Egészen furcsa nesz a szívben

Egy ideje gondolkodom, hogy mi olyan furcsa rajtam, bennem, velem... és most rájöttem: sírógörcsöm van. Nem tör ki, mert már megkérgesedtem, de fáj annyira, hogy szarul érezzem magam.
Nyilván van köze hozzá sok dolognak. Nem kezdem ragozni, hogy a csávómból az együtt töltött évek alatt valahol zombi lett, és hogy mennyire fáj, hogy szép életet élhetnénk, ha ő alkalmas lenne rá, és nem zúzna szét mindent. És adalékként összeszorozhatnám a közös adósságunkat az életkorommal is.
Bizonyára nem mindegy, hogy egész héten rengeteget dolgoztam, ma például délután háromig még ebédelni sem volt időm, és fél háromkor jutottam el oda, hogy levegyem a pizsamám és ruhába bújjak. Persze vannak, akik szerint idilli az életem, hiszen itthon dolgozom. Ha stresszelnek, bosszantanak, ha más szarul végzi a munkáját és ezért neked négyszer kell megcsinálni ugyanazt a melót újra meg újra és úgy látod, sosincs vége, és amikor végre nekiülsz enni, azonnal csörög a telefon, hogy mi rossz még az eddigieken felül, akkor tök mindegy, hogy fizikailag hol vagy: lakásban, irodában, réten, Magyarországon vagy Japánban - a lényeg, hogy leszívják az agyad, és egyedül vagy, rohadtul egyedül, még annyit sem tudsz megcsinálni, hogy kimész a kollégáddal meginni egy kávét  kipanaszkodni magad. Mindent magamba temetek és robbanni készülök.

A nyáron - hosszadalmas és felettébb undorító mivolta miatt nem ragoznám - összevesztünk az öcsémmel, de most szerencsére kezdünk visszarendeződni testvérekké, aminek én nagyon örülök, annak ellenére, hogy nem tudom megbocsátani neki, hogy ellenem fordult, hogy hagyta magát ellenem hangolni, és az ivócimborát preferálta a vér szava helyett. De mindegy is, lényeg, hogy tegnap is, ma is órákat csacsogtunk a teraszon, és ma még akadt hozzá pár pohár bor is, és elhangzott egy mondat, amit nagyjából sejtettünk mindannyian, de reméltük, hogy nem igaz - bár mindegy is tulajdonképpen.
Apuról van szó: a barátja, aki vele volt a halálos motorbalesetben, azt mondta, hogy apu felelőtlen volt, és reggel, amikor megérkezett hozzá, hogy menjenek motorozni, nem másnapos volt, hanem szinte aznapos.
Ő HIBÁZOTT!
Nem azért hagyott itt minket, mert végzet, sors, felsőbb hatalom által kiszabott elkerülhetetlen akaratának engedett - bár persze valahol igen -, hanem mert packázott a sorssal, mert kamaszos hévvel élt és halt, mert nem volt képes felfogni, hogy eltelt felette az idő java, és már nem bírja úgy a piát, az éjszakázást, hogy a szívgyógyszert nem azért adják, mert csinos szívforma rózsaszín kis tabletták, hanem mert létfontosságú szedni őket. Egy másnapos koranyári reggel szétcsúszva és kimerülve, a melegfronttól meggyötörve benézett egy sávváltást és ezzel rengeteg embernek, aki szereti őt, feldolgozhatatlan fájdalmat okozott, és rengeteg gondot. Ilyen volt -  ment a feje után, nem nagyon érdekelte senki és semmi. Nem hasonlítok rá. Nekem meg megszakad a szívem, egyre többet gondolok rá, egyre jobban hiányzik: a viccei, a ropogtatós ölelése, a lüke ruhái, a hirtelen farigcsált versei. Nem jön a mamához, nem ül velünk az asztalhoz, nem fuldoklunk a nevetéstől és ő nem néz önelégülten végig rajtunk.
A leghülyébb kérdés zakatol az agyamban, hozzá intézem újra meg újra: Apu, miért csináltad ezt?
Düh van bennem, mérhetetlen düh: kicsúszott a felelősség alól, az élet szarabbik részét már nem akarta vállalni, így akart meghalni: nyári napon, motoron száguldva, boldogan. De azzal nem gondolt, hogy mit hagy itt maga után .
Jövő hétvégén odamegyünk a lakásába, bezsákoljuk a holmiját, leszedjük a fényképeinket a falakról, eltüntetjük minden nyomát az édesapánknak, aki szörnyű körülmények közt bizonyította, hogy mégsem ő a hegylakó.

