Aranyketrec

Rettenetesen boldog voltam, mikor megvettük (behiteleztük) a lakást. Imádtam itt lakni, kisvárosi filing, friss levegő, természetközeli élet. Új építésű társasház, saját kis kerttel és terasszal, ahol sok vendéget fogadtunk, közös kert sok virággal, ahol sok sütögetős parti volt a szomszédokkal, pár lépésre egy hatalmas tér a kutyáknak sok kutyabaráttal lehetett rohangászni órákon át, hóban, napban, szélben, mindig.
A házban sok fiatal lakott, nagyjából egy rétegből szedve, sok kutyás volt, nyitottunk egymásra, összejártunk, jó buli volt.
A férjem (akkor még nem férjem) rém büszke volt a lakásra, hogy milyen jól sikerült szinte semmi pénzből berendezni. Mindenki dicsérte, voltak, akik le is utánoztak.
Büszke volt még a főzéstudományomra is, hogy sokan még évekig emlegették egy-egy főztöm, vagy kezet csókoltak a menü elfogyasztása után.
A lakás minden zugát imádtuk, együtt kertészkedtünk, szakadó esőben vagy késő éjjel a kis fedett részen ültünk a teraszon és beszélgettünk, játszottunk, a kisszobában összebújva tévéztünk, ittalvós vendégeket hívtunk, hatalmas sétákra mentünk a kutyával, a Dunához, a bányatóra, vagy csak úgy a messzibe. Együtt voltunk, élveztük azt, amit az élet adott.

Aztán történt valami fordulat - nem is tudom, hogy hirtelen vagy óvatosan, de minden megváltozott.

A kutyás barátaink mind elköltöztek, nincsenek már sok kutyás nagy bandázások a réten.
Más barátaink elváltak, vagy kisbabájuk lett, nincsenek már sütögetős bulik a közös kertben. Az új gondnok amúgy is egy kietlen tájat varázsolt oda, a buja virágos növényzetet kiirtotta, nincs ott semmi már, csak pusztaság, a kutyákat is kitiltotta, szóval senki sem jár már oda, a közösségi tér halott földsáv lett. Gratulálok neki, így kell tönkretenni egy működő dolgot.
Már nem jönnek hozzánk sem vendégek, az örökké zsibongó terasz folyton üres, a kertépítést is feladtuk, mert nem jutottunk túl nagy eredményre. Sétákra sem megyünk, idén kétszer voltunk a Dunánál, és hiába mutatom, hogy a kutya milyen boldogan ugrál, a férjem csak a boltig hajlandó elsétálni, aztán rohan haza.
Aztán a férjem elkezdett elégedetlenkedni, amiért oda volt, most finnyázza. Az egykor csodaszép csempe most ronda, az általa választott falfestéket szerinte nem választaná, ha véletlen valaki ide jön, fanyalog és szabadkozik a lakás miatt, ami pedig szerintem nem változott, sőt, egyre jobb lett, és mindenkinek tetszik, nem is értik, mit húzza a száját az uram.
Már nincs kedve összebújva tévézni, pedig jobb a kanapénk és nagyobb a tévénk is, mint régen, nincs kedve  játszani, vagy a fedett részen bámulni az esőt, pedig konkrét kis open air szobává alakítottuk azt a részt. Én nyáron ott dolgozom.
Nincs kedve nagyokat hancúrozni sem, pedig olyan nagy ágyunk van, amilyen még sose volt.
És odáig jutottunk, hogy szerinte már főzni sem tudok, holott vannak, akik rendszeresen utánozzák a receptjeim.
Szóval az urammal van a baj, tudom, de ezen sajnos nem tudok változtatni, csak nézem, ahogy a nem valós problémáitól szenved, és ezzel tönkreteszi az életem, a házasságunk, az életünk.
Ettől aztán egyre távolabb érzem magam a várostól, az emberektől, a szabadságtól.

A cigánysort még mindig nem bontották le, ahogy ígérték, egyre több a kukázó, nyáron rendszeresen beköltöznek a kutyafuttatóba, odakakálnak, szemetet csinálnak, ha átmész a boltba, az összes sarkon pálinkázós lumpok kiabálnak, a tér minden szöglete tele van részeggel, prolival, ordibáló roma hordával.

