A talizmán

Eljutottunk a Boszorkánymúzeumba, ami nagy csalódás volt, mivel kicsi, sötét hely, egy lekezelő fiatal csaj vezetett körbe, aki úgy beszélt velünk, mintha iskolás tinik lennénk, basic infókat mondott csak el, és a végén egy csinos pasival flörtölve félvállról hozzánk vágott egy kis köröm nagyságú gonosz űző talizmánt, amit beraktam a tárcámba. Már a hazafelé úton elfelejtettem az egészet, annyira sematikus volt az egész.
Mostanában jutott eszembe, hogy kis idő múlva, mintha elkezdtek volna mozdulni a dolgok.
Valahogy ügyesebben egyensúlyozok a kevés pénzzel és a sok adóssággal, itthon sokkal jobb a hangulat, direktbe kellemesen, három nap bulival telt a családi születésnap és házassági évforduló, egy szuper nyaraláson voltunk, ahonnan feltöltődve jöttünk haza, és végre eladtuk az eladhatatlannak tűnő örökséget is, és a családi hangulat is sokkal jobb, viharmentesebb. (A férjem családjával nem.)
Szóval elkezdtem hinni a kis talizmánban, és ha már ilyen cuki volt, remélem, hogy továbbra is vigyáz akkor rám, és a többi dolgok is jól alakulnak, mert van még mit javítani bőven.

Azt is szeretném még idevésni, hogy kb. 100-an köszöntöttek fel szülinapomra, ami nekem azért nagyon jó érzés, pozitív visszacsatolás. Mondjuk a három tesómból egy nem, egy meg sablonosan éppenhogy, a férjem családjából csak az anyósom, de őszintén szólva, szarok rájuk, csak azokkal foglalkozom, akik kedvesek, és édes kis üzeneteket küldtek, és majd mindenki azt kapja vissza, amit megérdemel. Én már nem fogok sírni azon, hogy miért ilyenek velem.
A születésnapjaim általában ezzel szoktak telni, szomorkodom, hogy megöregedtem és nem jutottam előrébb, szomorkodtam, hogy kik nem foglalkoztak velem...
Most nagyon vidáman telt a nap, csupa szárnyalás és csilingelés volt. Eszembe jutott az a születésnapom, jó rég, amikor egyedül megittam egy üveg bort, és nagyon magam alatt voltam, bőgtem, meg minden ilyen hülyeség. Aztán rá fél évre majdnem meghaltam egy orvosi műhiba következtében, és a halál torkának utolsó lépcsőjéről evickéltem vissza. Rég volt, és fura mód csak most esett le: minél több éves vagyok, annál tovább éltem, és mindez nagyon szuper, ahhoz képest, hogy már évek óta halott lehetnék.

Úgyhogy köszönöm szépen, jól vagyok, élek, és úgy tervezem, hogy ezt még nagyon sokáig folytatom!

Tres metros sobre el cielo

Hozzám került véletlenül egy film, amikor elkezdtem nézni, azt sem tudtam, mi ez, de szépen volt fényképezve, lekötött, majd azt vettem észre, hogy a kanapéba ragasztott, és gyomorgörcsöt is okozott.
Voltak benne maníros részek, meg dramaturgiai oktalanságok, kiszámíthatóságok is, de összességében az az utolsó mondat volt a lényeg:
Soha többé nem leszel már három méterrel a felhők felett.
Vagyis nem hozhatod vissza, ami elmúlt. És mostanában úgy érzem, olyan sok minden múlt el.

A spanyol film amúgy egy balhés rosszfiú és gazdag jókislány szerelméről szól, és csak egész a végén vettem észre, mennyire megidézte az én első és igazi nagy szerelmem történetét.
Én voltam a jó tanuló középosztálybeli kislány, az én H-m, aki M-volt, pedig volt a balhés, csavargós, suliból kimaradós srác, akit sokáig még a lakásba sem engedett be a családom.
Ő, a nagy bakancsos, kopasz fiú, én meg mellette a tűsarkakon tipegő, rózsaszín ruhácskás szöszi baba - első ránézésre nyilván úgy tűnt, semmi közünk nem lehet egymáshoz, de olyan nagyon szerettük egymást, és vele volt meg először, és talán utoljára és az a feltétlen bizalom, önfeladás, az a vegytiszta szerelem, amitől az ember képes a felhők fölött három méterre járni.

Persze utána is szerettem még, de valahogy máshogy.
Talán csak az első szerelem égetése tette, vagy mert vele tényleg elhittem, hogy örökké együtt leszünk, és végtelen az idő és a tér, de olyan felhőtlenül boldog tudtam lenni, mint a filmben látott kockákon a szereplők.
Félelem és kétség nélkül - felolvadva az örökkévalóságban.
Na persze nem úgy lett, de vele legalább elhittem.
A későbbi szerelmeim már sokkal realisztikusabbak voltak, akadt bennük megalkuvás, vagy bár nagyon szerettem, tudtam, hogy nem leszünk a világ végéig egymáséi, ami elég fekete árnyékot vet a boldogságra.

Szóval ez a kis film felidézte azt a régi ént, az ártatlan és rajongó lányt, aki mindent elengedve, csukott szemmel és hanyatt veti bele magát a szerelmbe. Csodálatos, és sajnos nagyon távoli érzés, és ahogy a film is mondja: már nem fog visszatérni soha.

Ettől most aztán elég nagy tégla van a gyomromban, mert bár tudtam valahol ezt, most mégis olyan rácsodálkozós az egész.

