Másik

Másik város, mások otthon, másik munka, másik férj másik családdal! Másik élet!
A kutya maradhat!

Mégis, kinek az élete?

Amikor panaszkodom, azt mondja, neki csak ez az egy élete van.
Mégis, nekem mennyi?????
És ha nekem is csak egy, akkor miért értékesebb az ő élete, hogy azt kell előtérbe tenni az enyémmel szemben?

Hogy jut el oda valaki, hogy nem közös életre gondol, hanem az övére a másikéval szemben?
Nem erről volt szó az elején.....

Blööööööööö

Annyi mindent akartam írni - mert van egy csomó izé.

Meg jó is, pl. holnap hosszú hétvégére utazunk, amit úgy vártam, de közben jött egy csomó izé.
Már nem is tudok örülni.
Úgyhogy csak annyit tudok mondani, hogy
Blöööööööööööööööööööööööööööööööööööööööööööö
:(

Beestem a múlt ablakán

Hát az úgy volt, hogy egy régi pasim nekiállt nyifogni, hogy fél elolvasni a könyvet, mert az olyan intim és gyönyörű volt, ami köztünk volt, és csak a miénk.

Na ezen aztán kissé kiakadtam.
Egyrészt ha nem olvasta, honnan gondolta, hogy egyetlen szó is íródott róla? A férfiak aztán elég önteltek!
Másrészt köszönöm szépen azt a gyönyörűséges csak a miénket, amikor havonta egy - két alkalommal egy lopott órát töltünk az ágyban, fényes nappal, lehúzott redőnyök mögött, majd fogja magát és hazamegy az élettársához.
Lehet, hogy neki ez volt maga a csoda, de őszintén szólva, nekem nem volt akkora gyönyör állandóan várni, nem akkor vele lenni, amikor akarok, hanem, amikor meg tud szökni, egy polcon ülni magányosan, és várni, hogy mikor vesz le onnan egy kicsit játszani.
És már megint a bitang nagy férfiego - csak magára gondolt akkor is, most is.

Ezen felbuzdulva tegnap este felütöttem a könyvet ott, ahol ő benne lehet - nem is emlékeztem, mennyire van benne, hát nem igazán - és elkezdtem olvasni. Annyira magával ragadott az egész, hogy hajnal négyig olvastam, sírtam és nevettem, nem tudtam letenni, pedig már alig láttam olvasni.
Egy csomó dologra már nem emlékeztem, viszont sokra nagyon is, olyannyira nagyon is, hogy nem csupán emlékeztem, hanem újra éltem, mintha ott lettem volna épp.

Sajnos egy szörnyű dologra jöttem rá - sajnálom, nagyon sajnálom -, de hiányzik egy csomó minden. Hiányoznak a barátok, a társaság, és hiányzik ő, aki iránt már nem érzek gyengeséget, de azért mégis hiányzik az az élet, ami vele volt, az a nő, aki mellette voltam, az az érzés, amit ő tudott nekem adni - megmagyarázhatatlan, de olyan puha kényelmes önvalóságos izét. Nem tudom egész pontosan kifejezni, de mintha vele érzeném magam igazán önmagamnak, mellette lennék otthon igazán.

Rávilágítva a tényre, hogy nem vele élek, ez egészen szarul hangzik.
Nem tehetek róla, hiába tudom, hogy egy lüke buborék, ez az érzés bennem van, és kész.

Azt mondta nekem egyszer:
Én a tiéd vagyok. Te az enyém vagy. Szokd meg, mert ez így lesz egészen addig, míg egyikünk meg nem hal.

Hát ezek szerint egyikünk, vagy mindkettőnk meghalt már, mert nem sok dolgunk van mostanában egymással.
Pedig olyan jó lenne néha csak bekucorodni a hóna alá, és hallgatni a sületlenségeit. Mindegy, hogy már más van a szívemben, hogy már nem vagyok elvakulva, és látom őt, az a furcsa varázslat nem múlt el teljesen. És tényleg lehet, hogy nem múlik el soha. ....

Sziget

El vagyok szigetelve a Szigettől.
Ami fura. Mert régen mindig ott, aktívan, minden nap, porban, sárban, kettesben, bandában, mindig.
Hiányzik. De persze félnék, hogy netán kinőttem belőle. Bár azt hiszem nem.

Kedvenc Szigetpillanataim? Sok.
Amikor sörcsapoló voltam és első ránézésre emlékszem a szép szemű fiúra, akinek az első sörét csapoltam, majd évekig ő volt a love.
Amikor a régi nagy szerelmemmel egy nosztalgikus estére lefeküdtünk a fűre nézni az eget.
Amikor a srácokkal esőben néztük a Bridget Jones-t.
Amikor végig követtem egy fiút, aki szép volt, és pass lógott a nyakába és azt hittem fellépő, és mindenki őt kereste már, és a végén kiderült, hogy takarító.
Amikor felléptünk így vagy úgy.
Amikor kóvályogtunk, találkoztunk, beszélgettünk, és töményen jött a kultúra, a sok ember, amikor mindenki haver volt, kedves és udvarias. Amikor forró nyári hajnalom megfogadtam, hogy holnap nem megyek ki, mert ragadok a kosztól, sarat fújok ki az orromon, és dagadt a bokám. De már ébredés után az első dolgom volt indulni újra, a tömény kalandért, a fényekért, a hangokért és a bűn rossz kajákért.
Hencserek, sátrak, műanyag kanalak, poharak, mosolyok, őrültek.
Jóóóóóóóóó, jó, jó, Szigetelni jó. Jó volt.

Mindenki...

Mindenki kismama. Mindenki gyereket vár.
Nagyon örülök nekik, eltekintve attól, hogy laposra facsarodik a szívem attól, hogy én nem.
Persze, ha mindent megpróbálnánk az ügy érdekében, akkor kicsit nyugodtabb lennék, de a férjem menekül a dolog elől, ami nagyon gáz!
Szóval ettől vagyok igazán ideges.

Szerelmetes tárgyaim

Mindig is imádtam a tárgyaim, már nem az összeset, csak a kiválasztottakat.
Mivel az életem javát mások bútorai és tárgyai közt éltem le, számomra idegennek érzett enteriőrökben, először szülők, aztán albérletek berendezésében, nagyon tudom értékelni, ha valamit én választok, a kedvem szerint. Az sem egyszerű, hiszen mikor saját lakást vettünk, semmink nem volt, pénz hiányában megalkuvásos dolgokat vettünk, olyanokat, amik nem olyan nagyon gázosak de még meg tudjuk venni. Szóval nem túl sok olyasmi van, amire vágytam, meglett és imádom és még nem is untam meg.

Első ilyen tárgyam a mobilom.
Tudom, kütyükért nem illik lányoknak rajongani, de sajnos én rajongó típus vagyok.
Volt egy kis nokiám, amire másfél évet vártam, hogy megjelenjen itthon, a férjem már a kaphatósága első napján 3 üzletet járt végig és állt sorban hosszasan, hogy megvegye nekem, és a mai napig imádom, csak éppen rá egy évre betört az okosfon-forradalom, cserélni kellett. 3 lépcsőfokon értem el a mostani telefonomhoz, egy év várakozással jutottam hozzá, és mivel elbénáztam, 10 ezer ft-tal drágábban vettem, mint vehettem volna, de azóta már 30-cal drágább, szóval annyira nem aggódom, viszont ahányszor ránézek, elönt a hála, hogy ő az enyém. Imádom nézni, imádom kézbe venni, és sajnálom, hogy nem tudom jobban kihasználni.
Ami még érdekessége, hogy amikor kihozta a futár, vissza akartam küldeni, mert a weblapon fehérnek titulált készüléken mindössze egy vékony fehér csík volt, a többi része fekete. Fehér zoknisnak hívtam, aztán az e-bayről szereztem hozzá fehér hátlapot és azóta puszilgatom (virtuálisan) mert imáááááááááádom!
Sajnos mérleg lévén a külsőségek igen fontos szerepet játszanak az életemben.

Imádom még a memory párnám és hozzá a szivacsot, minden este, mikor ágyba fújok, hálát rebegek érte a NASA tervezőinek, mert elvarázsolja az éjszakáimat. Nem is tudom hogy élhettem nélkülük.

Az új fehér komód is nagy kedvencem, ahányszor ránézek, mindig azt juttatja eszembe, hogy szép lassan haladok a felé az élet felé, amire mindig is vágytam.
Nem akarok barna lakkos hatvan éves bútorokat, csicsás kárpitos nejlon plüss kanapékat, lepattogott festésű ablakokat többé magam körül. Zajos minták, össze nem illő színek, porcelánok és matricával ragasztgatott sárgult csempék megőrjítenek. Fény, letisztultság és harmónia az, amire vágyom.

