Egészen furcsa nesz a szívben

Egy ideje gondolkodom, hogy mi olyan furcsa rajtam, bennem, velem... és most rájöttem: sírógörcsöm van. Nem tör ki, mert már megkérgesedtem, de fáj annyira, hogy szarul érezzem magam.
Nyilván van köze hozzá sok dolognak. Nem kezdem ragozni, hogy a csávómból az együtt töltött évek alatt valahol zombi lett, és hogy mennyire fáj, hogy szép életet élhetnénk, ha ő alkalmas lenne rá, és nem zúzna szét mindent. És adalékként összeszorozhatnám a közös adósságunkat az életkorommal is.
Bizonyára nem mindegy, hogy egész héten rengeteget dolgoztam, ma például délután háromig még ebédelni sem volt időm, és fél háromkor jutottam el oda, hogy levegyem a pizsamám és ruhába bújjak. Persze vannak, akik szerint idilli az életem, hiszen itthon dolgozom. Ha stresszelnek, bosszantanak, ha más szarul végzi a munkáját és ezért neked négyszer kell megcsinálni ugyanazt a melót újra meg újra és úgy látod, sosincs vége, és amikor végre nekiülsz enni, azonnal csörög a telefon, hogy mi rossz még az eddigieken felül, akkor tök mindegy, hogy fizikailag hol vagy: lakásban, irodában, réten, Magyarországon vagy Japánban - a lényeg, hogy leszívják az agyad, és egyedül vagy, rohadtul egyedül, még annyit sem tudsz megcsinálni, hogy kimész a kollégáddal meginni egy kávét  kipanaszkodni magad. Mindent magamba temetek és robbanni készülök.

A nyáron - hosszadalmas és felettébb undorító mivolta miatt nem ragoznám - összevesztünk az öcsémmel, de most szerencsére kezdünk visszarendeződni testvérekké, aminek én nagyon örülök, annak ellenére, hogy nem tudom megbocsátani neki, hogy ellenem fordult, hogy hagyta magát ellenem hangolni, és az ivócimborát preferálta a vér szava helyett. De mindegy is, lényeg, hogy tegnap is, ma is órákat csacsogtunk a teraszon, és ma még akadt hozzá pár pohár bor is, és elhangzott egy mondat, amit nagyjából sejtettünk mindannyian, de reméltük, hogy nem igaz - bár mindegy is tulajdonképpen.
Apuról van szó: a barátja, aki vele volt a halálos motorbalesetben, azt mondta, hogy apu felelőtlen volt, és reggel, amikor megérkezett hozzá, hogy menjenek motorozni, nem másnapos volt, hanem szinte aznapos.
Ő HIBÁZOTT!
Nem azért hagyott itt minket, mert végzet, sors, felsőbb hatalom által kiszabott elkerülhetetlen akaratának engedett - bár persze valahol igen -, hanem mert packázott a sorssal, mert kamaszos hévvel élt és halt, mert nem volt képes felfogni, hogy eltelt felette az idő java, és már nem bírja úgy a piát, az éjszakázást, hogy a szívgyógyszert nem azért adják, mert csinos szívforma rózsaszín kis tabletták, hanem mert létfontosságú szedni őket. Egy másnapos koranyári reggel szétcsúszva és kimerülve, a melegfronttól meggyötörve benézett egy sávváltást és ezzel rengeteg embernek, aki szereti őt, feldolgozhatatlan fájdalmat okozott, és rengeteg gondot. Ilyen volt -  ment a feje után, nem nagyon érdekelte senki és semmi. Nem hasonlítok rá. Nekem meg megszakad a szívem, egyre többet gondolok rá, egyre jobban hiányzik: a viccei, a ropogtatós ölelése, a lüke ruhái, a hirtelen farigcsált versei. Nem jön a mamához, nem ül velünk az asztalhoz, nem fuldoklunk a nevetéstől és ő nem néz önelégülten végig rajtunk.
A leghülyébb kérdés zakatol az agyamban, hozzá intézem újra meg újra: Apu, miért csináltad ezt?
Düh van bennem, mérhetetlen düh: kicsúszott a felelősség alól, az élet szarabbik részét már nem akarta vállalni, így akart meghalni: nyári napon, motoron száguldva, boldogan. De azzal nem gondolt, hogy mit hagy itt maga után .
Jövő hétvégén odamegyünk a lakásába, bezsákoljuk a holmiját, leszedjük a fényképeinket a falakról, eltüntetjük minden nyomát az édesapánknak, aki szörnyű körülmények közt bizonyította, hogy mégsem ő a hegylakó.

Egy ilyen fájdalmasan zajos és rohadt nap után kevésbé tudtam tolerálni, hogy a férjem megint részegen jött haza, a picike csendes lakás közepén ordít baromságokat, hogy kong a csempéről vissza érces hangja, mert ha ittas és fáradt és éhes, akkor dühös és kötözködő is, és én vagyok mellette, hát rajtam veri le az egész napos stresszt. Sosem merül fel a kérdés, hogy ÉN hogy érzem magam, milyen napom volt, és esetleg akarok e kivételesen ÉN ordítani vadbarom módjára a szoba közepén, hogy kongjon vissza a csempéről kétségbeesett hangom. Egy ilyen nap után nem tudom tolerálni, hogy  hülyét csinál belőlem, hogy soha egyetlen szót sem tudok vele beszélni, mert soha nincs itthon, ha meg itthon van ittas, morcos, álmos, vagy valami baja van, nem, nem tudom megbocsátani neki, hogy még mindig nem köszöntött fel a születésnapomon, mert dolgozik, ittas, morcos, álmos, vagyis inkább csak simán nem törődik velem. Régen egy hónapig hordta a kabátzsebében a nekem vett ékszert, hogy nehogy megtaláljam, mert már alig várta a születésnapot. Most már másodszor történik meg, hogy múlnak a napok és én egyre inkább azt gondolom: nyuszika, b@szd meg a vasalódat! Megfelelő pillanatban egy szál virág is nagyon romantikus tud lenni, hetekkel lemaradva, minden nap szembesülve vele, hogy nem törődik velem, nem vagyok fontos neki, már bármit hoz, nem lesz elég jó. Inkább már nem is kérek semmit. Tudom, nem az ajándék a fontos - de a törődés igen. A pasik ezt sosem értik meg. Neki is elmondtam már ezerszer- ha egy piros matricaszívet hoz és forrón megölel, boldogabb leszek, mintha majd egyszer nagy kegyesen kapok tőle egy centi vastag aranyláncot. (De úgysem, szóval mindegy.)

Mindezek a dolgok elgyengítettek, elfogyott az erőm, a türelmem, a hitem. Álmaimban undorítónak, ragyás szörnynek látom magam, most már boldogtalan vagyok. Pedig boldog voltam, imádtam a lakásunk, a szomszédaink, a családot, a kutyát, a barátaink, az életünk, és hittem, hogy egyre jobb lesz minden, hogy tűzön-vízen át együtt leszünk, és számíthatunk egymásra, talpra állunk, lesznek gyerekeink,  és minden extra izgalom nélkül leélünk egy komfortos kis életet.
ÁÁÁ
Hát most meg azt látom, hogy nem fog menni, és néha olyan dühöt érzek, hogy félek magamtól.

Nem kell sok ész, hogy rájöjjek, mindezek a dolgok tereltek arrafelé, hogy engedjek a húgom kérésének, és vasárnap meglátogassam az anyám a 60. születésnapján. Életemben egyszer láttam, kb. 12 éve, és nem volt maradandó élmény. Csak valahogy sokszor eszembe jutott, hogy úgy fog meghalni, hogy nem beszéltem vele. És most apu megtette, és ettől megijedtem. Na nem mintha valami nagy durranást várnék az újbóli találkozástól, vagy pótolhatnánk az elszalasztott éveket, esetleg ő pótolhatná aput bármilyen szinten is az életemben... Csak megijedtem és kész, és nem tudom mit fogok ott csinálni vele szemben, nem tudom hogy mit fogok érezni utána - talán hülyeség az egész, főleg most, amikor ennyire rossz állapotban vagyok.

Nem tudok semmit, csak azt, hogy van valami egészen furcsa nesz a szívemben, ami nem jelent jót, és fáradt vagyok, és a legvadabb, hogy vágyam is alig maradt. Mert mindig is voltak terveim, meg céljaim, de most üres vagyok, fájdalmasan kongok, és erős a gyanúm, hogy valami nagyon rossz kapu felé megyek, amit majd berúgok, ha végképp elönti az agyam a fájdalom, és nem tudom, mit fogok találni a kapu mögött.
De így se jó: nem tudok aludni, ízetlen az étel, szorul a torkom és reszket a szívem a bordáim rejtekében.   Nem nevetek, nem dalolok, nem ülök ki a napra körmöt lakkozni, de már gáláns és gazdag királyfiról, vagy csodás lottónyereményről  netán kalandos utazásról sem álmodozom.
Zombi lettem.
Megyek is Brad Pitthez forgatni. :)