíroznék ennyit ilyen múltbéli dolgokon. Mert értem én, hogy házasság, de attól még maradhatna benne kaland (a férjemmel, úgy gondoltam), meg szenvedély, meg meglepetés, meg örömszerzés, meg törődés. Alighanem a pasik itt rontják el: készpénznek veszik, hogy már ingyen kapnak mindent.
Jó, nem azt mondom, hogy a férjem nem próbál meg néha örömet szerezni. De hol van annak a faliképnek az öröme, amit pénteken kaptam, ahhoz, mikor azt mondta a pasi: csomagolj, viszlek Görögországba!? Vagy amikor éjjel kettőkor beugrott az erkélyajtón, mert mégsem bírta ki a a napot nélkülem? Vagy amikor egy szál virágot hagyott az asztalomon, mellette egy kis levélben megköszönve a csodás éjszakát? Vagy amikor két órát autózott oda, kettőt vissza, hogy negyven kerek percet velem lehessen, a csókomba fúljon, magához szorítson? Hol van ehhez képest egy színes kép a falra, vagy egy felsöpört nappali? :)