Na, az egész csak azért jutott eszembe, mert elhatároztuk, hogy veszünk egy autót. Vééééééégre.
Kicsi, öreg, olcsó, de máris imádom, imádom, imádom! (Még nem tudom melyik lesz, de akkor is!)
Nekem ez hatalmas dolog, mert a fejlődés ezen része soha nem ért el hozzám. A szűk családban soha nem volt autó, a pasijaim közül egynek volt, és a férjemnek is volt, mikor megismertem, de először kölcsön volt adva, majd 3 hónapon belül totálkárosra törte, szóval nem élvezhettem sokáig.
Az az érzés, hogy lesz autónk, olyan izgalommal tölt el, hogy éjjel-nappal csak az autós hirdetéseket nézem, és már előre úgy imádom azt a kis kocsit, hogy szeretném magamhoz ölelni és szorítani, szorítani!
Sokan nem érti a lelkesedésem, de amikor kínos probléma egy karton ásványvíz hazahozása, amikor nem tudsz megszerezni egy zacskó virágföldet, amikor taxival viszed a nagyit a kórházba, amikor nem tudsz megoldani látszólag tök egyszerű dolgokat, mint pl. egy éhgyomri vérvétel egy távoli rendelőben,  amikor úgy választasz nyaralóhelyet, hogy hová megy a vonat átszállás nélkül és kutya is szállítható legyen rajta, akkor az autó megléte olyan felfoghatatlan szabadságot jelent, amit azok, akik ebben nőttek fel és ebben élik mindennapjaikat, fel sem tudnak fogni.
Reszkető lábbal várom a pillanatot, amikor megkapjuk a kulcsokat, megpucolom, kitakarítom, ölelgetem, becézgetem, és imádni fogom, hálás leszek neki, amiért hozzánk szegődött és a barátunk lett!
Vááááááááááááááárom nagyon!

Meglepetés!

Szóval az orvos riogatott a korai petefészek kimerüléssel, aminek vonzata a korai öregedés - külső és belső.
Ami gáz, mert az öregedéssel eleve irtó nehéz szembe nézni, hát még a koraival, te jó ég!
Amikor az ember lát szexi ropogós 50eseket, azt gondolja, ez király, majd én is ilyen leszek, és akkor szólnak, hogy bocsika, de úgy 15 évvel előbb fogsz megöregedni, mint ildomos lenne. Annyira köszi!
A másik remek hozzászólás, hogy minek beleszólni a természet rendjébe, tudja az a dolgát.
Nem tudom a remek orvosdoktorok a maguk dolgában is így járnának-e el, hogy óóó, hát ráncos leszel, dagadt és szottyadt, és kihullik a hajad és eltörik a csontod, egy darab szarnak fogod magad érezni életed hátralévő részében, akkor vajon békésen ülnének e tény felett, hogy ó, oké, hát akkor én szarul jártam oszt jónapot!?

Valójában elküldtek egy csomó drága, tb által nem támogatott vizsgálatra, de csak mert gyereket akarok.
Egyrészt, ha az állam támogatja a gyerekvállalást, akkor ne csak úgy tegye, hogy a halomra szülő etnikumoknak még több anyagi támogatást adjon, hanem úgy is, hogy azon szerencsétlen nőket, akik nagyon akarnak gyereket, de nem jön össze nekik, segítse hozzá a gyerekvállaláshoz, támogassa a gyerekvállalást segítő kivizsgálást is, mert úgy lenne fair.
Rém igazságtalan, hogy az egyiknek még kotonra sincs pénze, ezért aztán terhes lesz, a másik meg több százezres tételeket kuporgat össze a lakáshitele mellett, folyamatos tb-fizetés mellett, mert a tb-támogatás nem terjed ki hormonvizsgálatokra vagy hormonkészítményekre. Arról nem is beszélve, hogy nincs mindenkinek meg az az anyagi háttere, hogy ennyi mindent kifizessen, azok eleve kiesnek a szórásból. Magam is már előbb nekimentem volna a gyerek projektnek, ha nem lettek volna napi megélhetési gondjaim. Mondjuk most sem állok olyan jól anyagilag, csak hát az utolsó lehetőség szavak egymás mellett elég ösztönzően hatnak, hogy akár a föld alól is előkaparja az ember azt a pénzt.

Na aztán itt van a másrészt problematika, hogy abban az esetben, ha nem akarnék gyereket, nem is foglalkoznának velem, hagynának szépen elsorvadni idő előtt. Pedig ha az ember kicsit is utána olvas, tudja, hogy ez nem törvényszerű. Urbanizációs népbetegség a korai petefészek kimerülés, már harmincasok is benne vannak sokan. Ennek oka a sok stressz, a béna ételek, a mozgásszegény életmód és a halomra nyelt fogamzásgátló. De nem kéne belenyugodni.

Itt jegyezném meg, hogy igen korán kezdtem el a fogamzásgátló szedését, és egy viszonylag neves, drága nőgyógyászhoz jártam sokáig, aki a felvetésemre, miszerint nem járok senkivel, abbahagyom a tabletta szedését azt mondta: nehogy abba hagyja, az csak összezavarja a szervezetet.
Hát a tudomány mai állása szerint inkább egy kis zavar kellett volna, mint évekig tök feleslegesen mérgezni magam, aminek akár lehet is következménye a korai kimerülés.

Másik dolog, hogy kitolódik a gyerekvállalás, sokan csak a harmincas éveik végén, vagy még később jutnak el oda, hogy be tudják vállalni a gyereket. A karrier mellett anyagi oka is van, na meg a megfelelő apakészlet hiánya, mert még ha egy nő azt is mondja, nem érdekel a suli, a munka, a szép ház, a pasija azt mondja: ácsi! Már ha van egyáltalán, aki megszólaljon. Szóval jó sokáig húzzuk a gyerekvállalást, viszont előbb válunk terméketlenné, ergo nagy az esélye, hogy sokan lecsúsznak róla észrevétlen.

Na, amit akartam mondani, hogy ha nem akarnék gyereket, nem is foglalkoznának velem, pedig azért nem kell mindjárt leírni az ember lányát, ha egy kicsit akadozik a hormontermelése. Mivel a húgom elment egy igen neves endokrinológushoz, az unokatesóm pedig állandóan a szakirányú blogokat és külföldi sajtót tanulmányozza e témában, azért tudom csak, hogy van egy krém, ami stimulálja a hormontermelést, és remek segítség arra, hogy mozgásban tartsd a szervezeted, fiatalon a tested. Na, az orvosok ezt nem mondják, még akkor sem, ha az előkelő helyen lévő méregdrága magánrendelőjükbe jársz.

A szerencsétlenségben nagyon szerencsés vagyok, mert eljutottam ehhez az információhoz, és a krém kb. két hét utáni kenésének következményeként ma reggel az a megtiszteltetés ért, hogy 5 hónap után újra menstruálok! (Mondjuk az orvos által előírt vizsgálatokon még nem voltam, lesz majd csodálkozás a leletek kézhezvétele után gondolom.)

Nem tudom leírni azt a megkönnyebbülést és hálát, amit éreztem ma reggel a fürdőben. A törölközőbe fúrt fejjel zokogva rebegtem hálát a csodáért, amiben részem lehetett. Mert ez a kis vér az egész világot jelenti nekem.  Valójában csak most jöttem rá, hogy mennyire zavart ez az egész dolog, mennyire elnyomtam magamban, de milyen nagyon megbéklyózott. Ez azt jelenti, hogy nincs még veszve minden, hogy nem lehet olyan nagy a baj, és hogy talán mégsem kell idő előtt megöregednem.

Köszönet és hála azoknak, akik nem csak azon munkálkodnak, hogy minél több pénzt húzzanak le a szerencsétlen, kétségbeesett emberekről, köszönet a professzornak, aki egy gyógynövényboltban kapható kencét ír fel, pedig valami szintetikus szer orvoslátogatója biztos elvitte volna Balira, ha az ő készítményét írja fel, köszönet a netes kereskedelemnek, hogy már a világ bármely tájáról beszerezhetőek a dolgok, nem vagyunk elzárva tőlük, és legfőképp köszönet a sorsnak, hogy reményt ad és hitet, hogy engedi, hogy küzdjek, hogy menjek előre, és ad lehetőséget, hogy beváltsam az álmaim.
Ez persze tudom, hogy nem jelenti azt, hogy sikerrel is járok, de reménykedem benne, és legalább van esélyem megpróbálni.
Köszönet azoknak is, akik drukkolnak nekem és velem örülnek.
És persze köszönet a törölközőnek, hogy felszárította a könnyeim.

A nagy spagetti háború

Régen imádtam főzni. Nagy vendégségeket csaptam egész menüsorokat lefőzve, meg saját recepteket csináltam, mint currys sajtleves, hideg citromleves, mézes-csípős sült vagy lekváros csirke. :)
Aztán jött az időszak, amikor kötelező lett, elvárás és kényszer, és leblokkoltam, megutáltam, abbahagytam. Egy melegszendvics hét közben, egy valamilyen kaja vasárnap, és kb. ennyi, inkább hideg táp, kifőzde, vagy mit tudom én hagyjál békén egyél amit akarsz mondatok jöttek.

Két szomszédom is mondta, hogy őket kikapcsolja a főzés. Az egyik ledolgozott 12 órát egy plázában, majd este 10kor nekiállt kaját főzni pihenésként. A másik egy konyhán dolgozott, és itthon hobbiból újfent főzni kezdett - pihenésként. Nem értettem.
Aztán ma valahogy megértettem.
Tele az agyam hülyeséggel, félelemmel, bizonytalansággal, kétséggel. Nem bírok magammal mit kezdeni. A tévé untat, olvasni nincs idegrendszerem, a net előtt ülni meg már fáj - mert ahogy a hobbifőző szakács, én hobbinetező netmunkás vagyok. Szóval ki tudja miért, de a héten főzni kezdtem, egészen hülye módon fellelkesedve.
Elmentem boltba is hozzávalókért, és így eszembe jutottak ételek, pedig ez a rész már elég rég blokkolva volt az agyamban - a zacskós leves turó rudi kombón túl nem volt már semmi benne.

Ennek egyik oka az lehet, hogy míg a kapcsolatunk elején a férjem ájuldozott a főzési tudományomtól, mindent kétszer kért, háromszor megköszönt és el volt képedve olyan ételek, ízek, fűszerek és alapanyagok kóstolása után, amiket még soha életében nem látott otthon, majd elkezdte megszokni, hogy minden fincsi, majd elkezdte nem megenni a kedvenceit, majd elkezdte finnyázni a főztöm, nekem meg elment a kedvem az egésztől. Aztán már mindent utált, amit én szerettem, nem eszik rizst, tésztát, csirkemellet, zöldséget, főzeléket - szóval semmit, ami nem nagy adag steak frissen sült krumplival vagy valamilyen magyaros leves.
Szóval étkezi halmazunk közös része igencsak elvékonyodott, és én már nem csak azért nem akartam főzni, mert ő úgysem dicséri meg, hanem azért, mert én már úgysem akartam olyat enni, amilyet ő.

A spagettin durrant el az agyam. Én minden hosszú szálas ételtől meg akarok fulladni, ő meg tésztából csak a spagettit hajlandó megenni mostanában - csupa fura új szokás - évek óta nyelem a hosszú béna spagettit, mikor csodás masnik, csigák meg mindenféle szuper tészták kacsintgatnak rám a boltban. A férjem szerint a spagetti tésztának sokkal jobb az íze, mint akár ugyanazon gyártó más formájú tésztájának. Vagyis a forma adja az ízt. Először röhögtem, aztán dühöngtem, aztán berágtam. Ha már tésztát főzök, egy lében megfőzhetek egymás után kétféle tésztát - ha ő nem hajlandó megenni egyszer sem, amit én szeretnék, akkor én sem fogom megenni azt, amit én nem szeretnék. Ennek folyománya, hogy ő a tejfölös mártást szereti csak, én pedig egy csomó félét szeretek, de legfőképpen a paradicsomos mártást, amit ő soha nem eszik meg, de még a szagát sem bírja. Ha a férjem nem tölti itthon az éjszakát, én bűnös lélék paradicsomos tésztát főzök magamnak dorbézolásul.
Szóval az egész főzőcskézés innen indult, hogy nem akarok kényszerkajáló lenni, én is azt szeretném enni, amit szeretek. Ha ő nem enged, én már nem fogok tovább.
És aztán elindult a lavina - a héten több ételt főztem, mint az elmúlt egy hónapban összesen.
Miket?
tepsis krumpli házi kolbásszal és friss fokhagyma gerezdekkel
omlett vajban párolt zöldségekkel, tzatziki mártással (két ízben - egy paradicsomos-bazsalikomos és egy erőspaprikás verzióban)
paradicsomos-fokhagymás-zöldfűszeres farfalle
sonkás-fokhagymás-tejfölös spagetti
tejfölös-ecetes fejtett bab főzelék
pörkölt
mexikói pácolt sült hús
csokis süti

Mindezt 4 napra lebontva.

És a lényeg, hogy rájöttem, a főzés tényleg kikapcsol. Ellazít, és elfáraszt, van benne sikerélmény, pozitív megerősítés, ami mindenkinek kell. Lehet közben elkalandozni, semmire sem gondolni, vagy éppen hogy félig odafigyelve lazán átgondolni dolgokat, nem agyongörcsölve rágódni rajtuk.
És az sem rossz, hogy akad ennivaló az almáriumban - nem mindig csak a zacskós leves kerül előtérbe.

Csak az az átkozott mosogatás ne lenne utána....

Tárgyilagos szarságok tára

- Az ember, aki gyerekkorom óta mellettem van és a legaktívabb szereplője az életemnek, és akinek sok mindent elnéztem, mert a kedvencem volt és azt hittem örül, hogy segítem, ahol tudom, furcsa mód egy semmiért (nem eléggé segítettem szerinte) nekem támadt, és tökre összeomlott az egész kurva világ, mert már nem az, aki volt. Nem akarok olyan dolgokat mondani neki, amiket nem akarok, de lenyelni sem tudom a békát. Most lapítok - nem beszélünk, de érzem, hogy ez tarthatatlan, de bármi lesz, ő már nem lesz nekem az, aki volt.
Fáj.

- Ami fájt még az az alhasam meg a hátam, elmentem az orvoshoz, aki betegállományban volt. (Furcsa, de hát egy orvos is lehet beteg.) Na és a helyettes mondta, hogy vesegyulladás, adott antibiotikumot én meg beszedtem ma mentem vissza a leletért, amikor a dokim közölte, hogy nem volt nekem vesebajom, és hogy menjek el nőgyógyászhoz és kérdezzem meg a családtagokat mikor kezdtek el KLIMAXOLNI bakker mert szerinte nekem ilyen bajom van. Aztán szóba került a gyerekvállalás, amire elmondta, hogy van olyan gyereke, akit olyan 45 éves nő szült, akinek előtte még nem volt gyereke, szóval bármi megtörténhet. Beszélt még szétrobbant petesejtekről amik szétrepesztik a petefészket és vér ürül a hasüregbe én meg elájultam gondolatban.
Végigbőgtem újfent az estét - minden napra van valami izgalom.

Az ügy folyományai:
Szóba kerül a gyerekvállalás, ami egyre elérhetetlenebbnek tűnik és egyre bizonytalanabb vagyok és egyre jobban félek. Az uram sehogy sem akar gyereket, örökbe fogadni nem akar, a sajáttól fél, szerinte túl nyafogós anya lennék amitől ő tart és sajnálja a pénzt a gyerekre. Sakkmatt.
Amúgy is a dokinál úgy éreztem magam, mint egy leszerepelt balerina, mehet a takarásba vége a produkciónak. Mit vagyok oda, hogy mikor termékeny egy nő az szép. Persze, szép nézni egy karosszékből, hogy szenvednek a nők.
Imádom a dokim, oda vagyok érte, szar volt ezt hallani tőle.
Gyógyultnak érezve magam érkeztem a rendelőbe és betegen és öregen jöttem ki onnan.
Egy pocsolyának érzem magam, amiből szárad ki a víz, és csak koszos sár marad utána.
Aztán itthon a férjem cserben hagyott az agitálásával, hogy minek nekem gyerek?
És miért most akarok, miért nem előbb?
Egyre kisebb és elveszettebb porszem lettem a világegyetemben.

A doki szerint (is) ha rendbe jönne a ciklusom, megoldódna a gondom. Erre a célra van itthon egy régebbi hasonló esetből hormonom, ami már kétszer segített, de most többen mondták, hogy inkább ne szedjem be, aztán jött a fájás, aztán most nem tudom hogy beszedjem vagy sem. Ha beszedném, legalább egy lépéssel előbb lennék és megindulna a folyamat.

Persze orvos kéne, de valami rendes. Évek óta szenvedek, mert a helyes dokiknak elkezd jól menni és nagyképű köcsögök lesznek, az utolsó két élményem megaláztatással, kínos érzéssel, zokogással záródott, de előtte is volt bőven ilyesmiben részem, szóval félek. Gondoltam visszamegyek ahhoz az orvoshoz, akihez már kis ideig jártam, de elköltözött a magánrendelése valahova nagyon messzire. Próbáltam rákeresni, hogy hol rendelhet még, erre ilyeneket találtam róla fórumokban, hogy elszállt, nagyképű lett. Hát ilyen már volt egy. Ezért utazzam át a fél világot, hogy bántson? Kéne egy jó doki, aki kipróbált és jó és rendes.

