Szélvihar

Legalább ki tudnám bőgni magam...

Emlékszem a fájdalomra - ugyanúgy jön a semmiből, mint rég. Nem változik, akárhány éves az ember. Amikor rájössz, hogy átgázoltak rajtad, és amit építettél, az nem más, mint ostoba kártyavár, ami a gázolás következtében percek alatt hullik szét darabokra, akkor ugyanolyan a fájdalom.
Csak ugye minél fiatalabb vagy, annál több benned az remény és az életerő. Bennem most semmi nincs. Csak ülök a padlón és bámulom, hogy hullanak vissza rám kártyaváram lapjai.

Látszólag békésen üldögélek, de a bőröm alatt a világ összes csatája egyszerre zajlik. Vesztésre állok. Nincs már több tartalék ágyúm, katonám, harci cselem. A folyamatos csaták, még ha olykor győzelemmel is jártak, kiszívták belőlem az erőt, a harci kedvet.
Most úgy érzem, minél többet teszek ebbe a háborúba, annál nagyobb a veszteségem. De benne vagyok a legközepében, és nem tudom, hogy visszafelé nehezebb-e menni, vagy előre kellene-e menekülni?

Leírhatatlanul csalódott vagyok, csak kapkodom a levegőt, és nem értem, hogy juthattam ide? Jó voltam, ahogy csak tőlem tellett, hogy bánthatnak ennyire? Hogy van az, hogy minél többet adsz, annál többet kapsz vissza? Minél többet adok, annál kegyetlenebbek velem. Nem kifizetődő jónak lenni. Rossz meg nem tudok lenni.

Azt mondtam egykor, ez a harc lesz a végső - nem akarok több újrakezdést, inkább nagyobbakat nyelek, de  békének kell lenni. És nem lehet béke, nem engedi nekem az ég, hogy végre valahára hazataláljak valahol, valakivel, valamerre. Minél többet nyelek, annál többet zúdítanak rám, nem tudok eleget engedni - az önbecsülésem legaljáról összesöpört kis hamut azért már csak meg kéne tudni tartani, hogy ha szükségessé válik, legyen miből feltámadni. Nem sok maradt. Alig bírok összekaparni valamit.
Ha lesz egy csipet, akkor feltámad a szél... és minden szélvihar után egyre kevesebb marad abból, ami én vagyok. Vagy voltam. Vagy szeretnék lenni.

Vannak, akik nem értik meg, hogy a bántásokat meg tudom bocsátani, de nem tudom elfelejteni, és minden egyes karmolás nyomot hagy a lelkemen, mígnem kiöli a szeretet utolsó kis csíráját is belőlem. És kár, nagy kár kényre-kedvre felesleges semmiségekkel karmolni a lelkem, mert végül nem marad már rajta hely, és torzó lesz belőlem.
Na persze ezzel is én vesztek - aki karmol, az sértetlenül továbbáll.

Hát miért ilyen igazságtalan az élet? Miért, miért, miért?