Egy ilyen fájdalmasan zajos és rohadt nap után kevésbé tudtam tolerálni, hogy a férjem megint részegen jött haza, a picike csendes lakás közepén ordít baromságokat, hogy kong a csempéről vissza érces hangja, mert ha ittas és fáradt és éhes, akkor dühös és kötözködő is, és én vagyok mellette, hát rajtam veri le az egész napos stresszt. Sosem merül fel a kérdés, hogy ÉN hogy érzem magam, milyen napom volt, és esetleg akarok e kivételesen ÉN ordítani vadbarom módjára a szoba közepén, hogy kongjon vissza a csempéről kétségbeesett hangom. Egy ilyen nap után nem tudom tolerálni, hogy  hülyét csinál belőlem, hogy soha egyetlen szót sem tudok vele beszélni, mert soha nincs itthon, ha meg itthon van ittas, morcos, álmos, vagy valami baja van, nem, nem tudom megbocsátani neki, hogy még mindig nem köszöntött fel a születésnapomon, mert dolgozik, ittas, morcos, álmos, vagyis inkább csak simán nem törődik velem. Régen egy hónapig hordta a kabátzsebében a nekem vett ékszert, hogy nehogy megtaláljam, mert már alig várta a születésnapot. Most már másodszor történik meg, hogy múlnak a napok és én egyre inkább azt gondolom: nyuszika, b@szd meg a vasalódat! Megfelelő pillanatban egy szál virág is nagyon romantikus tud lenni, hetekkel lemaradva, minden nap szembesülve vele, hogy nem törődik velem, nem vagyok fontos neki, már bármit hoz, nem lesz elég jó. Inkább már nem is kérek semmit. Tudom, nem az ajándék a fontos - de a törődés igen. A pasik ezt sosem értik meg. Neki is elmondtam már ezerszer- ha egy piros matricaszívet hoz és forrón megölel, boldogabb leszek, mintha majd egyszer nagy kegyesen kapok tőle egy centi vastag aranyláncot. (De úgysem, szóval mindegy.)

Mindezek a dolgok elgyengítettek, elfogyott az erőm, a türelmem, a hitem. Álmaimban undorítónak, ragyás szörnynek látom magam, most már boldogtalan vagyok. Pedig boldog voltam, imádtam a lakásunk, a szomszédaink, a családot, a kutyát, a barátaink, az életünk, és hittem, hogy egyre jobb lesz minden, hogy tűzön-vízen át együtt leszünk, és számíthatunk egymásra, talpra állunk, lesznek gyerekeink,  és minden extra izgalom nélkül leélünk egy komfortos kis életet.
ÁÁÁ
Hát most meg azt látom, hogy nem fog menni, és néha olyan dühöt érzek, hogy félek magamtól.

Nem kell sok ész, hogy rájöjjek, mindezek a dolgok tereltek arrafelé, hogy engedjek a húgom kérésének, és vasárnap meglátogassam az anyám a 60. születésnapján. Életemben egyszer láttam, kb. 12 éve, és nem volt maradandó élmény. Csak valahogy sokszor eszembe jutott, hogy úgy fog meghalni, hogy nem beszéltem vele. És most apu megtette, és ettől megijedtem. Na nem mintha valami nagy durranást várnék az újbóli találkozástól, vagy pótolhatnánk az elszalasztott éveket, esetleg ő pótolhatná aput bármilyen szinten is az életemben... Csak megijedtem és kész, és nem tudom mit fogok ott csinálni vele szemben, nem tudom hogy mit fogok érezni utána - talán hülyeség az egész, főleg most, amikor ennyire rossz állapotban vagyok.

Nem tudok semmit, csak azt, hogy van valami egészen furcsa nesz a szívemben, ami nem jelent jót, és fáradt vagyok, és a legvadabb, hogy vágyam is alig maradt. Mert mindig is voltak terveim, meg céljaim, de most üres vagyok, fájdalmasan kongok, és erős a gyanúm, hogy valami nagyon rossz kapu felé megyek, amit majd berúgok, ha végképp elönti az agyam a fájdalom, és nem tudom, mit fogok találni a kapu mögött.
De így se jó: nem tudok aludni, ízetlen az étel, szorul a torkom és reszket a szívem a bordáim rejtekében.   Nem nevetek, nem dalolok, nem ülök ki a napra körmöt lakkozni, de már gáláns és gazdag királyfiról, vagy csodás lottónyereményről  netán kalandos utazásról sem álmodozom.
Zombi lettem.
Megyek is Brad Pitthez forgatni. :)

