Szombat volt, mikor apu felmotorozott a mennybe. És szombat van ma is, amikor kitakarítottuk a lakását, az életét, a nyomait a földről. Ennyi egy élet? Hat óra alatt el lehet tüntetni mindent, amit egy élet alatt összegyűjt valaki?
Iratok, képek, emlékek, kütyük, tárgyak, könyvek, pucér nős képek - minden, ami egy embert meghatároz, egy nagy zsákba kerül, és kikerül a lomtalanításba.
Szerettem volna több emléket, de nem vihetek el mindent - a kézírása, a versei, a szerelmes levelei mind eltűnnek, vele együtt. Zsákba raktuk, kitakarítottuk, kifertőtlenítettük - és vége. Az óra, ami a csuklójára simult, a könyve, amit rongyosra olvasott, a nadrág, amit imádott hordani - elkerül valahova máshová, másvalakihez, aki nem tudja, kié volt, kinek az életét egészítette ki, kinek a stílusát határozta meg?
Csináltam, csinálni kellett, de voltak pillanatok - amikor a kézírását láttam, ahogy leírta magának, hogy kell e-mailt küldeni, vagy amikor kukába dobtam a ct-felvételt, ahol centiről centire volt felszeletelve a teste, és láttam agya kamráit, a gerincét, a szívét, nem létező teste részleteit - nagyon nehéz volt. Hogy nem maradt utána szinte semmi: apró emlékek, képeslapok, egy rég nem járó óra, egy napszemüveg - olyan fájdalmas ez az egész. Alig vártam, hogy hazaérjünk már, hogy végre lemossam magamról a koszt, és az kényszeredett mosolyt. De persze nem lehetett csak úgy, mert volt defekt, forgalomleállítás delegáció miatt, itthon pedig a közös képviselő fenyegető levele, meg a faliújságra kiplakátolt tartozásom. Mindenhol csak a tehetetlenség, a fájdalom,a veszteség... Zokogtam, végre hangosan és megállíthatatlanul zokogtam, hogy kimossam lelkemből a kínt. Persze nincs annyi könny, ami most kipucolna engem.
Az volt a terv, hogy megvacsizunk, megnézünk egy filmet figyelemelterelésnek, de a pasim nekiállt hisztizni velem, hogy nem elég gyorsan szedem a kaját, majd fogta magát és itt hagyott, elment aludni, és egyedül maradtam a fájdalmammal, a könnyeimmel, a félelmeimmel - mint mindig.
Már egy ideje csak ülök a gép előtt - annyi minden kavarog bennem, kuszán és fájdalmasan, hogy nem tudom megformálni szavakba, színekbe, dalokba... Annyira mély a fájdalom, hogy nincsenek szavak. Csak tehetetlen rémület... meg könnyek.
Elhoztam az útlevelét - a hetvenes évekből való, piros, fura kis pecsétekkel - egy kiolvashatatlan pecsét neki életre szóló kaland, élmény volt. Legalább ezt megmentettem belőle. Persze nem lehet mindent elrakni - de akkor is, ezt a pusztítást én semmiképp nem csináltam volna. A mama is mindent elrak, még apám kétéves kori félkész nadrágja is megvan nála - de apu is minden vackot elrakott - és úgy tűnik, ezt a vonalat erősítem én is a családban.
Nem, azt hiszem tényleg jobb, ha nem írok már egy sort sem, mert ennyi kusza fájdalom kavarog bennem, hogy nem tudok értelmeset mondani. Csak valahogy ki kéne engedni a gőzt. De nem megy, újratermelődik minden fájdalom, bármennyit sírok, bárhogy zuhanok, nincs vége.
Ordítani kéne. OOOOOOOOOOOOOordíííííííííííííííííííííííííííítani!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése