Úgy szeretnék...

Én úgy szeretnék egy vidám és vicces blogot írni, csupa jófejségről, amit élvezet olvasni, de sajnos kurvára nem megy, mert minden szahar.
Vélhetőleg pszichoszomatizáltam az elmúlt három napban, de olyannyira szédültem meg gyenge voltam, hogy alig bírtam mozogni is.

Ma eljutottam a szemészhez, enyhén autista fickó aki biztos remekül bír szemet bemérni, de emberekkel bánni, kommunikálni, azt nem. 3 szemüveget írt fel nekem, egyet utcára és tévéhez, egyet a számítógéphez, egyet pedig olvasáshoz, mindezt pedig negyed-negyed dioptria különbségekkel. Az optikus multifokális lencsét javasolt akciósan 26ért - na ne! Végül kiegyeztünk egy két dioptria közti átmenetben, amivel majd jól látom a számítógépet, amit egész nap nézek, és tudok olvasni is, de a legkisebb betűket nem fogom látni. Kit érdekel? Úgyse tudok a kisbetűs rész ellen tenni semmit.
Most az van, hogy van egy hiperszuper keret nélküli szemüvegem, amit nem nagyon fogok használni, mert a hétköznapi életben idegesít, és lesz egy akciós olcsó fekete fémkeretes olvasóm, amit viszont nyúzni fogok. De azt legalább fel tudom rakni a fejem tetejére és elindulni vele vásárolni meg ilyenek.
Amúgy értem én, hogy a csávó ilyen mérnökien precíz volt, de a problémát lett volna hivatott megoldani, nem izzadó tenyérrel elmenekülni a kérdéseim elől, és most látatlanban választottunk egy dioptriát az optikussal, ami erősebb, mint a mostani, gyengébb, mint a felírt legerősebb és reméljük, hogy jó lesz, mert a szemüveg kurva drága luxus.

A férjem az elmúlt napokban nagyon kitett magáért - négyből négyszer nem állt mellém, nem segített, mikor kellett volna, békés teraszos este helyett 6 évvel ezelőtt történt lényegtelen dolgokért veszekedett velem, és egyáltalán semmi együttműködést nem mutat, és be is vallja: ő annyira sajnálja magát a helyzetünk miatt, hogy mással nem is tud foglalkozni, és nem akar szerető férj lenni. Én meg fuldoklom ettől a szeretettelen helyzettől, az állandó dühkitörésektől, a folyton növekedő stressztől és feladatoktól, hogy nincs mód lazítani, feltöltődni, levezetni a stresszt.
Ma még azzal tetézte, hogy a 5 perc alatt 40 szer mondta el, hogy az öcsém utál.
Van épp elég bajom, pont eléggé bánt, hogy így viselkedik az öcsém, és állandóan szem előtt is van, még pont az kellett, hogy a férjem a szememre hányja, és ahányszor csak elmondta, kértem, hogy hagyja abba, mert fájdalmat okoz vele, és csak folytatta, folytatta, folytatta -  és nem mentség, hogy részeg volt.
Elég rémisztő érzés, hogy valaki, akire rábízod az életed, többé már a kedvedet keresi, hanem azt, hogy nyomhat le, hol bánthat, hol igázhat le?
Tőlem elvárja, hogy szorgos odaadó cuki feleség legyek, de közelében sincs egy jó férjnek. Ha mindent megkap, csak ne legyen vita, akkor elégedetlen, ha ellenállok, akkor meg van sértődve.
Nagyon sokáig gürcöltünk, hogy azt a keveset elérjük, amint van, és most, amikor élvezni kéne, beleszarik a közepébe és lehetetlenné teszi az életet.