A kanapégyűjtő

 Különböző életszakaszaimban más-más dolgokat gyűjtöttem, és ha nem tekintem a gyerekkori kártyanaptár-szalvéta kombót, akkor még voltak a könyvek, a bugyik, a bögrék, a pizsamanacik, a függönyök. És most, úgy tűnik, rákaptam a kanapégyűjtésre.
Úgy kezdődött, hogy szereztem egy csúcsgyártmány IKEA kanapét: nagy kedvencem - full szivacs, minden egyéb kiegészítő nélkül. Gyakorlatilag egy bazi nagy félbe hajtott szivacs mobil karfapárnákkal. Egyszerűen imádtam, és nem csupán azért, mert egy exéletemben egy exotthonomban már használtam egy ilyet, hanem mert egyszerűen csúcstechnológia és kész. Könnyen mozgatható, egyszemélyes heverőként és franciaágyként is funkcionál, ráadásul ha szétnyitottuk, széltében elfoglalta az egész kisszobát, amitől egy kuckó lett az egész szoba. Gyakorlatilag ki sem lehetett húzni ebből a kanapéból. Nagy hátránya volt, hogy csak fal mellé lehetett tenni, ugyanis már a legszolidabb hátradőlésnél hanyatt estél vele faltámasz nélkül. Ráadásul már úgy felpuhult, hogy emberi pózban már nem lehetett rajta elhelyezkedni.

Másodikként egy csúcsszuper Jumbó babzsákhoz jutottunk, horribilis áron, óriás ámulattal övezve, mert senkinek nem volt még ilyen űrbútora. Utólag belátom, nagy hiba volt eladni az IKEA dupla ágyat a méregdrága matraccal, hogy ezt megvehessük. Persze, állati vicces - annak, aki átjön egy órára és addig beleül. De fő alkalmatosságnak használhatatlan. Egyrészt úgy néz ki a szoba közepén, mint egy kupac szennyes. Aztán teljességgel takaríthatatlan, az összes szöszt összeszedi, maga alá tolja, és rejtegeti. Hangosan zizeg, nem lehet kiszállni belőle, kajával meg pláne nem. Bár dupla méret, két embernek használhatatlan, mert leülni le lehet benne, de órákig kényelmesen tévézni nem. Plusz, ha az egyik megmozdul, borul a másik. Ergo, ha a partnerem kimegy valamiért, én beborulok a babok közé, ha visszajön, csak magaslati hokedliként tudja használni, szóval nekem fel kell állnom, fel kell rázni az egész vackot, és újra egyszerre leülni. Ugyanez annyiszor ismétlődik, ahányszor valaki feláll, vagy komolyabb mozgássort végez ültében. Egyszemélyben remekül el lehet disznózni benne, de én azt is utáltam, hogy ha én magam megmozdulok, a babok száguldva szaladnak ki alólam, és bár csak egy pillanatra emeltem fel a fejem, már rég nincs hova visszatenni. Ha meg az ember állati kényelmesen elhelyezkedik, és úgy gondolja, egy évig meg sem mozdul, akkor úgyis rögvest csörög a telefon. És bár szuszókálni remekül lehet benne, vendégágynak mégsem teszi meg - szóval megszületett az ítélet: el kell adni. Nem azért mondom, de mindenek ellenére állatira fáj a szívem érte. És hasizom erősítőnek is kiváló. (Viszont eladó, ha ezek után valakinek megtetszett a babzsákolás.)

Átugrunk a régi gyerekszobámba, ahol helytakarékosság címen szintén eladtam a szuper skandináv ágyamat - jaj, mit nem látott az az ágy! Az első együttélés közös ágya, az ifjúkori lendület által leszakadva, a keresgélés időszakán végigkísérve volt társam szakításban, magányban, új szerelemben, óvatos első és unalmas utolsó éjszakákban, újrakezdésekben, betegségben, barátnős pizsamapartikban, és szinte regénnyi ezer dologban. Na, szóval az ágy után egy cuki kis kinyitható kanapé következett, ami azonnal szétcsúszott, ha bárki ráült, kinyitva a világ legkényelmetlenebb alkalmatossága volt. Ez az a féle, most már tudom, hogy ilyet soha többé nem veszek, ami csak szivacs, és a földre kell lehajtogatni. Ez által a fejrésznél a támla alatt képződik egy üres doboz, amitől a hátad nem tudod megtámasztani, fekve viszont az alja fa rész és a földre terített szivacs találkozása pont két bordád közé esik, amitől egy percig sem lehet megmaradni benne. Tehát ülni nehézkes, tévézni lehetetlen, feküdni meg csak fordítva, ami vicces, mert ki szereti, ha a földre lóg a feje, a lába viszont teljesen be van zárva? Ezeket a kanapékat nyilván azoknak csinálták, akik nagyon rosszak voltak, illetve vendégágynak tökéletes nem vendégszerető vendéglátók részére. Sürgősen le kellett cserélni, így jutottam hozzá egy isteni szuper hatalmas plüss kanapéhoz, ami az az első típusú kettéhajtott franciaágy, csak az alján kihúzható ágyneműtartós fiókokkal, amire gyakorlatilag az ember ráhajtja az ágy másik felét. Nyitva és csukva is hatalmas, ezer párna van hozzá, és olcsóbban vettem, mint amennyiért hazaszállították. Az egyik albimban volt ilyen ágyam, gyakorlatilag benne éltem, imádtam. (Ceruzával említem meg, hogy egyesek ezen kanapéba előszeretettel dobáltak pizzaszeleteket sajttal lefelé, vagy égették ki a huzatot hajnali órán. :D ) A méretéről meg annyit, hogy egy konkrét színtársulat elfért benne kényelmesen.

Na de, térjünk vissza apró ám momentán zsúfolt otthonomhoz. Szóval amikor a babzsákot száműztük a nappaliból, nagyon olcsón szereztem egy csodaszép fekete marhabőr kanapét. Elaléltam a boldogságtól, hogy milyen szerencsém van, és milyen csodás ülőgarnitúrát sikerült venni. Máris emberi formája lett a szobában, vége lett az űrlétnek, ráadásul elméletileg kihúzhatós volt a kanapé, ami azt volt hivatott elősegíteni, hogy végre ne az ezer éves kistévén nézzük egymás után a filmeket, hanem a nagy lcd-tévét is használjuk valamire. Na, hát korai volt az öröm. A kedves előző tulaj úgy gondolta, ő nem akarja, hogy kihúzhatós legyen, ezért a kerekek helyett nemes egyszerűséggel böszme nagy raklaplábakat szögelt a fába. Ezért csak félig lehetett kihúzni, ugyanis a két szétcsúszós ágyrácsot összeszögelte. De azért nagyon örültünk neki, már a szállítás napján végigkentem babakrémmel az egészet, a bőr új életre kelt, csodásan fénylett a nappali közepén. Szép volt és kényelmes. Este aztán észre vettük, hogy egy helyen a bőr és a belső huzat találkozásánál felfeslett a varrás. Jó, majd megvarrjuk ezt is. De az állandó nyitás-csukás  (kb. 5 alkalom) még tovább feslett, majd egy vendég kutya széthasította a léket, és módszeresen elkezdte kiszedni a tömést az ülésből, meg kicsipkedni a szivacsot belőle. Ekkor és sokkot kaptam, és sírógörcsöm legyőzése érdekében ráültem - amikor azonnal beszakadt alattam. Ekkor vettük észre, hogy bár kívülről csodás és erős marhabőr a kanapé, belülről könnyűfa és szétázott farostlap az egész. Még mindezek előtt történt, hogy letornáztuk a raklaplábakat és bóti kerekeket raktunk az aljára, aminek következtében már szépen ki lehetett nyitni a kanapét. Viszont összecsukva alacsonyabb volt, mint eddig, besüllyedt az egész ülőke, felpuhult a párna, és ha szépen a közepére ültél, a szivacs két másik vége fellendült az arcodba. Ha ketten ültetek rá, kigurult a kerék és kicsúszott alólad a két réteg szivacs. Továbbá az átszerelés kapcsán fény derült rá, hogy a szép marhabőr alatt az előlapnál szétfoszlott farost van. Gyakorlatilag a bőr tartja össze az egész holmit. Plusz kinyitva pont olyan kényelmetlen, mint a fent említett kis kanapé, és bár ez alatt van gurulós ágyrács, a helyzet nem sokkal jobb bordaközileg. Támaszkodni ugyanúgy nincs mibe, az ember gerince behajlik a lukba, ha lefekszel, kettétör, a hátad alatt kemény, mint a kő, de legalább és persze szerencsére lábnál annyira puha, akár egy nyuszifészek. Lábnál, érted! Az gyakran fontos!
Mit tesz ilyenkor a kanapégyűjtő? Kigondolja, hogy a kigurulós árut beteszi a kisszobába a kedves vendégeknek, és szerez egy fix kanapét a nappaliba. Szerencsére villámgyorsan találtam a kedvenc helyemen, a TeszVesz bútor szekciójában egy aranyos kis kanapét, ami ugyan nem álmaim kanapéja (ami puha, hatalmas párnákból áll, piros, és olyan nagy, hogy ide úgysem férne be), de olyan olcsó, mint egy farmer a kínaiban. Akkor hajrá.
Ma megérkezett gyűjteményem legújabb darabja. Tisztelettel jelentem, én egyedül raktam össze három böszme nehéz darabból, éles logikával kikövetkeztetve a mechanikáját. Mert van neki.
Ugyanis és használtan a neten vettem egy (leírás és rákérdezés szerint) hófehér plüss kanapét, ami fix és nagyon koszos. Na ebből csak a kosz volt igaz, ugyanis megdöbbenve láttam, hogy ez egy natúr színű önmagában finoman mintás szövet kanapé, ami annyira nem fix, hogy szuper franciaággyá lehet nyitni, és még ágyneműtartója is van. Pont olyan, amilyet nézegette, hogy a lakás adottságait és a kényelmi szempontokat figyelembe véve ilyenfélét kéne venni, de ezek mind nagyon drágák, lévén ezek rendesen megépített komfortos holmik. Nem csúszik ki alólad az ülés, kinyitva nem a földön fekszel egy puha szivacson, nem töri ketté a bordád, a fejed nem esik be a háttámla alá, és rátámaszkodva nem rogyadozik. Szóval tökéletes, egy hajszálnyi hibát sem fedeztem fel benne, csak koszos. De nagyon!
Rögtön nekiálltam a neten házi praktikákat keresni, ahol azt írták, a nedves szövetre szódabikarbónát kell szórni, jól beledörgölni, majd leporszívózni. Hát egy helyen nekiestem, aminek az lett a következménye, hogy egy-két apró fehér folt lett a tömény koszon, és az anyag bekeményedett. Akkor elrohantam Vanishért. A tévében unásig reklámozzák a csodaszert, de a szőnyegtisztító por nem jó, mert úgysem marad meg az oldalán és a kerek részeken, plusz csak papírporzsákos porszívóval lehet visszaszedni, ami nekünk nincs. A habos formula állati drága, a magyar termék habot pedig már használtam, de nem esküdnék meg rá, hogy eltüntette a régi foltot, vagy csak egy másik, nagyobb foltot hagyott, amitől nem látszott a régi kisebb. Így aztán valami samponos izét vettem, amit vízzel fel kell habosítani, de eléggé félek tőle, mert tuti felázik majd az egész cucc, a szivacs jól beszívja a samponos vizet, és még évekig lucsogni fog nekem. Gondolom én. És hát, bocsi, de nem igazán bízom a szupercsodában.
Viszont megtaláltam a királyokat, akik házhoz jönnek és csodamasinával kipucolják az egészet - tele van a honlapjuk ilyen volt - ilyen lett fotókkal. Na, hát nem aggódom, még az újonnan rárakott foltjaimat is el fogják tüntetni - még a belső matracon a lányfej formát is, aki szerintem sikít, az uram szerint egész mást csinál a szájával - férfiagy. Na csak hát persze semmi sem tökéletes, bár olcsón dolgoznak, van minimál érték, mint a házhoz szállításnál, és ez logikus is. Csak hát, ha minden felületet összeadok, amit tisztítani kell, mert hát ugye ha ülésenként vagy fekvésenként számolnak, akkor ez két ülő és két fekvő felület lehet, szóval így sem jön ki a minimálérték, és ha meg kifizetem a minimált, csak jöjjenek, akkor már vehetettem volna olyan kanapét is, amit nem kell pucolni. Na itt van a hoppá.
Szóval itt most kissé elakadtunk, aminek az a folyománya, hogy momentán a tökház méretű lakásom nappalijában két féligkész kanapé terpeszkedik egymás mellett - se kikerülni, se átugrani nem lehet őket, plusz most már leülni sem nagyon. És ahogy a helyzet pillanatnyilag áll, ez nem tudom, meddig fog tartani.

Na, szerintem ezt már senki sem olvasta el: most már egészen bizonyos, hogy kanapéfétisiszta vagyok. Ki ír ennyit lüke kanapékról. Igazából csak annyit akartam mondani, hogy 2  kanapé van azon a helyen, ahová egy sem fér el kényelmesen, én meg itt gubbasztok mellettük, és regénybe foglalom őket. Ez a végső bizonyíték rá, hogy valami nem stimmel velem. :)

Ja, és még valami: mindet szeretem, szívem szerint mind megtartanám...

ui. A kanapéforgalmam, és általában véve a bútorforgalmam a TeszVeszen zajlik. :)

Ez a bejegyzés a TeszVesz blogger versenyén indul:
www.teszvesz.hu/bloggerverseny
Jelentkezz Te is!

Extrákkal

Agykisütéshez indítottam el a Barátság extrákkal című romantikus limonádét, de kellemes meglepetés ért - bár amerikai sütike az egész, de kifejezetten szórakoztató volt, és ami a legjobban tetszett benne, hogy nagyon jól mutatta, milyen meghitt-intim viszonyban kéne lenni egy párnak. Na persze ők barátságból voltak ilyen jó viszonyban - elméletileg - de hát nem a szerelmednek kéne a legjobb barátodnak lennie? Vagy naiv vagyok?
Egyszer, egyetlen egyszer volt valami hasonló élményem, amikor valakivel ilyen felhőtlenül éreztem magam, akinek megmondhattam, hogy csikar a hasam, vagy aki előtt nem szégyelltem magam, bátran mutatkoztam meztelenül az ágyon kívül is, mert természetes volt, hogy látjuk és ismerjük egymást, hibákkal együtt is. (Jó, nyilván a meztelenkedési bátorsághoz az is hozzájárult, hogy olyan lelkesen és állandóan rajongott minden porcikámért, ami nyilván nagyban lendített az önbizalmamon.) Szóval igen, szuper volt a film hangulata (arról a tengerparti házról nem is beszélve), csak éppen amikor kikapcsoltam a távkapcsot, akkor volt elég rossz, hogy én nem ilyen viszonyban élek, és vélhetőleg már nem is fogok.
Valamiért nincs meg férfi és nő között ez az intim, őszinte, baráti viszony, mindig csak játszmák vannak, titkok, olyan elgondolás, hogy te férfi vagy én meg nő, nem bolondozhatunk jó haverokként együtt, főként nem, ha szeretjük is egymást, mert nem lehetünk igazán őszinték egymáshoz, nem mutathatjuk meg a rossz oldalunkat, nem beszélhetünk a másik hibáról, mert sértésnek veszi - szóval van egy ilyen beazonosítatlan fátyol köztünk, amitől soha nem lehetünk igazán egymáséi, akárhogy szeretjük egymást.

Még nagyon rég valaki azt mondta, hogy ha jó házasságot akarok, a barátomhoz menjek hozzá. Mármint barát baráthoz.
Milyen igaza volt. A lángolás elmúlik, a szerelem átalakul, de a barátság örök, és a hétköznapokban az kell a legjobban: szeretet, barátság, odafigyelés.
Persze olyan is volt, hogy a nagyon jó barátommal összejöttem, és a fiú, aki rendszeresen vacsorát főzött nekem, éjszakákon át lelkizett velem telefonon és ha elsírtam magam, lecsapta a telefont és rohant át hozzám, hogy személyesen vigasztalhasson meg, abban a pillanatban, ahogy egy pár lettünk, már nem akart velem lelkizni, sem az én bajom nem hallgatta meg, sem az övét nem osztotta meg, (bebújt a fátyol mögé), nem rohant, ha bajom volt, inkább idegesítette, és nem, hogy nem főzött vacsorát, de még a félig rágott almacsutkát is az asztal közepén hagyta, hogy majd én elrakom. Szóval ebben az esetben a barát dolog sem jött be, a barát gombnyomásra átalakult szimpla pasivá.

Azt is hallottam valahol, hogy a házasság gazdasági egység, a boldogságot nem onnan kell várni. De hát hogy lehet egy fenékkel két lovat ülni állandóan? És miért nem lehet az, hogy valakivel összerakjuk a pénzünket, hogy kifizessük a számlákat, de utána félretesszük a gondokat és vígan elbohóckodunk együtt? Persze biztos van olyan szerencsés, de nekem még majdnem mindig ott volt az a bizonyos fátyol.

Visszatérve a fátyolmentes emberünkre, hát azért ott is volt titok, meg hanta, szóval nem idealizálom a múltat, de valahogy ott nem kellett megjátszanom magam, megfelelnem egy elvárásnak - olyan voltam, amilyen, ő is, és vagy imádtuk egymást, vagy összekaptunk, de mindig önfeledt móka volt vele lenni, szerepjáték nélkül.
Ezt a témát befejeztem.

Még annyit ide fűzök, bár csak lazán kapcsolódik a témához, amennyiben az önfeledt őszinteség és a tiszta barátság kötőtéma lehet itt: szombaton nagyon jó volt a lányokkal lenni, még akkor is, ha nekem elrontották a kedvem a telefonon érkező hírek, de jó volt csacsogni - szintén szerepjáték nélkül. Kezd az a gyanúm lenni, hogy ilyesmit csak nagyon régi, több próbát kiállt, stabil barátságokban engedhet meg magának az ember. Még jó, hogy nekem vannak ilyenek.
Szóval jó lenne gyakrabban ilyen délutánokat csinálni, csak hát az egyik kisasszony folyton dolce vitát játszik, a másik meg folyton fázik, magam nem is említve, aki épp elvérezni készülök a házasság oltárán.
De azért majd rajta leszek az ügyön. És ezúton is köszönöm nekik.

Ui. Meg kell jegyeznem, hogy az a Timberlake egész jó színész, határozottan jobb, mint amilyen énekes.

A vágyak, az idő és a szemüveg véletlen találkozása a boncasztalon

Láttam ma egy pasit: őszes copfja volt, félig copfba, félig kontyba fogva, vékony arcán finom keretes szemüveg ült, szürke zakója volt és vállra akasztós bőrtáskája. Rám nézett, és abban a pillanatban leesett, hogy én mindig is ilyen férjet akartam. Intellektuális, kicsit bohém, kicsit alternatív pasit, aki szelíd, nem néz focit, sokat lelkizik és betéve tudja az Örkény összest. Akivel nem harc az élet, hanem kellemes ringatózás. Persze ezt csak gondolom, hogy ő ilyen, az is lehet, hogy elkényeztetett nyafka. Csak valahogy eszembe jutott, hogy milyen életet vágytam régen, milyen van most, és milyet vágynék most.
Volt idő, amikor azt gondoltam, hogy ennyi idős koromra lesz egy szép házam, egy rakat nagy gyerekem, aztán majd még szülök hozzájuk egy kicsit. Hogy ne legyen vége még az életnek. Nem gondoltam, hogy igazából még alig kezdődött el.
Volt egy időszakom, amikor csak sodródtam az árral - egyik albiból a másikba, egyik pasitól a másikig. Tücsök, aki hegedül - nem lesz neki télire semmi.
Ahhoz képest elég szépen előre jutottam, lett férj, meg lakás, meg kutya. Csak hát nem pont úgy, ahogy gondoltam.
Látom a pasikat, nagyjából hasonlók - de nem igazán hasonlítanak arra, akit én kitaláltam magamnak egykor.
Biztos van olyan. De én nem ismerek tökéleteset.

Szóval hogy most mire vágynék?
Nem azért mondom, mert nem szeretem és értékelem azt, amim van, de:
- szeretnék egy nagyobb, kényelmesebb otthont, amit ki tudunk fizetni, ahova tudok vendéget hívni, és ahol ki tudom nyújtani a lábam úgy, hogy ne lógjon ki a lábujjam az előszobaajtón
- szeretnék egy kényelmesebb életet, ahol tudok venni egy új doboz aszpirint, ha elfogy a régi, ahol átfesthetem a szobát, ha meguntam, mert belefér a keretbe, és friss alapanyagból főzhetek finom ételeket, és jut színházjegyre, könyvekre is
- szeretnék egy olyan férjet, aki társam minden tekintetben, akivel élvezet az együtt töltött idő, akivel közös programokat lehet szervezni, és akivel együtt oldjuk meg a gondokat is
- szeretnék egy autót, hogy ne csak a legközelebbi boltból tudjak vásárolni, és csak annyit, amennyit épp elbírok, és ezt bármikor megtehessem a szeretteimnek is
- szeretnék gyereket
- szeretnék utazgatni, és nem távoli vidékekre, csak itthon, meg Európában új élményeket szerezni
- szeretném, ha az estéim nem a számítógép előtt magányosan, hanem vidám családi hangulatban telnének, majd összebújva aludnánk reggelig

Azt hiszem, ezek nem olyan nagy dolgok. Nincs benne herceg fehér lovon, kacsalábon forgó palota, vagy igény Sting koncertre a gardróbomban. Csak egyszerű hétköznapi vágyak.

És akkor még örülhetek, mert
- bár alig tudjuk fizetni, de van egy lakásunk, ami nagyon kellemes kis hely, mégsem egy lepukkant panel, és hát azt hittem, sosem lesz, és lett, csak drága és kicsi, de a miénk
- bár állandó pénzgondjaink vannak, hiába dolgozunk keményen és sokat, kamaszos pénzhiányban szenvedünk mindig, de azért legalább még tudjuk fizetni a számlákat, még éhen sem haltunk, és eddig még mindig kilábaltunk valahogy a legnagyobb guzmiból is
- bár hosszú időbe telt, de lett férjem, annak ellenére, hogy azt hittem, nekem sosem lesz. Helyes is, családcentrikus is, barátságos is, megesik vele, hogy segít a háztartásban is - szóval bizonyos szempontból vannak jóval rosszabbak nála. Sajnos nagyon rossz passzban van épp. Szóval lehetne gazember is, vagy akár nem is lehetne és akkor meg azért sírnék, miért nincs egy bármilyen?
- bár volt autónk, és jóval kényelmesebb volt az élet, de azért lehet autó nélkül is élni, és hát azért még lehet újra egy járgányunk egyszer
- bár már régóta vágyom a gyerekre, és nem jött össze, azért még nincs kimondva, hogy nem is lehet - szóval amíg nincs végítélet, lehetnék bizakodóbb, és főképp határozottabb a témában
- bár sokban hasonlít a mostani életritmusom a régi szinglilétemre, amennyiben álmatlanságban szenvedve fél éjszakát a gép előtt töltöm és szarul érzem magam, azért akkor egy jéghideg rissz-rossz albérletben ültem átfagyva egy vacak nyomdagép nagyságú számítógép előtt egy hokedlin, üres hűtővel és annyira egyedül, hogy még a farkaskutyák sem találtak volna meg, ha hirtelen feldobom a pacskert. Most egy cuki lakásban ülök egy cuki laptop előtt, ha nyammogni van kedvem, azért találok valamit a hűtőben, és a mellettem lévő ajtó mögött alszik a pasim a kutyámmal, szóval egyedül érzem magam, de az a fojtogató jeges szorítás a torkomon, amit az igazi magány okoz, az azért nincs. És vannak esték, amikor kint ülünk a kertben, vagy filmet nézünk a kanapén, vagy együtt vacsizunk és átbeszéljük a nap eseményeit - csak mostanában elég ritkán jön össze.

Szóval ez a szar, de nem elég szar, de nem elég jó, mert lehetne rosszabb is meg jobb is állapot kezd kissé zavarni. És csak telnek a napok, és nem jutunk előbbre, és hiába látom, hogy mások ugyanezt élik, hát őszintén szólva, nem vigasztal nagyon.

És már megint jönnek a filmek, persze az amerikaiak, amikor tágas nappali széles kanapéján puha fehér pokróc alatt összebújik a pár, pattogatott kukit eszegetve cseverésznek filmnézés közben, majd eldöntik, hogy másnap útra kelnek, elutaznak a tavakhoz és arcukon széles mosollyal csókolják meg egymást.
Hát nem mondom el, mostanában ez nálunk hogy néz ki - de nem sok köze van a filmbeli világhoz.

Igazság szerint, amióta összeházasodtunk, azóta dől ránk a baj, és ez nagyon próbára teszi a kapcsolatunkat. De csak egy életünk van, és nincs újrajátszás, és túl sok időt elvesztegettem már, nem igazán maradt elpackázni való. Ettől persze minden sejtem görcsbe rándul. Rossz kedvem van, ami nekem szokatlan - idióta derűm elfogyott, és nincs, ami továbblendítsen, ami erőt adjon, vagy kedvet, hogy harcoljak tovább. Ezt hívják depressziónak?
Jelen pillanatban szeretnék másik frizurát, másik ruhatárat, másik szakmát, másik lakást, másik férjet, másik életet. Ami fura, mert nem sokkal ezelőtt még imádtam mindent.
Tehát még az is lehet, hogy csupán velem van a baj?

Ez szeretnék lenni....

Mint a filmeken - majdnem

A filmeken a férfi mindig erős és bátor és megmenti a nőt. Vagy erős és bátor és megöli a nőt. De mindig erősebb, lelkileg és fizikailag egyaránt.
Miért van az, hogy a valóságban, de legalábbis az én valóságomban a férfiak mindig gyengék, kikészülnek idegileg, pánikba esnek, tehetetlenek, idegesek?
Vagy valami ilyesmi?
Ugyanazt a terhet viszitek, ugyanúgy dolgoztok, te még gondoskodsz róla, megértő vagy, keresed a kedvét, és még ő szívja az energiád, észre sem veszi a csillogó padlót, csak cipővel átgyalogol rajta, és mielőtt megcsókolna, már nyomja is, hogy ő milyen ideges, szerencsétlen, dühös... stb.
Nem kérdezi meg, se akkor, sem később, hogy TE milyen dühös, ideges, szerencsétlen vagy.
Ugyanazon teher alatt egy férfi összeomlik, ráborul a nőre, aki még a plusz teherrel nehezítve is mosolyogva húzza az igát tovább. Szóval most már tényleg nem tudom, hogy a nők ilyen nagyon erősek, vagy csak simán elmeháborodottak?
Meg, hogy mégis mikor találják meg önmaguk a férfiak ebben az új világban, ahol megváltoztak a szerepkörök. Erről még hosszan lehetne filozofálni, de most már álmos vagyok.

Egy pillanat

Sokat gondolkoztam, hogy kezdjem az új blogom, de aztán ma megfogalmazódott a gondolat, hogy mit akarok közölni, és úgy találtam, legjobb, ha csak úgy belevágok!

Az apropó az volt, hogy kint ebédeltem a teraszon, sütött a nap, de engem napernyő védett, velem szemben óriás vörös virágok nyíltak, a szomszédból a frissen mosott ruha illata csiklandozta az orrom, és a magam készítette lecsó maradékát ettem. Szeptember közepe van, és nyári hőségben lecsózom szerdai napon a teraszon. Egy pillanatra boldog voltam.

Elfelejtettem, hogy az élet folyton hoz valami megoldásra váró problémát, hogy sosem úgy alakulnak a dolgok, ahogy reméltem egykor, vagy akár tegnap, nem fájt semmi, időn és téren kívül kerültem egy fehér napernyő alatt, egy tányér lecsóval.

Amíg az ilyen pillanatoknak tudok örülni, addig talán nem lesz baj.

Szóval most csak úgy belevágtam, és mire ezt leírtam, már megittam egy bögre finom kávét is. És a nap még mindig süt. :D