Ha valami olyasmi van, hogy kés alá kell feküdni, azt nem tudom, hogy fogom végigcsinálni, azok után, hogy egy sima vakbélbe majdnem belehaltam és az intenzíven ébredtem, ahol 6 napot töltöttem, miközben haltak meg mellettem az emberek. Elmondhatatlan félelem van rajtam.

Az egészen az a hab, hogy végtelenül egyedül vagyok ezzel az egésszel.
A férjem érzéketlen és hát ellentétes érdekek hajtják.
A családom ... na inkább hagyjuk.

Legbelül vinnyogok a félelemtől, a csalódástól, hogy élve vagyok eltemetkezve egy unalmas szar életbe és épp most közölték velem, hogy mehetek a levesbe, a jelenetemnek pont vége van.
Mint nőnek, nincs sikerélményem sem itthon, sem házon kívül jó ideje.
Mint szakember, nem vagyok sehol, éhbérért gürizek unalmas dolgokat bezárva egy toronyszobába.
Mint anya, nem válthatom valóra az álmaim.
Mint személyiség, már régen össze vagyok törve, közegemen kívül verem a fejem nap nap után ugyanabba a falba, csak most már nagyon elkezdett fájni.

Az álom megmondja

Álmomban elmentünk egy plazába vásárolni az urammal együtt, és ő még valamit vásárolt, nézegetett, addig én vártam rá, utazási katalógusokat nézegettem - izgalmas kalandok, szép nyári tengerpartok: álmodoztam.
Várok rá, már rég, egyszer csak felnézek, sehol senki - egyszerűen otthagyott. Bár én vártam rá, ő még szólni sem volt képes, hogy mehetünk, otthagyott. Rohantam utána kerülgetve a plazázókat  kiléptem az áruházból és bár elméletileg nyár volt - kint fagy volt és latyakos hó esett és minden szürke volt - nagy kontraszt az utazási katalógusok színes meleg képeihez képest.  Hát, elég egyértelmű.... ott álltam egyedül a vacak havas szürke nyárban... ahogy mindig.... :(  Ekkora a különbség a vágyam és a valóság között.
Nem működik együtt velem, idealizálom a kapcsolatot és a benne rejlő lehetőségeket és egyedül vagyok mellette, fázom, és napsütésről álmodozom.
Jó reggelt!!!!

A pasik feltérképezése

Nem vagyok túl derűlátó, talán ez is az oka, de ahogy körbenézek a valaha ismert férfiak közt, nem sok épkézlábat ismerek.

Az alkesz
Estére garantáltan kiüti magát, de az is lehet, hogy már reggel remeg a keze és árad belőle a piaszag. Sima a modora, lehet akármilyen kedves, ha az alkoholszint kapcsolja a relét, hülye lesz. Szerencsés esetben vicces hülye, szerencsétlenben kötözködő goromba hülye. Mindegy melyik, mert megbízhatatlan és kiszámíthatatlan.  Mivel folyton mákonya, a répa nála mindig hatot üt. Haverok-buli viszonylatban vicces is lehet, de otthonra nem kellemes egy ilyen.

Skatulya bácsi
Ő megmondta. Mindenki hülye, ő tudja egyedül, hogy kell felmosni, vízvezetéket javítani, szemetet kivinni,  híradót vezetni - mindent. Persze nem csinál semmit, csak szidja azokat, akik bármit is tesznek. Mindig dühös, semminek nem tud örülni, folyton elégedetlen.

Örök gyerek
Hisztérikusan toporzékol, ha nem az a pulcsi van a szekrényben elől, amit épp fel akart venni, ha valami nem úgy van, ahogy ő gondolta. Semmiben nem lehet rá számítani, de elvárja, hogy minden igényét kielégítsék. A felesége anyapótlék - elmondja a saját baját, de nem hallgatja meg a másikat. Önző, annyira, hogy nem is képes más helyzetébe beleilleszkedni vagy önzetlenül tenni valamit. Ha segítségre van szüksége, természetes, hogy a másik alkalmazkodik hozzá, de ezt viszont nem lehet tőle elvárni. Állandóan visszasírja a gyerekkorát, ki sem lehet rángatni a felnőtt játékokból, kötelességből nem tesz semmit, csak ha kedve szottyan valamihez. Ha elborul az agya, nem néz következményeket, aztán úgy csinál, mintha meg sem történt volna a dührohama.

Munkamániás
Mintha csak ő forgatná a Földet a tengelye körül - rém fontosnak hiszi magát. A legapróbb munkamomentumot is részletekbe menően taglalja újra meg újra, soha nem ér rá, soha nem tud lazítani, a munkával álmodik, soha nem megy szabadságra, csak a munkában érzi magát embernek. Ha mégis hirtelen lesz egy szabadnapja, nem tud magával mit kezdeni, csak téblábol és mások idegeire megy - elvonási tünetei vannak a munkaalkoholizmusból.

Haver
Egy sör a haverokkal, egy meccs a haverokkal, egy horgászat a haverokkal - jobb, ha belátod, ha látni akarod őt, meg kell hívni a barátait magatokhoz. Bármi volt is a tervetek, ha jön egy telefon, már ugrik, mert mindennél előbb helyezi a végtelenített gittrágást a barátokkal. Sohasem lehetsz az első.

Buldog
Ráharap valamire, és nem engedi. Más néven megszállott. Ha kerékpározik, akkor folyton teker, ha nem igazából, akkor fejben. Ha főz, akkor sem hagyja abba, ha már tele a hűtő és mindenki gyomorrontást kapott, ha zenél, akkor ki sem lehet húzni a gitár mögül, ha fut, csak akkor látod, ha futócipőt vált. Ráadásul elvárja, hogy te is osztozz a szenvedélyében, mászd meg vele a sziklákat, merülj el vele a feneketlen tóban, bármire is kattan rá, neked is kell, vagy rém csalódott lesz.

Értelmiségi
Rendkívüli távlatokat vél felfedezni a retek pudvásodása és Kant tanai közt, de nem tud becsavarni egy villanykörtét sem, ha teát főz, garantáltan megégeti a kezét, és biztosan elfelejti kikapcsolni a riasztót ajtónyitás előtt. Bármennyire is lenyűgöz tudása és intelligenciája, neked kell mellette férfinak lenned, mert képtelen bármire is, amihez kockás ing vagy szekerce kell.

Kisfiú
Anyuci kicsi kedvence, aki minden dologgal anyuhoz rohan, az is lehet, hogy még otthon lakik, kiszolgáltatja magát, mintha gyerek lenne, a fizetését elszórja szórakozásra, és ha éjjel kettőkor hazatér a buliból, anyu ugrik és süti a tojásrántottát az ő pici (akár negyven éves) fiának. Nem tudja a kisfiú, hogy hol van a mosógép eleje, mennyibe kerül egy kiló kenyér, mit kell csinálni, ha elvágja az ujját - nincs szüksége saját tudásra, mert anyu mindent megold helyette. Hever naphosszat a tévé előtt, bár a szülőknél lakik, de nem száll be a háztartásba, úgy csinál, mintha még mindig kisgyerek lenne, de természetesen a felnőtt lét előjogaival. Annyira divatos lett ez az életforma, hogy már nevet is kapott: ezek a parazita szinglik.

Izomagy
Nagy dobozokból porokat eszik, a tükörben bámulja magát, a BMW-jében üvölteti a zenét, nem tisztel sem törvényt, sem embert, nagyot üt, de nehéz egy összetett mondatot kiszedni belőle. Szókincse a legszükségesebb minimumra korlátozódik, nem tűri a kritikát, és szerinte normális a szotyihéjat a padlóra köpni.

Kan
Ért a nők nyelvén, nagyon is. Behízelgő, sima modorú, és bárhogy is szereti a családját, a feleségét, egyetlen lehetőséget sem képes kihagyni: lételeme a hódítás. Szeret udvarolni, tudja is, hogy kell, de azt sem szabad elhinni, amit kérdez. Újkori Casanova, aki gátlás nélkül átgázol bárkin, és mindezt mosolyogva teszi.

Érzelmi analfabéta
Képtelen elfogadni a szeretetet, ezért aztán adni sem képes azt. Hivatkozik valami múltbéli sérülésre, ami olyan mély nyomot hagyott benne, hogy azóta nem mer bízni senkiben, vagyis nem mer közel kerülni senkihez, nehogy fájdalmat okozzanak neki újra. Falat épít maga köré, nem bízik senkiben, nem ragaszkodik senkihez, ezért aztán nem is tesz meg mindent a másik megtartásáért. El lehet vele lenni egy darabig, aztán szépen ellaposodik az egész, mert nem mer egy határon túl menni, nincs meg benne az a feltétel nélküli bizalom és ragaszkodás, ami egy jó kapcsolat alapja kéne, hogy legyen.

Örök kereső
Nagyon pontos elképzelése, szinte szabásmintája van róla, hogy milyen az igazi. Egy ideállt hajszol, aki nem is létezik, az évek sora alatt ő maga rakta össze fejben, nem létező személyt ruházott fel l kitalált személyiségjegyekkel, és most vadul űzi agyának szüleményét a való világban. Lehetetlenséget akar, és nagyon hamar leírja a másikat, ha csak egyetlen pici pontban is eltér az ő szabásmintájától. Közben persze rém boldogtalan, hogy nem tálalja álmai nőjét, akiről meggyőződése, hogy húsvér személy, és már fogalma sincs arról, mennyire elrugaszkodott a valóságtól. Kompromisszumkészsége nulla.

Rejtett agresszív
Előre köszön az utcán, felhozza a szatyrod a lépcsőn, mindig mosolyog, soha nem szalasztja el megkérdezni, hogy vagy te, a gyereked, a kutyád. Aztán becsukja maga után a lakása ajtaját és átalakul egy dühöngő ürültté. Ordít a családtagjaival, belerúg a kutyába, földhöz vagdalja a poharakat. Így tudja levezetni a stresszt, hogy vitázik, veszekszik. Balhéfüggő. Ha nincs baj, keres, akár a legbékésebb hangulatba is bele tud törni valamivel - évekkel ezelőtti dolgokat hoz fel, ha nincs mibe belekötnie, de képes leordítani azért is, ha elmozdítottál egy vázát öt centire, mert neki nem az a lényeg, hogy mit teszel vagy nem teszel, hanem az, hogy legyen bármi oka kiadni a feszkót. Goromba, a legkisebb apró hülyeségért is képes igazi húsba vágó, lélekbe markoló fájdalmat okozni és nem hagyja abba, ha sírsz, ha könyörögsz, vagy ha otthagyod és magadra zárod a fürdő ajtaját  - ő csak mondja, mondja, újra meg újra addig, míg el nem fogy a dühe. Akkor aztán visszatér a kedves fickó szerepéhez, és mikor te már a borotvát keresed a sok lelki megaláztatásból való meneküléshez, ő vígan vihorászik és kedélyes társalgásra vált, mintha nem most átkozott volna el örökre az összes felmenőiddel együtt és jelentette volna ki, hogy életre alkalmatlan idióta vagy, amiért nem piros almát vettél, hanem zöldet. Leereszti a gőzt, és nem érzékeli, hogy lelki nyomorba dönti ezzel a szeretteit. Néha utólag kiderül, hogy valami baj érte a munkahelyén, és igazából a főnökének szánta, amit te kaptál, leginkább semmi közöd az egészhez, nem okozója vagy a bajnak, csak elszenvedő pofozóbabája a dühöngőnek  Gyakran senki sem tudja róla ezt a családján kívül, esetleg még a szomszédok, ha vékonyak a falak.

Papucs
Nincs véleménye, nincs ötlete, mindenre bólint, nem lep meg, nem nevettet meg. Hiába van érted, és lesi minden szavad, rém unalmas, és nem akarod őt.

A szociopaták és egyéb extrém távlatok taglalását kihagynám, így is elég rémisztő a kép.
Biztosan találkozott már mindenki valamelyik típussal, sőt, több típus keveredésével. Sajnálatos módon akár 4-5 különböző jegy is keveredhet egyetlen pasiban, jócskán megnehezítve az alkalmazkodást és elfogadást.
Persze nyilván lesz, aki azt fogja mondani: neeem, az én pasimban egyik szörnyűség sincs, az én pasim szuper és tökéletes - neki szívből gratulálok! :D

Szélvihar

Legalább ki tudnám bőgni magam...

Emlékszem a fájdalomra - ugyanúgy jön a semmiből, mint rég. Nem változik, akárhány éves az ember. Amikor rájössz, hogy átgázoltak rajtad, és amit építettél, az nem más, mint ostoba kártyavár, ami a gázolás következtében percek alatt hullik szét darabokra, akkor ugyanolyan a fájdalom.
Csak ugye minél fiatalabb vagy, annál több benned az remény és az életerő. Bennem most semmi nincs. Csak ülök a padlón és bámulom, hogy hullanak vissza rám kártyaváram lapjai.

Látszólag békésen üldögélek, de a bőröm alatt a világ összes csatája egyszerre zajlik. Vesztésre állok. Nincs már több tartalék ágyúm, katonám, harci cselem. A folyamatos csaták, még ha olykor győzelemmel is jártak, kiszívták belőlem az erőt, a harci kedvet.
Most úgy érzem, minél többet teszek ebbe a háborúba, annál nagyobb a veszteségem. De benne vagyok a legközepében, és nem tudom, hogy visszafelé nehezebb-e menni, vagy előre kellene-e menekülni?

Leírhatatlanul csalódott vagyok, csak kapkodom a levegőt, és nem értem, hogy juthattam ide? Jó voltam, ahogy csak tőlem tellett, hogy bánthatnak ennyire? Hogy van az, hogy minél többet adsz, annál többet kapsz vissza? Minél többet adok, annál kegyetlenebbek velem. Nem kifizetődő jónak lenni. Rossz meg nem tudok lenni.

Azt mondtam egykor, ez a harc lesz a végső - nem akarok több újrakezdést, inkább nagyobbakat nyelek, de  békének kell lenni. És nem lehet béke, nem engedi nekem az ég, hogy végre valahára hazataláljak valahol, valakivel, valamerre. Minél többet nyelek, annál többet zúdítanak rám, nem tudok eleget engedni - az önbecsülésem legaljáról összesöpört kis hamut azért már csak meg kéne tudni tartani, hogy ha szükségessé válik, legyen miből feltámadni. Nem sok maradt. Alig bírok összekaparni valamit.
Ha lesz egy csipet, akkor feltámad a szél... és minden szélvihar után egyre kevesebb marad abból, ami én vagyok. Vagy voltam. Vagy szeretnék lenni.

Vannak, akik nem értik meg, hogy a bántásokat meg tudom bocsátani, de nem tudom elfelejteni, és minden egyes karmolás nyomot hagy a lelkemen, mígnem kiöli a szeretet utolsó kis csíráját is belőlem. És kár, nagy kár kényre-kedvre felesleges semmiségekkel karmolni a lelkem, mert végül nem marad már rajta hely, és torzó lesz belőlem.
Na persze ezzel is én vesztek - aki karmol, az sértetlenül továbbáll.

Hát miért ilyen igazságtalan az élet? Miért, miért, miért?

Május 1.

Ez a dátum nekem valahogy mindig fontos volt - de legalábbis határvonal:  ha másra nem, hát arra, hogy végre itt a nyár!!!

Gyerekként a felvonulás - van egy képem, lufial a kezemben vigyorgok orkán dzsekiben! Nem is értem. Ma nyár van, akkor hogy volt tél? Aztán voltam ünnepi műsor élőképben szereplő is, de ezek már régen voltak.

Szintén régen volt az a május 1., amikor a keresztfiam született. Édike kicsike volt, bementünk a kórházba meglátogatni, majd onnan a szerelmem egyenesen utazott vidékre dolgozni én meg szipogva bújtam a hóna alá a sárga busz megállójában. Nem ment messzire, de ne felejtsük el, akkor még nem volt skype, meg okosfon, de még egyszerű simafon sem, szóval így túl nagy volt a távolság ifjúi szerelmes szívemnek.

Jóval később, de szintén rég egy másik május 1-je: a fiú, a haverja meg én előző nap Szentendrén kirándultunk, forró nyár volt, csatangoltunk, aztán a fiú lila akácot tűzött a hajamba. Este mind nála aludtunk, majd másnap kimentünk a Városligetbe. Elhevertünk a domb tetején, a fiú kigombolta az ingét és már biztossá tette, hogy szeret, amikor megengedte, hogy töltőtollal macikat és virágokat rajzoljak a hasára. (Megjegyezném, hogy az ingén az egész rajz éles vonalakban megmaradt utána.)
Aztán én hazamentem a családomhoz, majd másnap reggel telefonáltunk, és meséltem neki, hogy eltévedtem a ligetből kifelé jövet, de aztán megtaláltam az igaz utat.
- Nem hallottam, hogy kopogtál volna - mondta rá, és akkor ott valahogy meg is állapodtunk, hogy pontosan miféle szavakkal, arra már nem emlékszem, csak arra, hogy letettem a telefont, megfürödtem, felöltöztem és átköltöztem hozzá. A következő éveket az ő bűvkörében töltöttem.

És jaj, már annak a május 1-nek is 9. éve, mikor a férjemmel először randevúztam. Baráti társasággal jártuk a Tabánt, de hatalmas felhőszakadás kapott el minket,2  taxival indult az egész társaság az én albérletembe, ahol megtörülköztünk, bundás kenyeret ettünk, a férjem már ott is aludt, ahogy 9 éve azóta is mindig ott alszik mellettem.

