Aranyketrec

Rettenetesen boldog voltam, mikor megvettük (behiteleztük) a lakást. Imádtam itt lakni, kisvárosi filing, friss levegő, természetközeli élet. Új építésű társasház, saját kis kerttel és terasszal, ahol sok vendéget fogadtunk, közös kert sok virággal, ahol sok sütögetős parti volt a szomszédokkal, pár lépésre egy hatalmas tér a kutyáknak sok kutyabaráttal lehetett rohangászni órákon át, hóban, napban, szélben, mindig.
A házban sok fiatal lakott, nagyjából egy rétegből szedve, sok kutyás volt, nyitottunk egymásra, összejártunk, jó buli volt.
A férjem (akkor még nem férjem) rém büszke volt a lakásra, hogy milyen jól sikerült szinte semmi pénzből berendezni. Mindenki dicsérte, voltak, akik le is utánoztak.
Büszke volt még a főzéstudományomra is, hogy sokan még évekig emlegették egy-egy főztöm, vagy kezet csókoltak a menü elfogyasztása után.
A lakás minden zugát imádtuk, együtt kertészkedtünk, szakadó esőben vagy késő éjjel a kis fedett részen ültünk a teraszon és beszélgettünk, játszottunk, a kisszobában összebújva tévéztünk, ittalvós vendégeket hívtunk, hatalmas sétákra mentünk a kutyával, a Dunához, a bányatóra, vagy csak úgy a messzibe. Együtt voltunk, élveztük azt, amit az élet adott.

Aztán történt valami fordulat - nem is tudom, hogy hirtelen vagy óvatosan, de minden megváltozott.

A kutyás barátaink mind elköltöztek, nincsenek már sok kutyás nagy bandázások a réten.
Más barátaink elváltak, vagy kisbabájuk lett, nincsenek már sütögetős bulik a közös kertben. Az új gondnok amúgy is egy kietlen tájat varázsolt oda, a buja virágos növényzetet kiirtotta, nincs ott semmi már, csak pusztaság, a kutyákat is kitiltotta, szóval senki sem jár már oda, a közösségi tér halott földsáv lett. Gratulálok neki, így kell tönkretenni egy működő dolgot.
Már nem jönnek hozzánk sem vendégek, az örökké zsibongó terasz folyton üres, a kertépítést is feladtuk, mert nem jutottunk túl nagy eredményre. Sétákra sem megyünk, idén kétszer voltunk a Dunánál, és hiába mutatom, hogy a kutya milyen boldogan ugrál, a férjem csak a boltig hajlandó elsétálni, aztán rohan haza.
Aztán a férjem elkezdett elégedetlenkedni, amiért oda volt, most finnyázza. Az egykor csodaszép csempe most ronda, az általa választott falfestéket szerinte nem választaná, ha véletlen valaki ide jön, fanyalog és szabadkozik a lakás miatt, ami pedig szerintem nem változott, sőt, egyre jobb lett, és mindenkinek tetszik, nem is értik, mit húzza a száját az uram.
Már nincs kedve összebújva tévézni, pedig jobb a kanapénk és nagyobb a tévénk is, mint régen, nincs kedve  játszani, vagy a fedett részen bámulni az esőt, pedig konkrét kis open air szobává alakítottuk azt a részt. Én nyáron ott dolgozom.
Nincs kedve nagyokat hancúrozni sem, pedig olyan nagy ágyunk van, amilyen még sose volt.
És odáig jutottunk, hogy szerinte már főzni sem tudok, holott vannak, akik rendszeresen utánozzák a receptjeim.
Szóval az urammal van a baj, tudom, de ezen sajnos nem tudok változtatni, csak nézem, ahogy a nem valós problémáitól szenved, és ezzel tönkreteszi az életem, a házasságunk, az életünk.
Ettől aztán egyre távolabb érzem magam a várostól, az emberektől, a szabadságtól.

A cigánysort még mindig nem bontották le, ahogy ígérték, egyre több a kukázó, nyáron rendszeresen beköltöznek a kutyafuttatóba, odakakálnak, szemetet csinálnak, ha átmész a boltba, az összes sarkon pálinkázós lumpok kiabálnak, a tér minden szöglete tele van részeggel, prolival, ordibáló roma hordával.

Olyan, mintha egy buborékban élnék, ami véletlen szar helyre landolt. Mert hiába van friss levegő, jó szomszédság, cinke az ablakban és süni a kert végében, ha a mesevilág kapuján kilépve a legaljább prolivilágba merülsz bele. Néha a közértbe menet azt érzem, elvarázsolt királylány vagyok az idegenek földjén.
És itthon sem olyan már, mint rég, mert nincs meg az összhang, a meghittség, és a közös öröm, a közös cél.
Zsákutcába kerültünk, és nem tudom, ki lehet e rágni ezt a zsákot.
Az egykori mennyországból börtön lett, pedig én erre tettem fel az életem - a kisvárosi otthonteremtésre.
Olyan lehetetlen küldetés egy rendes otthon, egy szerető család és békés hétköznapok?
Na ne már!