Soksokk

Nem akarok 70 tévécsatornát, mert úgysem nézem, nem is tudok eligazodni köztük, ritkán találok kedvemre valót, sokáig tart végigzongorázni, hátha valahol van épp valami, és ha van, akkor úgyis csak a végére találom meg. Így hát nem tévézek.

Nem akarok 2 mobilt, 3 laptopot, 2 ipadot és smart tévét. Egyet akarok mindenből, de az legyen mindenben a legjobb, azt szeressem. Utálom, hogy az egyik telefonomon ezt szeretem, a másikon meg azt - miért nem lehet egy, ami minden igényt kielégít?
Itt vetődik fel a régi dilemma, hogy miért van külön szempilla hosszító, külön dúsító és külön göndörítő szempillaspirál, amikor úgyis mindenki hosszú, dús és göndör pillákat akar? Van, aki akar rövid dúsat vagy hosszú ritkát, vagy netán ritka rövid göndört? Szóval miért is nem tud egy szempillaspirál egyben mindent?

Nem akarok ezer havert, kedves szomszédot és végtelen számú rokont. Csupán néhány nagyon jó embert akarok, akikkel kölcsönösen szeretjük és elismerjük egymást, bízhatunk egymásban, nem tartunk egymástól, számíthatunk egymásra - és akár mindahányan együtt tudunk lenni egy időben egy helyen.

Nem akarok végtelen tereket és különböző színű szalonokat, csak egy kuckót, ahol jól érzem magam a párommal, a barátaimmal, vagy akár egyedül is. Nem kell két emelet boldogság, csak egy kényelmes nagy ágy, amiben elnyújtózhatunk: ő meg én. Egy kényelmes kanapé, ahol üldögélhetünk, egy zug, ahol üthetem a gépem kényelmes széken ülve, egy kis terasz, ahol hallgathatjuk a madárcsicsergést vacsi közben, és nem kell ezer tulipán ezer színben - elég nekem egy is, egy, amit én ültettem, én öntöztem, nekem nyílik.

Nem akarok ezer utazási iroda ezer ajánlatából válogatni éjszakákon át. Összevetni szolgáltatás, ár-érték arányt, távolságot és szórakozási lehetőségeket. Bárhol jó lenni, jó társaságban, szeretetben. Évekig ugyanoda jártunk, egy lepukkant, koszos kis faházba egy kis balatoni faluba, de olyan jó volt, mert örültünk egymásnak. Minden este grilleztünk, aztán hajnalig társasoztunk, és nem kellett spa meg svédasztal. Csak egy csók kellett, egy szerelmes pillantás meg egy pakli kártya.
Vagy pár jó barát és néhány üveg ital a monopoly mellé.

Néha úgy érzem, túl burjánzó, túl bonyolult, túl gyors ez a világ, és pont a lényeg veszik el. Nem látom át a szertefutó utakat, nem tudom, merre menjek. Még a tévécsatornák műsorát sem látom át, hát honnan tudnám azt, hogy mit kéne tennem most, hogy majd később jobb legyen?

Utálom átlapozni a tévécsatornák műsorát, úgysem tudom megjegyezni, hogy melyik  csatornán melyik időben kezdődik, ami érdekel, és amúgy sem tudom, hogy melyik adó melyik állomásra van állítva.
Nem bírom fejben tartani, hogy melyik ismerősöm szokott felköszönteni a névnapomon, és melyik nem.
Utálom sakkozgatni, hogy melyik számlát mikor és miből tudjuk kifizetni és hogy kell tartalékolni pénzt, hogy még 30-án is legyen kaja.
Fogalmam sincs, hol vannak a kedvenc pólóim - a felső hármat hordom egymás után.
Nem tudom hol vannak a kedvenc filmjeim, és hiába akarok megnézni egyet, fél nap, mire megtalálom. Mert hiába gyűjtöttem őket egy hengerbe - a hengerek már rég összekeveredtek.

Valami letisztultság, egyszerűség és derű kéne, némi tér és idő.
Vidám színű falak, hófehér bútorok és hófehér kanapé, nagy párnákkal, amin valakivel összebújva lehetne nézni egy igazán jó filmet, ami elrepít innen messzire.
De legtöbbször egyedül vagyok, minden zavaros és bonyolult, nem érnek egybe a fogaskerekek, hogy könnyedén továbbvigyék a dolgokat, és úgysem találok semmit.