Legjobb barátom, örök társammá fogadott derűm elpártolt mellőlem.
Keserű, fájdalmas, reménytelen, megfélemlített és boldogtalan vagyok. Nincs feltöltődésem, nincs reményem, nincs lehetőségem sem a kiugrásra, sem a dolgok megjavítására.
Pedig valamit tenni kéne, mert ha ez így megy, a diliházba csuknak.
Érzem, hogy nem működök, nem bírok tovább nyelni és tűrni és mosolyogni.
És úgy érzem egyedül maradok - a férjem nem társam többé, totál megháborodott, alkalmatlan a közös létre, a szeretetre, a családom kihal, némely ága szinte mintha nem is lett volna soha, gyerekeim nem születtek, és nem is látok sok esélyt rá, jelen helyzetben - és félek, a kutyám sem marad velem örökké.
Rettegek ettől az egésztől.
Ordítani kéne - úgy ordítani, hogy a távoli hegytető összes fenyőjéről leessen a tüske, hogy a madarak felrepüljenek, hogy megeredjen a jégeső, és csak zuhogjon, zuhogjon, zuhogjon nagyon soká.
Nem tudok ordítani, nem tudok sírni, nem tudok már lassan motyogni sem.
Elfogyott a lelki erő, a kedv, és a hit is. Be kell látnom, csődöt mondtam, hiába teszek meg mindent és még azon felül is, hogy működjön a házasságom, az életünk, ha a másik fél nem tesz érte, sőt, direkt ellenem dolgozik, nincs benne akarat, fogékonyság, jószándék, hát bármit tehetek, hiábavaló.
Már nem akarok vele menni sehova, nem álmodozom utazásról és buliról, mert tudom, hogy csak hisztizni fog és türelmetlenkedik és látom rajta, hogy nem élvezi a pillanatot.
Már nem akarok hozzábújni sem, mert több már a sérelem, mint a szeretet, és tudom, hogy nem szívből ölel át.
Nem akarok tőle gyereket, mert tudom, hogy nem örülne neki, nem segítene és csak nehezebbé tenné az egészet. És rettegnék, hogy hasonló természetet örökölne az utód tőle.
Ahogy ezeket a sorokat írom, a felismerés fájdalma erősen szorítja a gyomorszájamat és hányingerem van.
A TUDÁS FÁJ - mondja egyszer valaki, aki jól jönne most is, ha mellettem lenne, de sajnos elveszítettem őt.
Elveszítettem őt, és még sok mást is, egyre fogynak az emberek, és még az a kevés is, aki szerencsére megvan, rájuk sincs elég időm, és ez olyan nagyon rossz. Mindig csak munka, házimunka, lemaradás, aggódás, hogy minden rendben legyen - de nincs rendben semmi, és nem azért, mert nem jutott időm a felmosásra, vagy mert nem főztem semmit.
Nincs is kedvem főzni - minek? Már nincs az a kedélyes családi fészek, amiben örömmel főztem a páromnak, aki virággal állított haza, és akivel megvacsiztunk a teraszon, és utána addig dumáltunk, míg közel nem kezdtek repülni a denevérek.
Mára már kiette a lelkét a válság, a pénztelenség, a hiány, a félelem - és a szerelemről mondott le legelőször. Pedig a nélkül csak kín a házasság.
Nem szabadna ilyen csúnya dolgokat leírnom, de hát hiába sunyítok, akkor is ez van.
El sem tudom már képzelni, hogy valaki szeret, becsül, és élvezi a társaságom.
Pedig azért akadtak számosan.
Ragozhatnám még ezt a dolgot, hogy mennyire fáj, hogy így cserben hagyott, hogy olyan kevés kéne hozzá, hogy működjenek a dolgok, de azt a keveset sem hajlandó hozzátenni, pedig minden követ megmozgatott anno, hogy együtt legyünk.
Elhatároztam, hogy veszek egy füzetet, és naplót írok, mint rég, de ahogy nézegettem a 80 lapos kis füzetet, ami jó drága is volt, elnevettem magam - én azt egyetlen este alatt tele tudnám most írni.
Úgy érzem, elvesztettem a személyiségem, mert eldobtam a régi énem egy új családcentrikus feleség szerepért, de nem oda jutottam, ahová akartam. A régi már túl messze van, az új meg köddé vált és most a semmiben lifegek, nem írom le, hogy, mert elég ronda hasonlat jutott eszembe.

Aludni kéne, de én nem fekszem mellé, mert rosszul vagyok tőle, viszont nincs kedvem ágyat varázsolni máshol - még egy nyavalyás vackom sincs, ahová bekucorodhatnék.
Ezt sikerült összehoznom 8 év kemény munkájával - egy semmit.

Annyi történt, hogy már nem vagyok fiatal - de jutni, sehova nem jutottam.
Ja, de! Rosszabb a helyzet, mint valaha!

Volt, aki annyira rajongott értem, hogy rólam nevezte el a lányát, pedig nem én voltam az anyja a gyereknek. Volt, aki nem tudott elszakadni tőlem, tilos volt, mégis küzdött értem. Volt, aki nem tudott velem élni, de elszakadni sem, újra és újra megjelent, és volt, aki szakításunk után még 10 évig sem tudott teljesen feledni, olyan is akadt, aki 10 évig udvarolt hiába, és olyan is, aki feleségül vett volna bármikor, és olyan is, aki már gyerekkorától fogva azt hitte, én leszek a felesége.
Számos csodás pasi volt köröttem, szerencsés voltam, szerettek, rajongtak, el voltak bűvölve. Nekem mégis ez az egy kellett, aki nem értékel semmit belőlem, aki természetesnek veszi, hogy karrier helyett a gatyáit mosom, hogy pihenés helyett a vacsoráját főzöm, hogy amíg ő másokkal kirándulni megy, én a kutyáját sétáltatom és a mocskát takarítom el, hogy aztán minden hála és kedvesség nélkül legorombítson, hogy nem végeztem elég házimunkát, míg ő szórakozott.
Mert vannak férfiak, akiknek nem megy a háztartástan és öntörvényűek, de akkor lennének hálásak, amiért a nő szó nélkül a kedvüket keresi, türelmes és megértő - ha adna cserébe szeretetet és megértést, sétáltatnám a gatyáját, mosnám a kutyáját és főzném a mocskát is. Mert amikor velem lenne, akkor csak velem lenne, átölelne, megdicsérne, és szárnyalnék a karjaiban, fontosnak és szépnek érezném magam.

De hogy minden jóért, amit teszek, csak legorombítást kapjak cserébe, az nem mehet sokáig, már így is túl soká bírtam, reménykedve a hiábavalót.

Szóval nincs vidámság, dráma van, és nem gondoltam, hogy velem ez fog történni.
Azt hittem, ha én mindent megteszek, és rugalmasabb és engedékenyebb leszek a férjemmel, az majd záloga lesz a hosszú házasságnak.
De nem megy.
A szomszédot negyed ennyiért hagyta el a felesége, mint amit én tűrök - de félek, már nem soká.