Olyan, mintha egy buborékban élnék, ami véletlen szar helyre landolt. Mert hiába van friss levegő, jó szomszédság, cinke az ablakban és süni a kert végében, ha a mesevilág kapuján kilépve a legaljább prolivilágba merülsz bele. Néha a közértbe menet azt érzem, elvarázsolt királylány vagyok az idegenek földjén.
És itthon sem olyan már, mint rég, mert nincs meg az összhang, a meghittség, és a közös öröm, a közös cél.
Zsákutcába kerültünk, és nem tudom, ki lehet e rágni ezt a zsákot.
Az egykori mennyországból börtön lett, pedig én erre tettem fel az életem - a kisvárosi otthonteremtésre.
Olyan lehetetlen küldetés egy rendes otthon, egy szerető család és békés hétköznapok?
Na ne már!

A sodrás

Hirtelen felismertem, hogy eddigi életem javát sodrásban éltem. Mindig vitt a sodrás valamerre, és alig-alig kellett döntéseket hoznom.
Például leginkább azokkal a pasikkal voltam, akik velem akartak lenni, és nem azokkal, akikekkel én akartam lenni. Alig tudok olyat mondani, akit én választottam, én akartam. Ez nem azt jelenti, hogy nem imádtam őket önfeláldozásig, de csak engedtem a sodrásuknak.

A munkával ugyanez volt a helyzet. Egyetemre akartam menni, de a nagyapám az érettségim napján közölte, hogy eleget élősködtem rajtuk, most már kereshetek pénzt én is. (Nem így mondta, de tulajdonképpen ez volt az értelme.) Színházi rendező akartam lenni, de elmentem színházi öltöztetőnek, hogy vigyek haza pénzt. Hát így nem lehet karriert csinálni.
Aztán a barátnőm azt mondta, jelentkezzünk egy multicéghez, mert van ott egy barátnője, és nagyon sokat keres. Ugyan nincs felvétel, de hátha... és felvettek. És utáltam. És kirúgtak.
Akkor a Munkaügyi Központ szíves jóvoltából kitanultam egy szakmát, amit soha nem fogok használni.
Egy csajos nap alkalmával a moziműsorban találtam egy álláshirdetést - megpróbáltam, felvettek, és az életem totál megváltozott - a média felé orientálódtam és azóta is a szakmában dolgozom. Pedig csak elmentem moziba!
Egy olyan újság főszerkesztője lettem, ami nem is érdekelt, de oda sodort az élet. Onnan pedig oda sodort, ahol most vagyok. Ötödik éve.

A lakhelyemmel ugyanez van. Az első albérletem úgy lett, hogy az ismerősömnek volt kiadó lakása. Kivettem. Aztán onnan egy barátomhoz mentem, akinek volt üres ágya, és összejöttünk. Amikor szakítottunk, oda költöztem, ahol egy ismerős tudott gyorsan egy kiadó lakást. Onnan oda mentem, ahová egy barátom olcsón beengedett lakni. Amikor menni kellett, elindultunk megnézni egy házat, de részeg volt a tulaj hangja, nem volt szimpatikus, és előbb is odaértünk, úgyhogy még az utcáról felhívtunk egy másik lakást, ahová azonnal oda lehetett menni megnézni, és azonnal ki is vettük, nem is néztünk többet. Egyet, az elsőt mindig. Ebben a házban vettünk is egy lakást, és szintén nem volt nézelődés, gondolkodás, választás. A 6-ot akartuk megvenni, de megvették az orrunk elől, így elmentünk megnézni egy, azaz egy darab lakást, és úgy döntöttünk, sokkal jobb az a ház, ahol most lakunk, úgyhogy akkor megvettük a 14-et. És kész. Életre szóló milliós döntés egy perc alatt - mert olyan erős volt a sodrás.
Tulajdonképpen hiányzik, hogy nem keresgéltem, válogattam, nem is néztem át más lehetőségeket. Talán épp ezért van, hogy mehetnékem van, bár szeretek itt lakni, mégis mást szeretnék.
Talán lehetett volna más választás is - de én szépen belesodródtam. Örültem neki, nem azt mondom, hogy nem, de valójában nem biztos, hogy pont ezt akartam.

Lényegében minden tekintetben vitt a sodrás erre-arra, ennek függvényében lakom ott, ahol lakom, vagyok annak a felesége, akinek vagyok, dolgozom ott, ahol dolgozom. De a választás, a latolgatás, gondolkodás és döntés mindvégig kimaradt a folyamatból.

Csakhogy most megállt a sodrás. A száguldozó folyóból állóvíz lett, és mint tudjuk, az kezd egy idő után poshadni, ha nem kap frissítést. És már kezdem érezni a szagot...

Nem visz a sodrás semerre, nem történnek új dolgok, napra nap minden ugyanaz és kezd rém unalmas lenni ez a kis mocsarasodó tócsa.