Tres metros sobre el cielo

Hozzám került véletlenül egy film, amikor elkezdtem nézni, azt sem tudtam, mi ez, de szépen volt fényképezve, lekötött, majd azt vettem észre, hogy a kanapéba ragasztott, és gyomorgörcsöt is okozott.
Voltak benne maníros részek, meg dramaturgiai oktalanságok, kiszámíthatóságok is, de összességében az az utolsó mondat volt a lényeg:
Soha többé nem leszel már három méterrel a felhők felett.
Vagyis nem hozhatod vissza, ami elmúlt. És mostanában úgy érzem, olyan sok minden múlt el.

A spanyol film amúgy egy balhés rosszfiú és gazdag jókislány szerelméről szól, és csak egész a végén vettem észre, mennyire megidézte az én első és igazi nagy szerelmem történetét.
Én voltam a jó tanuló középosztálybeli kislány, az én H-m, aki M-volt, pedig volt a balhés, csavargós, suliból kimaradós srác, akit sokáig még a lakásba sem engedett be a családom.
Ő, a nagy bakancsos, kopasz fiú, én meg mellette a tűsarkakon tipegő, rózsaszín ruhácskás szöszi baba - első ránézésre nyilván úgy tűnt, semmi közünk nem lehet egymáshoz, de olyan nagyon szerettük egymást, és vele volt meg először, és talán utoljára és az a feltétlen bizalom, önfeladás, az a vegytiszta szerelem, amitől az ember képes a felhők fölött három méterre járni.

Persze utána is szerettem még, de valahogy máshogy.
Talán csak az első szerelem égetése tette, vagy mert vele tényleg elhittem, hogy örökké együtt leszünk, és végtelen az idő és a tér, de olyan felhőtlenül boldog tudtam lenni, mint a filmben látott kockákon a szereplők.
Félelem és kétség nélkül - felolvadva az örökkévalóságban.
Na persze nem úgy lett, de vele legalább elhittem.
A későbbi szerelmeim már sokkal realisztikusabbak voltak, akadt bennük megalkuvás, vagy bár nagyon szerettem, tudtam, hogy nem leszünk a világ végéig egymáséi, ami elég fekete árnyékot vet a boldogságra.

Szóval ez a kis film felidézte azt a régi ént, az ártatlan és rajongó lányt, aki mindent elengedve, csukott szemmel és hanyatt veti bele magát a szerelmbe. Csodálatos, és sajnos nagyon távoli érzés, és ahogy a film is mondja: már nem fog visszatérni soha.

Ettől most aztán elég nagy tégla van a gyomromban, mert bár tudtam valahol ezt, most mégis olyan rácsodálkozós az egész.

Szerettem azt az énem, szerettem az lenni, aki akkor voltam, vele. Na meg szerettem 18 éves lenni.
Ha valamilyen csoda folytán egy időgép visszarepíthetne, nem akarnék újra 18 éves lenni, de azt a feltétel nélküli szárnyaló szerelmet át szeretném élni, ami a felhők fölé 3 méterre repít.






A film amúgy nyilván elég népszerű, mivel már kész a második része.