Szóval éljen május 1! :D

Szerencse kérdése

Iszonyúan szerencsés vagyok,
- mert egy cuki kis kecóban lakom, aminek nagy terasza és kertje van - mégis hány fővárosi mondhatja ezt el magáról? Élhetnék béndzsa panelekben vagy belvárosi lepukkant szörnyűségekben is, bentondzsungelben, napfény nélkül.
- mert olyan lakásban élek, ami tetszik is, nem pedig szedett-vedett béna bútorok közt, koszlott szőnyegek és össze nem illő tárgyak társaságában. Nem tökéletes, de már megüti az igényszintem, és a semmiből teremtettem elő, szinte pénz nélkül. Pénzből egyszerű megoldani az ilyesmit, bár azt sem mindenki tudja.
- mert kedvelem a szomszédaimat, némelyek idő közben barátaim is lettek.
- mert itthon dolgozom, ha kedvem tartja, pizsamában, nyáron a teraszon, betegen az ágyból.
- mert a fejemmel keresem a kenyerem, nem kell háromkor kelni, ebédidőt várni, órákat buszozni - szabad vagyok, mint a madár.
- mert több készséget vagy tehetséget is kaptam, és hozzá rugalmasságot is, képes vagyok alkalmazkodni, és ha úgy alakul váltani, és már többféle munkát is kipróbálhattam.
- mert életben maradtam 6 évvel ezelőtt, és ha minden rosszat az életemben úgy nézek, hogy akár már nem is élnék, mindjárt kellemesebben hatnak a dolgok.
- mert egész jó géneket örököltem, úgy értem nem vagyok különleges, se különlegesen szép, de se különlegesen csúnya, kövér, ráncos vagy ilyesmi sem.
- mert sok embert ismerek, és akad köztünk néhány barát is, kölcsönös feltétel nélküli szeretettel.
- mert bár zűrös a családom, azért akad benne biztos pont is.
- mert nem vagyok magányos, és ha nem is tökéletes a férjem, de tud kifejezetten cuki is lenni, és nem egy bumburnyák.
- mert az iszonyú sok hitelt amit felhalmoztunk, részben saját hibánkból, részben a gazdasági válság hatása miatt, eddig még tudtuk fizetni, és nem váltunk földönfutóvá.
- mert 6 éve bármit meg tudok enni, már nincs az örökös gyomorfájás és egyéb probléma.
- mert a technikai forradalom gyermeke vagyok, egyelőre tudom követni a vívmányokat, internet teszi könnyűvé az életem, és ha igaz, nem leszek emiatt elszigetelt.

És végül: iszonyúan szerencsés vagyok, mert a nyavalygós listát most nem írom ide, sőt, nem is állítom össze, mert ma reggel úgy keltem, hogy szerencsés akarok lenni! :)

Gilmore és én

És Rory Gilmore visszautasítja a lánykérést pedig szerelmes a gazdag fiúba.
Én meg bőgök, mert 20 évesen én is visszautasítottam a lánykérést, igaz, nem volt gazdag a srác, de szerelmes voltam belé.
Megbántam, hogy nemet mondtam.
Nyilván valami jobbra vártam az életem elején, de soha nem lett jobb. Talán ugyanitt lennék, ha igent mondtam volna, mert itt kell legyek, de legalább nem sajnálnám, hogy nem éltem a lehetőséggel.

Vigyázz, mit kívánsz...

Életem java részében egy cuki kis kertes házra vágytam, egy cuki férjjel, írói karrierrel, laptoppal, kutyákkal és gyerekekkel.
Most, amikor már szinte minden megvan, van némi kételyem az üggyel.
A cuki kis háznál inkább a kicsin van a hangsúly, úgy szoktam mondani, egy dióhéjban élek. És állati drága is, az egész életünk rámegy, nincs nyaralás, új ruha vagy gondtalan vacsizós este - minden pénzt elvisz a bank. Ja, és az idill ára, hogy a világ lüktető felétől, a buliktól, a kultúrától, a barátoktól, a családtól igencsak távol vagyok.
A cuki férjjel az a baj, hogy momentán egyáltalán nem cuki, inkább idegesítő, mint megnyugtató a jelenléte. Alighanem a házasság nem való mindenkinek, vagy én nem tudom, de ez nem az, mint amire vágytam. Inkább érzem magam elhanyagolt biorobotnak, mint szeretett és elismert szuperfeleségnek. Pedig én mindig azt hittem, szuperfeleség leszek, mert nem vagyok unalmas kocka, kreatív vagyok, problémamegoldó és vicces, kellően bohém, nem féltékeny és rugalmas. De úgy látszik, akinek ilyen neje van, az pont másmilyet akar - gyakorlatilag úgy veszem észre, épp elég, ha pénzt hozok a háztartásba, ellátok minden házimunkát és amúgy láthatatlanul szökkenek portörlőtől mosogatóig.
Az írói karrierrel az a baj, hogy még be sem indult de már le is állt - hiába vannak rajongóim, hiába idézik a soraim, nem kedvez a könyvkiadásnak sem az írói karriernek a jelen. És nem kedvez az írói karriernek a béna házasság sem.
A laptoppal az a baj, hogy már állandóan mellette ülök, kifolyik a szemem, fáj a hátam, unom az egészet, mindenfélére használom, munkára, a valóságból való elmenekülésre, néha csak úgy nyomkodom mert nem találom a helyem.
A gyerekkel az van, hogy eddig nem jött össze, a férjem nem is nagyon akarja, de nem is tesz érte, és már én sem vagyok biztos, hogy neki mernék szülni, viszont másnak nem tudok, és nem igazán maradt időm a válogatásra - alighanem elbasztam mindent szép ügyesen.
A kutya az pöpecül rendben van - legalább egy az életben. De mivel ő az egyetlen vigaszom és társam, hát eléggé félek, hogy baja lesz.

Roppantul el vagyok veszve, az eszképizmust használom az életem ellen - bámulok egy általam választott másik életet (sorozatot) és állandóan sírógombóc van a torkomban.
Néha azt álmodom, hogy a sorozatban vagyok, ahol zajlik az élet, történnek a dolgok, az emberek viccesek és kedvesek vagy gonoszak, de valamilyenek.
Visszasírom a régi életem, amit akkor utáltam. Amikor arra vágytam, hogy legyen egy otthonom, társam,  biztos mindennapjaim, akkor nem gondoltam, hogy egyszer majd szeretnék újra randevúzni járni, egy csodás randiról hazatérni a lánylakásba, ahol meg sem pisszen a focimeccs hangja, ahol akkor kelek, fekszem, eszem, tévézek amikor csak akarok, senki nem fog megjegyzést tenni rám, ahol ehetek a hét minden napján kínait dobozból és nem fogom hallgatni, hogy mit kellett volna főznöm és mikorra, és ahol ha jól sikerül egy randi, felvihetem magammal a delikvenst és élvezhetjük egymás társaságát. Ahol csak akkor van pasi, ha annak célja van. Ez, hogy minden nap itt van, de nem kapok udvarlást, nincsenek önfeledt együttlétek, csak az állandó reménykedésem van amibe már belezápultam, mert minden egyes nap, amikor úgy van mellettem, mintha itt sem lenne, minden egyes éjszaka, amikor nemtelen báb vagyok és meg sem lát, jobban fáj, mint mikor valójában egyedül voltam.
Akkor legalább volt bennem remény, hogy majd jön valaki, aki látva lát és megkedvel, de így még esélyem sincs rá, hogy szeressenek.

Nem mondták, hogy a házasság abból áll, hogy a férjem alkalmazottnak használ, jóval többet követel, mint amennyit ad, amit ad, azt is kényszerrel adja, és végtelenül magányos leszek mellette.
Én eddig úgy éltem az életem, hogy miden nap ünnep legyen, minden Nekem ne tegyen szívességet, Nem kell leereszkednie hozzám, mert érek én annyit önmagamban, hogy ne kelljen alamizsnáért könyörögnöm - de hát bejöttem a csőbe és most ide vagyok szorulva, a világ peremére, a fekete világűrbe távol a nevetéstől és a szép reményektől.

Párhuzam

Az életem olyan, mint az új wc deszkám.
Sokáig vágytam rá, külsőleg nagyon tetszik, de rém kényelmetlen és használhatatlanságával megkeseríti a mindennapjaim.

(A melodrámán túl, amúgy tényleg: használata tartós fizikai fájdalmat okoz, viszont jó masszív anyagból van, akár 20 évig is kitarthat.)

