7 karácsony

Hát remekül kezdődik a vakáció, máris súlyos érdembeli összezörrenés a férjemmel a karácsonyi programot és ajándékozást illetőleg. Szerinte, ha nem lehet nagy ajándékot venni, akkor hülyeség az egész. Szerintem meg pont nem, a lélek, a szeretet a lényeg. Hogy tudom, hogy neki nem fontos, hogy lássa az arcom felderülni, hogy nem akar meglepni, örömet okozni, már elvesztette a karácsony az igazi ízét. Nincs már örömteli várakozás, boldog készülődés, izgalmas ajándékdugdosás - vagyis semmit sem ér az egész. Ha már vesz is valamit, kényszeredett ízű az egész, és nekem sincs már kedvem meglepni őt - pedig eddig éjszakákon át bújtam a netet, hogy szerezhetném meg, amit akar. Szóval pont a lényegét vette el az egész ünnepnek - és az ilyesmi egy évben egyszer van, tehát ha újra boldog várakozást akarok meg lelkes készülődést, ahhoz túl kell élni ezt a színehagyott karácsonyt és egy évet kell még várni, hogy megpróbáljak újra örülni. Ez szemétség. Milyen dolog már az: ha már nem tudok neked drága ékszert venni és elvinni a hegyekbe az ünnepekre, akkor kimarom a lelkedből az utolsó örömlehetőséget is... elvenni valakitől a hitet és a reményt?  Olyan nagyon haragszom rá, hogy be tudnám préselni a karácsonyfatalpba!

Hozzá tartozik, hogy nekem a tavalyi karácsony is kimaradt, mivel annyira beteg voltam 24-e hajnaltól 4 napig, hogy ki sem bírtam kelni az ágyból, egy falatot nem tudtam enni, és egyáltalán semmi karácsony nem volt. Tehát máris egy mínusz.

Ráadásul az idén a családi karácsonyfánk, akit akkor vettünk, amikor megvettük a lakást, és minden évben ő volt a karácsonyfánk, év közben pedig a teraszon lakott - sajnos itthagyott minket. Szóval már semmi nem maradt a régi karácsonyi ízből.
Pedig régebben nagyon szuper volt - szívhez szóló ajándékok, hajnalig tartó társasjátékozások, összebújás a karácsonya színes fényeinél, meghittség, készülődés, ünnep! Ahogy lenni kell.

Még van ebből az ócska béna félelmetesen szar évből pár hét, de ettől a karácsonyi sokktól magamba borultam kicsit, és átgondoltam, milyen éveink voltak eddig. Természetesen csakis a nyomasztó és fájdalmas részeket sorba állítva.

1. év - megszűnt az iszonyú kényelmes és jól fizető munkahelyem - hosszú nélkülözés után végre jól kerestem - három hónapig. A barátnőm nem vett vissza a saját vállalkozásába, ahol előtte 2 évet dolgoztam,  hanem egy másik barátnőjének adta a helyem. Beállt itt némi törés. Az ember totálkárosra törte az autót, 3 millió forintba került ez a buli, és kirúgtak a munkahelyemről, ahová egy ismerős hívott, ő volt a főnök, és a kirúgatásom előtt két héttel azt mondta: velem sosem csinálna ilyet.
3. év - majdnem belehaltam egy rém egyszerű dologba, hatalmas örök seb maradt a testemen, szemüveget kaptam. Kirakott az albérletből az, aki a barátomnak vallotta magát, illetve addig az is volt, amíg össze nem jött egy nővel, aki személyes ellenségeként kezelt engem, és ő nem védett meg. Tehát egy számomra teljesen idegen helyre költöztem és elveszettem egy barátot (barátnak látszó tárgyat?), aki a kórházban még aggódva szorongatta a kezem, majd pár hónap múlva kivágott a lakásból, és nem adta át az előzetesen megbeszélt másik lakását sem, hogy lakjam ott, mert oda a csaja barátnőjének kellett költözni, annak ellenére, hogy mi ezt már akkor megbeszéltük, mikor ennek a nőnek még a nevét sem tudta.
4. év - lakást vettünk - chf hitelest. (Akkor még állati jó dolognak tűnt, mára horrorrá változott, hogy több, mint duplájára nőtt a törlesztő, gyakorlatilag azért dolgozunk, hogy a számlákat kifizessük, sem életre, sem normális kajára, szórakozásra, stb. nem jut. És ez a nyomasztó teher rányomja a bélyegét a kapcsolatunkra is. És ez még 20 évig fog tartani. Vagy 25?) Megkezdtük az átépítést, beköltöztünk, állati boldogok voltunk, hogy minden jól alakul végre - aztán elvetéltem. Azóta sem sikerült teherbe esnem.
5. év - meghalt a nagypapa, a kedvenc pótmamám, egy fiatal kollégám, és a munkahelyemen az asszisztensem vette át a helyem, akit én vittem oda és tanítottam be, negyed annyi pénzért utánoz engem, én pedig mehettem a levesbe.
6. év - nagyi beteg lett, ápolásra szorult, és bár jól van, már nem lett ugyanolyan, mint volt, sok törődést igényel. Összeházasodtunk - akkor még örömünnep volt - mára befér a rossz dolgok közé, és házasságunk első évében elkezdtünk elhidegülni egymástól, és nagyon sok melóm van benne, hogy válás helyett kicsit rendeződött a viszony, de sajnos köze nincs ahhoz, amilyen az elején volt.
7. év - apu meghalt, hatalmas családi viszályok keletkeztek, szintén valakiről, akiről azt hittem, barát, és akiért mindent megtettem, kiderült, hogy ellenség, teljes pénzügyi válságba kerültünk, háromhavonta rontottak ránk a végrehajtók.

Hát nagyjából és nagy vonalakban ez. Elég nyomasztó.
De most jön a sárkány éve! Az állítólag mindig jó. Kevéssé hiszem, de attól még bejöhet. Most már épp itt lenne az ideje, hogy jobbra forduljanak a dolgok - bár nem vagyok benne biztos, hogy a fény, amit az alagút végén látok, valóban napfény-e. Az is lehet, hogy a vonat...

Eszembe jutott az a karácsony, amikor egyedül ültem a kis jéghideg albérletemben és sírva készítettem saját kezűleg az ajándékokat az exemnek és az excsaládomnak - most hülyén hangzik, de talán még az is jobb volt. Mert nem volt az az érzésem, hogy lehetne jó, de mégsem megy, tőlem független dolgoktól. Akkor egyedül voltam és kész - tiszta ügy. Amúgy nagyjából azt csinálom, amit akkor: Sápadtan bolyongok a lakásban, hajnalig tévézek meg netezek, álmatlanul és erőtlenül lézengek, nyugtatókkal alszom és már ébredéskor gyomoridegem van. Csak most még állandó konfrontálódás van a valakivel, akihez hozzá lehetne bújni - ha hagyná. Hát nem éhesebb az ember a cukrászda kirakatában? Ezt érzem - nem volt senki,  nem volt senki és kész. Most meg itt mászkál a pasi, akinek óvnia kéne, szeretni és egyedül vagyok mellette, csak még kerülgetni is kell, meg alkalmazkodni hozzá.
Fúúúúúú, tényleg nagyon felhergeltem magam. Ő meg békésen alszik - fogalma sincs, mennyire megbántott.