Szerettem azt az énem, szerettem az lenni, aki akkor voltam, vele. Na meg szerettem 18 éves lenni.
Ha valamilyen csoda folytán egy időgép visszarepíthetne, nem akarnék újra 18 éves lenni, de azt a feltétel nélküli szárnyaló szerelmet át szeretném élni, ami a felhők fölé 3 méterre repít.






A film amúgy nyilván elég népszerű, mivel már kész a második része.

Olyan légy

Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;

Valóban ez lenne a férfiak igénye a nők felé? Hogy ha csettintenek, ugorjunk mosollyal, ha nem kellünk, tűnjünk el? Ne legyenek saját igényeink, vágyain, akaratunk?

Ma ez motoszkál a fejemben, egyrészt mert a férjem irtóra megsértődött, mivel én feltöltöttem a konyhában a szappantartót, ő meg kezet akart pont mosni, és ezt olyan sérelmesnek találta, hogy én PONT OTT VAGYOK AHOVÁ Ő AKART MENNI, és ahelyett, hogy szólt volna, hogy engedjem oda, lévén hátul nincs szemem, inkább megbántott.
Másrészt elég erős álmom volt, az exemmel, akivel valamilyen táborban voltunk, és bebújt mellém az ágyba, forró szavakat suttogott a fülembe, belecsókolt a nyakamba, szorított magához, és amikor meg akartam fordulni, hogy megérintsem, rettenetesen felháborodott, hogy képzelem, neki gyerekei vannak, én nem akarhatok tőle semmit.
Ebből nem az jött le, hogy akarnék tőle valamit a valóságban, hanem az, hogy a pasik így kezelik a nőket, ő is így kezelt, az előtte lévő szerelmem is így kezelt, a férjem is így kezel, és ez elég nyomasztó.
Teljesítsem minden vágyát, és varázsütésre tűnjek el, ha épp nincs rám szüksége.

Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;

Holiday

Elég sok minden van, pörögnek a dolgok, de mivel fáradt vagyok, most csak a legviccesebbet...
Szóval van ami van, de az esküvőnkön elhatároztuk, hogy minden évben a házassági évfordulónkon elutazunk valahova.
Tavaly volt ez első, na persze nem mentünk sehova.
Most meg valamiért bekattantam, és előbbre hozva az eseményt már most, azaz csütörtökön kitalálva már szombaton utazást terveztem. Kevésbé spontán típusú páromnak ez kissé sokkoló, de elég jól vette az akadályt, szóval
MEGYÜNK HOLIDAYRE A HOLIDAYBE :D
Zebegénybe
Szerintem varázsos, romantikus csúcs szuper hely.
Házat akartunk bérelni - de hát elég későn jutott eszünkbe, és kutyával és üdülési csekkel vagyunk nehezítve, szóval végül egy kis panorámateraszos apartmanházat választottunk, ami csodák csodája elég üresnek tűnik, pl. nincs olyan, hogy reggel 10-kor el kell hagyni a szállást, addig maradunk, amíg akarunk.
Na de!
Nézegeti, számolgatja a férjem az üdülési csekket, majd egyszer csak döbbentem felhorkan!
- Te tudod, hogy ez 14én lejár?
Mosogattam, hirtelen azt sem tudtam, hogy hányadika van, milyen év, vagy valami. Meggyőződésem volt, hogy december 31-ig érvényes a csekk. De neeeeem!
Komolyan megállt a szívem, és elég nehezen akart újra elindulni.
Ha megvárjuk az eredeti évforduló időpontot az utazással, akkor a csekk szépen csendben érvényét veszti a fiókban, nem kis értékben, én meg vélhetőleg helyben szörnyethalok, ahogy meglátom.
Főként, hogy van ismerősöm, aki ezt megjátszotta, elég sokkoló.

Van úgy, hogy az ember valamit csinál, csak úgy, ok nélkül, mint most én durván erőszakoskodtam az időpont előrehozásával. És most innen nézve eléggé logikusnak is látszik. Nem magam tartom okosnak, inkább az őrangyalaim tartom ügyesnek, kedvesnek, hogy így vigyáznak rám, amikor ilyen lökött vagyok.

Mivel Zebegény nem az a világváros, ahol számos étterem várja az ücsekkes fizetést, az a tervünk, hogy egyszer jól élünk és ellakomázzuk a maradékot, vélhetőleg nem fog sikerülni, de szóba jött, hogy ha klassz a hely, előre megvesszük a karácsonyi szünetre is helyünk, vagy hazafelé beugrunk az ország két sportboltjából az egyikbe, amelyikben lehet csekkért vásárolni.
És veszünk VALAMIT. Na ez a valamit eléggé utálom, ugyanis sokminden kéne, hogy döntsem el, hogy melyik mégis? És ruhára huszonezreket rühellek kiadni és amikor kényszer alatt állok, hogy el kell költeni most, akkor még nehezebb a döntés.

Mondjuk én simán vettem volna egy vouchert valami wellnessbe, de a férjem állítja, hogy jó időre kipancsolta magát. Nem értem a férfiakat. Na mindegy.

Most tele vagyok reménnyel és lelkesedéssel, hogy Zebegény mágikus hely és jót fog tenni külön - külön és együtt is nekünk. Túrázás, patakozás, egy utolsó strandolás a nyáron, és a csodaszép tájkép, mely a lelket az egekbe emeli, el, messze a hétköznapi kisszerű gondoktól.
Úgy legyen! :)