Egyedülség kontra házasság

Azon filóztam mostanában, hogy régen, amikor egyedül voltam, hogy voltam olyan vagány meg bátor, meg tudtam dönteni, tudtam, mit akarok és már nem is emlékszem, hogy voltak a dolgok igazán?

Például hogy tudtam megszervezni annyi albit, költözést, bútorszállítást egymagam? Mostanában ezekből mindig balhé van.
Vagy hogy volt a kis 30 nmes sivár csőben, ahol nem is volt normális konyha, egy semmiben álló mosogatótálca volt 5 literes bojlerrel, hogy nem haltam éhen, hogy folyton egyedül voltam - na persze kedves barátaim azért gyakran látogattak :D  - de el tudtam foglalni magam, mást ne mondjak, megírtam egy könyvet, pontgyűjtő törzskártyám volt a kínai kifőzdében, de piacra jártam, nem rettegtem folyton a betörőtől, és innen nézve úgy tűnik, egész jól elvoltam.
Aztán jön a nagy homály, mikor átköltöztem a nagy albiba Budára. Hogy ott aztán mi volt? Még a takarítás, a költözés annak minden mókás pillanatával - köszönöm csajok - megvan, de utána? Mit csináltam abban  böszme nagy lakásban tök egyedül, állandó munka nélkül?
Amikor a pasim már odaköltözött, onnan megint tudom, de van ott egy fehér folt, és tényleg nem nagyon emlékszem, hogy teltek a hétköznapok. Már hogy mikor keltem, mit ettem, hova jártam vásárolni...
Mondjuk szerencsére ott is volt egy kínai kajálda.
Mindenhol van kínai kajálda, kivételt képez ez alól jelenlegi lakhelyem. :(

Most, amikor olyan elveszettnek érzem magam, amikor napokig gondolkodom, hogy átmenjek a közértbe, sőt, hetekig, hogy bemenjek a városba, amikor nem tudom eldönteni, hogy mi legyen a kaja, milyen színű legyen a hajam, amikor szerencsétlenkedem egy pókhálóval, akkor valahogy nem értem, hogy tudtam én ellenni egyedül? Nem haltam éhen, nem gyulladt rám a ház, bármelyik este elugrottam egy buliba, és baj nélkül hazamentem az éjszakai busszal, vagy gondoltam egyet, felpattantam a távolsági buszra, és napokat töltöttem el a vidéki barátnőmnél anélkül, hogy aggódtam volna, mit fog szólni a családja, vagy nem leszek-e útban. (Bocs, ha útban voltam mégis!)

Vagy mást mondok - ki tudtam állni 20 idegen gyerek elé határozottan és tele önbizalommal, és azt csinálták, amit mondtam. Ma vannak napok, amikor nem akarok vásárolni, mert nem áll szándékomban szóba állni az eladóval. Tisztára mint 16 éves koromban.

Valami nagy baj van velem, és akárhogy is nézem, arra a következtetésre jutok, hogy engem a pasim leblokkol.
Állandóan azt figyelem, hogy neki mi lenne jó, mit szeretne (neki soha nem jó semmi), én meg úgy belegebedek az igyekezetbe, hogy totál elfelejtem önmagam. A békesség kedvéért engedek még többet és még többet, és már halovány morzsája sem vagyok annak a karakán, önálló és határozott csajnak, akibe ő annak idején beleszeretett.

Látom én, hogy a pasik általában ilyenek. Kézzel lábbal hadakoznak a házasság ellen, aztán ha mégis beadják a derekukat, agyonnyomják a feleségüket.
Mivel én nem így kezdtem a dolgot, hogy férjhez akarok menni, hogy mintafeleség vagyok, szuperháziasszony, első a zoknistoppoló versenyben, és önálló hobbi és személyiség nélkül csüngök a férfin, hogy lesem minden szavát, mert az asszonyságban teljesedem ki, pont nem értem, hogy jutottam oda, ahová soha nem akartam, és amiről soha  nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen leszek.

Szóval azt hiszem, itt az ideje, hogy megpróbáljam megkeresni magam - ha még megvagyok egyáltalán valahol.