Az eltűnt idő nyomában

Nem tudom mi lelt, de már 10-kor aludtam, másnap reggel 10-ig, és ennek az lett az eredménye, hogy az első szerelmemmel, M-mel álmodtam. Nem volt olyan kis rózsaszín lányregényes álom, hanem inkább magvas.
Elmentem az orvoshoz, hogy megvegyem a oltását (?), este 7-re beszéltem meg a dokival, hogy visszamegyünk, de ő nem volt sehol. Eltűnt. És akkor felhívtam és csak hallgatott, én meg nem voltam ideges, beszéltem hozzá, amikor kinyögte, hogy neki az a baja, hogy nem sírok utána.
És akkor megmondtam a tutit, ami nagy tanulság így ébredés után is: miért sírnék utána, amikor egészen biztosan tudom, hogy nem lesz semmi baj, hogy együtt leszünk, mert el sem tudom képzelni, hogy mi ne lennénk egymás mellett?

Na és itt van a nagy igazság, pontosabban a nagy igazságtalanság - hogy ez az érzés azóta sem volt meg senkivel. Ez a magabiztosság, ez a bizalom, ez az erős összetartozás.
(Pedig férjnél vagyok.)

Jó, M volt az első igazi szerelem, az nyilván felülírja a többit, de azért az még mindig kiragyog a többi közül, hiszen egyformán lelkesek és odaadóak voltunk és bíztam benne, mert ő igazi férfi volt, hamvas kora ellenére is.

M utáni pasim félt az elköteleződéstől, annyira, hogy 4 év alatt egyszer került szóba az összeköltözés, akkor is egy hét múlva meggondolta magát, amúgy meg csajozott mellettem szépen. Hiába volt erős a kötelék, a vonzódás, az elszakadni nem tudás, nem volt képes lemondani a hódításról. Ami azért is vicces, mert nemrégiben szóvá tette, hogy ÉN nem voltam képes rendesen járni vele. Ez azért elég érdekes. Mert én bármit megtettem volna, hogy szorosabb legyen a kapcsolatunk. Talán csak utólag rám akarja kenni a dolgot, vagy rosszul kommunikáltunk? Nem tudom, de tény, hogy ő volt a nyughatatlan és megbízhatatlan, nem én.

Az utána lévő pasim egy évig hajtott, vágyakozott, nézett, szorongatta a kezem, ápolta a lelkem éjszakákon át, ahogy összejöttünk, az első napon magához költöztetett, majd hamarosan megszokta, hogy ott vagyok, és már nem is voltam olyan izgi. Bár berendeztük a közös életünk és otthonunk, az első alkalommal lelépett az első nővel, akinek csak a lakása kellett igazából, de el tudta egy csettintéssel mozdítani a meglévő életéből.

El is érkeztünk a férjemig, akiről érintettség lévén nem is akarok sokat írni, de röviden annyit, hogy nem csajozik, rendesen dolgozik, de mégsincs meg az az álomban tudott összetartozás. Gyerekes kis önzőségek, stiklik és hisztik veszik el a férfiassága élét, ráadásul nincs benne az a fajta szenvedély, aminek én szükségét érzem. Jó, persze már idősebbek is vagyunk, nyomasztó anyagi és családi gondok nehezítik a lobogást - talán ez a törvényszerű, hogy idősebb korban az emberek lecsillapodnak - de sajnos az én lelkem még nagyon fiatal! :D

A betörés

Basszus hát az van hogy az uram 9 után érkezett meg részegen, a haverja hozta haza de azért volt náluk vagy 12 sör váratlanul. 

Eleve nem örültem az egésznek, de akkor a haver bejelentette, hogy a felesége 11 hetes terhes, kb. egy év volt mire ide eljutottak és akkor rájöttem, hogy nekem sose lesz gyerekem. Örülök, hogy sikerült nekik meg meg minden, de azt látom, hogy már a sánta nyomorékok is lehagynak. Esélytelen vagyok. 

Épp kezdtem nagyon szarul érezni magam, mikor a szomszédom hívott  furcsa hangom, hogy alszom e és menjek ki. Azt hittem a teraszra, vártam de nem jött. Átnéztem, és basszus,  összetúrva az egész lakás.Rohanok ki a másik oldalra - betörtek hozzá, széttúrták az egész lakást. ÉS ÉN HALLOTTAM.Amikor elment, nem sokkal rá a kutya nagyon figyelt, és ment ki a teraszhoz, de ugatni mondjuk kurvára nem ugatott a kis dög, pedig a szomszédot is meg szokta ugatni ha kimegy a teraszra, most nem ugatott csak figyelt, és zajt hallottam a teraszról, de mondom mit pakolászik a szomszéd pasija a teraszon. Sőt, hallottam, hogy pisil a betörő, még röhögtem is hogy a szomszéd elmegy a SZÜLETÉSNAPJÁN és itt hagyja a pasit az, meg itt matarászik. De nem ő matarászott.Hallottam az egészet, de azt hittem a pasiját hallom. Mert úgy volt, hogy ő itt lesz, a szomszédasszony meg elmegy. Volt már hogy felhívtam őt, hogy itthon van e, mert zajt hallok nála, annyira szoktam figyelni, és most pont most a csávóját hittem oda, pedig kurvára nem az volt.   
remek....

Totál feldúlták a lakást, elvitték a laptopját, a az összes kis alakú műszaki cikket még a tárolóját is a személyes emlékeivel  az összes alkoholt, ékszereket és a kurva sok pénzt.

Persze mindig mondom neki hogy húzza le a redőnyt ha elmegy, de most nem húzta le, de a fürdőben égve hagyta a lámpát, de hát tökre látták hogy nincs ott senki, szóval egy icipici lukat törtek az oldalsó ablakra, és a kilincset lehúzták, utána gondosan be is csukták maguk után az ablakot, a cuccukat a teraszon vitték ki, a kis alacsony kerítésen meg átléptek. Végülis két hátizsákban elfért minden amit elvittek. Hiába van kamera elől, ha hátulról besétálnak. 

Este tíztől éjfélig kint álltunk a kapu előtt, jöttek a szomszédok, barátok, rendőrök, akik még itt várják a helyszínelőket, de épp gyilkosságnál vannak, akár 14 óra is lehet mire kiérnek. 

Én meg szarul érzem magam hogy nem tudtam vigyázni a szomszédom lakására és pont most nem gondoltam semmi rosszra - pedig még meg is jegyeztem, hogy máshogy pisil most a csávó mint, szokott, meg csodálkoztam, hogy mit variál a teraszon ilyenkor? De hát ki gondolta, hogy betörők?

Én vagyok a tanú, engem is felírt a rendőr. Totál átfagytam, észre sem vettem, hogy megáztam, és nem merek fürdeni menni, nehogy akkor jöjjenek a helyszínelők. De azért remélem, nem fognak hajnalban felkelteni. 

Honnan tudták kifigyelni hogy a szomszéd nincs itthon, hogy mennyi időre ment el? Átvágták a kert legtávolabbi sarkában a kerítést (húzhattunk ki szögesdrótot)  és lazán bementek, villanyt gyújtottak, pisáltak meg minden. És itt mellettem. Nagyon szarul érzem magam ettől is.

Kérdeztem a rendőrt, hogy esetleg nem rakják e össze az eseteket, amik itt a házban történtek, mert elég gyanús,  hogy ugyanazok járnak ide vissza, mint a teszkóba, beszerezni. Ja, hát azt ő nem tudja, de mesélte, hogy hozzájuk is betörtek és kirabolták őket. 

A tárgyak lázadása

Először az uramtól kapott biztonsági záras arany fülbevalóm repült csak úgy unalmában ki a fülemből - és nem is lett meg. Még talán az irodában bujkálhat valahol, de oda soká megyek, és sok a takarító is arrafelé. Közmunkások, ha értitek, mire gondolok. Szóval szerintem agyő.

