Ezt a tévét még az első pasimmal vettük közösen részletre - már nem is voltunk együtt, mire az utolsó részletet is befizettem.
Ezen néztük az HBO-t a másik pasimmal, aki utálta a Melrose Place-t, de azért megnézte velem.
Ezt a tévét néztem egész éjjel, amikor a harmadik pasim kirakott és én egyedül költöztem egy albérletbe. Ez a tévé adta a háttérzajt munka közben is, ennek a fényénél aludtam el egész napos tanítás után végkimerülten, kezemben egy doboz kínai kajával.
Ez a tévé volt olyan kedves egy fém hajcsipesz segítségével behozni legalább az rtl-t, amikor még nem volt kábeltévém.
Ezen a tévén néztem a hálóban a Szívek szállodáját amikor az új pasimmal új albiba költöztünk, és ezen a tévén néztünk meg ezer filmet a legkisebb szobában, szorosan összebújva a szivacson. Volt nagy tévé, de olyan jó volt együtt lenni, összekucorogni a picike szobában, ő, meg én, meg a kutya, átmozizni éjszakákat és nappalokat együtt.
És most egyedül nézem a kisszobában, úgy érzem, ő az egyetlen barátom, valami otthonos és ismerős dolog - mert a pasim megzakkant, undok volt, goromba és a lelkembe gázolt - előle bújtam most oda, ami régen a kedvenc közös helyünk volt.
Hová lett az az érzés, mikor ő és én egy egység voltunk, menedék egymásnak, biztos pont és vigasz?
Mi ez az egész?
Régen egy albérleti szoba volt lukas szivaccsal a padlón. Most a saját kis szobánk, szépen kifestve, csinos függönnyel és bőrkanapéval - csak mi nem vagyunk már a régiek. Visszasírom a régi időket, amikor semmink nem volt szinte, de jó volt együtt lenni bármilyen körülmények között.
Most hiába otthonos a szoba, mégis nagyon magányos vagyok benne, nézem, hogy mozog a kép, de nem figyelek oda, megszakad a szívem, zuhanok.
Ez a kedves kis tévékészülék, aki velem van jóban és rosszban, azt motyogja nekem: annyi mindent kibírtunk már, ezt is ki fogjuk.
De én ma nem hiszek neki.....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése