Kutyabarát

Nem is tudom, nem is kéne írni erről, de olyan nehéz a szívem...
Egy kis kutyabarátunk nagyon beteg lett, és a hírek szerint már nincs is köztünk... de nem tudjuk biztosan.
Szegény csak szomorúan, de nagyon büszke fejtartással hevert a konyhakövön, a gazdája napokig feküdt  mellette. Aztán jobban lett, mindenki boldog volt, drukkoltunk neki, simogattuk, dicsérgettük, ő pedig boldog farokcsóválással örült velünk.
Kedden a kutyám hazafelé menet befordult a kutyabarát ajtaja elé, két lábon ülve kéredzkedett be, nyüszített, kaparta az ajtót. Sosem csinált ilyet, sosem voltunk náluk. Összeszorult a szívem, tanácstalanul álltam. Becsöngessek? Nem hangzik hülyén, hogy a kutyám meg akarja látogatni a kutyád?
Már előző nap a terasz felől bement beszélgetni az ott heverő kutyushoz. Ő lassan ráemelte nagy barna szemét és kicsit megcsóválta a farkát, majd visszafeküdt.
Tegnap zokogó gazdi a barátai körében, és azóta senkit sem látunk.
Nem jelent jót.
Nagyon sajog a lelkem.
Sajnálom a bajt méltósággal tűrő, mindenáron kitartani akaró kutyabarátot.
Sajnálom az árván maradt gazdit, aki tele volt reménnyel a gyógyulást illetően, és a rövid és reményteljes javulás után nagy zuhanás következett.
Sajnálom magamat, hogy majd eljön az idő, hogy nekem is át kell élnem valami hasonlót.
Sajnálok mindenkit, hű kutyatársakat és jó gazdikat, akik szimbiózisban élnek, egymáshoz bújnak oltalomért, szeretik egymást, és egymás nélkül maradnak.

A kutyának az ember a mindene, és van, hogy az ember nem talál a kutyánál jobb barátot.
Nem igazság, hogy a kutyabarátokkal ez történik. Azokkal az édes, jókedvű, hálás, barátságos kis plüssökkel, akik életük legnehezebb pillanatában is büszkén és szeretettel teli szemmel néznek a gazdijuk szemébe, talán tudva már azt, amit a gazdi még nem is tud.

Ég veled, kedves kutyabarát!