Aztán december 23-án délután eltört a wc deszka szerelvénye, ergo minden egyes ráüléskor nyekken és beleejt a porcelánba. Rohanás szerelvényét, de nincs. Deszka sincs mondjuk. Oké, végigcsináltuk az ünnepeket a törött deszkával, de erős lábfájás kínoz, nem volt kedvem caplatni egy rohadt deszkáért. Aztán tegnap elmentem az ósanba, mert ott mindig egy rakás ilyesmi szokott lenni. Na, a szitu az volt, hogy volt szerelvény, annyiért, mint egy új wc deszka (szuper logika), volt ugyanolyan deszka ami fél évig sem bírta, ergo olyat nem veszünk, mert szahar, volt továbbá undorító gusztustalan 100 ftos boltos fröccsöntött műanyag kagylóforma tetővel a csodás hupilila, bilikék, rászáradt húgyszínű bézs színekben, ami több okból kifolyólag sem jöhet szóba, és volt a saját márkás, amit már régebben kinéztem - de persze csak türkizkék. Jóóóóó, basszus, igaz, hogy a pirosra rendezkedtünk be a nyáron, de akkor legyen türkizkék. Aha, ahogy azt elképzeltem. Körbe egy centivel keskenyebb a deszka mint a fajansz, ergo ülhetnék a porcelánon is, pont jó lenne. 
Leszereltük a régi deszkát, felszereltük az újat, aztán megint le az újat, vissza a régit - sok variálás után most pont ott tartunk, hogy nincs deszka. 4 órát töltöttem a vacak ósanban, a lábam bucira dagadt közben, éhen haltam, és szomjan is, be is pisiltem, és olyan fejgörcsöt kaptam, ami csak másnapra múlt el. Nagyon megérte. A probléma nincs megoldva. A helyzet az, hogy nyilván akciósan jutott az építtető ehhez a nem szabványméretű (de látszatra semmi extra, csak kicsit nagyobb, mint kéne) csészéhez, és az már nem nagyon érdekli őket, hogy nincs rá való deszka.
Nem vigasztal, hogy a szomszédaim is ezzel szenvednek.
Az mdf deszka rárakaható, de az rohadt nehéz, a szerelvénye nem fém, hanem valami fényessel bevont alu, ergo nem bírja a ránehezedő súlyt, plusz, totálisan logikus módon, a bevonat nem vízálló - pedig egy deszka sokszor kerül nedvesség közelébe, egyrészt mert a fiúk állva pisilnek, ezért aztán takarítani is sokszor kell, meg aztán a fürdőben van na, ott meg akad víz.
Azon kívül a lakkozás még sosem sikerült tökéletesen, a repedésen a nedvesség felszivárog, az mdf megdagad, szétfeszíti a lakkozást és  ennyi is volt a csodás terméknek.
Mindezekért döntöttünk úgy, hogy átpártolunk a műanyagra, de a műanyag felszerelése máshogy van, mint az mdf-é, és mivel nem szabványméretű a csészénk, a világon nem találunk olyan hosszú formájú műanyag deszkát, hogy végigérjen rajta. Maradt még a méreg drága ám tetszetős polirezin deszka, (közérthetően vastag kemény műanyag) de az megintcsak nehéz, és nem fogja bírni a zsanér.
Megoldás - nincs. 

Na aztán itt ez a telefon problematika, ami már akkorára nőtte ki magát, hogy már csak röhögni lehet rajta.
Először ugye volt a kinézett mobil, amit nem rendeltem meg decemberben, senki sem tudja miért, de megrendeltem januárban, 12 ezerrel drágábban. Illetve nem volt készleten, amikor meg akartam rendelni, aztán értesítettek, hogy van, de mégsem volt, akkor nézegettem egy másikat, ami akkor váltott nincs raktáronra, amíg néztem, kezdtem tisztára behülyülni ettől, aztán a régi szerelem megint lett, de mindez pár órán belül zajlott le, a férjem azt mondta, ne szarozzak, rendeljem meg, mert ennél olcsóbb már nem lesz azt biztos, csak majd már nem lehet kapni, hiszen így is ment a balhé, hogy van vagy nincs.
Eleve tiszta ideg voltam attól, hogy ilyen szerencsétlen döntésképtelen pipogya vagyok, hogy nem rendeltem meg amíg olcsó volt, addig húztam az időt, míg drága lett. Ugyanazt veszem meg drágábban, 48 óra különbséggel. Egyszerűen nem tudom feldolgozni a saját bénaságom, és főként határozatlanságom. Még ha tudom, hogy mit akarok, akkor sem teszek érte semmit, totál döntésképtelen vagyok. Az uram le is szidott kicsit, hogy mit bénázok, de hát mondtam neki, hogy ha egy nyavalyás wc papíron is képes vagyok hosszú percekig filozofálgatni, hogy melyik kéne, és miért, akkor egy mobil, ami évekre szól, milyen nagy feladat nekem?
Na, végül több napos belső lázongás után megrendeltem a készüléket, 
a webes felületen nem ajánlotta fel a pick-pack pontra való szállítást, és csak azt láttam a megrendelésnél, hogy kiszállítják a számlázási címemre. Továbbá délutáni (12-17 óráig) való napszakban kértem a rendelést, és azt írták, a szállítás előtt a futár értesítést küld.

Ehhez képest a következő történt:
Kiszállítás előtt nem kaptam értesítést, reggel 9 volt a délutáni időpont helyett, és nem a számlázási címre vitte. A számlázási cím az, amire a számlák jönnek - 12 éve nem élő címre vitték a készüléket, nem a megadott időpontban és értesítés nélkül.
A rendelés jóváhagyásánál az ablakban nem tüntették fel a címet, ami szerintük a számlázási cím, de mivel a számlák rendszeresen megérkeznek, nem is gondoltam volna, hogy nem tudják a számlázási címet, hiszen fura módon a számlák mindig megtalálnak...
Beszéltem az ügyfélszolgálatukkal, sajnos nem tudnak semmit csinálni, és legyek szíves személyesen bebizonyítani, hogy nem ott lakom, ahol ők gondolják.
Oké, van egy alapcím, ami nem jó, de a számlázási cím mindig a friss, és ott is kommunikálnak velem, akkor most hogy nem tudták eltalálni? Továbbá az elmúlt 12 évben legalább 8x változtattam számlázási címet, de az elmúlt 6 évben egyszer sem, szóval nem friss infóval állunk szemben. További érdekesség, hogy az elmúlt 6 évben kétszer is vettem át előfizetői szerződést, személyesen, igazolvánnyal, lakcímkártyával, és nem sikerült még mindig átírni nekik az 12 éve nem valós lakcímet?
További érdekesség, hogy ez idő alatt többször rendeltem webshopon, totálisan gördülékenyen és hiba nélkül. Akkor most hogy sikerült két hülyét is kifogni egyszerre - az egyik az ügyintéző, aki rossz címre küldte a futárt, a másik a futár, aki délután helyett reggel berontott ajtóstul egyeztetés nélkül. Hát eddig mindig felhívtak, hogy pontosítsák az adatokat és az időpontot. Most ez csak ment, mint a meszes - a semmibe.
Most aztán előttem a lehetőség, hogy hosszú sorokat álljak a személyes ügyfélszolgálaton, hogy bizonyítsam nekik, hogy átírhatják végre a címem, mert az ő adatuk a hibás, nem én járok évek óta rossz helyre haza.

Az már csak ilyen kis izéség, hogy úgy vártam a telefont, gondoltam egész hétvégén majd segít az uram eligazodni rajta, meg bohóckodunk vele, és hogy ilyen sokáig rágtam rajta magam és ilyen nehezen született meg a döntés, most már aztán szerettem volna megkapni.
De majd csak hétfőn.
Ha, egyáltalán hétfőn ide talál.
Mert persze a szolgáltatónál senki de senki nem tudta megmondani, hogy mi lesz a sorsa, hol tart az ügy, rögzítették -e a helyes címet.

Meg aztán az is eszembe jutott, hogy ez a telefon annyira nem akar az enyém lenni: először nagyon drága volt, aztán hűségnyilatkozatos voltam, nem tudtam megvenni, aztán pont lejárta  hűség, de gondolkodtam, aztán drágább lett, aztán nem lehetett kapni, aztán meg elvitte a futár a picsába.
Szóval mi ez az egész?
Vagy ne keressek misztikumot, csak sima balfékség az egész?

Mondanom sem kell, hogy a laptop is búg nagyon és már többször kékhalállal kikapcsolt - szóval azt hiszem, már elvetették a lázadás mételyét benne, csak idő kérdése, mikor áll be a sorba.

Már megint a tökölés?

Régóta nézegettem egy telót, de hát van egy, nem szuper, de azért használható. Erre most lejárt a hűség, mondták, hogy vegyek. Az uram is mondta, hogy vegyek.
Egész karácsonykor vártam, hogy leakciózzák a szerelmem, de nem tették. Illetve csak tarifahűséggel, ami nekem nem jó.
Szilveszter napján belém bújt az ördög, mondom az uramnak, megrendelem. Nem szólt semmit.
Hát, olyan bizonytalan voltam - vagy mégsem?
Lényeg, gondoltam januárban minden leolcsítanak, majd olcsóbb lesz.
Basszák meg, olcsóbb, csak éppen nincs raktáron.
Tudom ez általában mit jelent - megszüntetik. Bár nincs odaírva, hogy kifutó termék, de most egész nap csak erre tudok gondolni, mint egy hülye megszállott, pedig először nem is igazán akartam, de most aztán nagyon nagyon kell - de nincs.
Állandóan nézegetem a honlapot, kétségbeesésemnél csak a türelmetlenségem nagyobb - mintha valami létfontosságú dolog lenne.
Az van, hogy nem tetszenek a mostani mobilok - nagyok, rondák, és ha olcsók, akkor bénák.
Ez már majdnem tökéletes, és most már nagyon nagyon nagyon kell nekem!
Légysziiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!

Tűéles kijelző, egyszerű forma, erős gigaherz, jó fényképező, kézreálló méret. Nekem van kitalálva - most már garantáltan szerelmes vagyok!!!!!