7 karácsony

Hát remekül kezdődik a vakáció, máris súlyos érdembeli összezörrenés a férjemmel a karácsonyi programot és ajándékozást illetőleg. Szerinte, ha nem lehet nagy ajándékot venni, akkor hülyeség az egész. Szerintem meg pont nem, a lélek, a szeretet a lényeg. Hogy tudom, hogy neki nem fontos, hogy lássa az arcom felderülni, hogy nem akar meglepni, örömet okozni, már elvesztette a karácsony az igazi ízét. Nincs már örömteli várakozás, boldog készülődés, izgalmas ajándékdugdosás - vagyis semmit sem ér az egész. Ha már vesz is valamit, kényszeredett ízű az egész, és nekem sincs már kedvem meglepni őt - pedig eddig éjszakákon át bújtam a netet, hogy szerezhetném meg, amit akar. Szóval pont a lényegét vette el az egész ünnepnek - és az ilyesmi egy évben egyszer van, tehát ha újra boldog várakozást akarok meg lelkes készülődést, ahhoz túl kell élni ezt a színehagyott karácsonyt és egy évet kell még várni, hogy megpróbáljak újra örülni. Ez szemétség. Milyen dolog már az: ha már nem tudok neked drága ékszert venni és elvinni a hegyekbe az ünnepekre, akkor kimarom a lelkedből az utolsó örömlehetőséget is... elvenni valakitől a hitet és a reményt?  Olyan nagyon haragszom rá, hogy be tudnám préselni a karácsonyfatalpba!

Hozzá tartozik, hogy nekem a tavalyi karácsony is kimaradt, mivel annyira beteg voltam 24-e hajnaltól 4 napig, hogy ki sem bírtam kelni az ágyból, egy falatot nem tudtam enni, és egyáltalán semmi karácsony nem volt. Tehát máris egy mínusz.

Ráadásul az idén a családi karácsonyfánk, akit akkor vettünk, amikor megvettük a lakást, és minden évben ő volt a karácsonyfánk, év közben pedig a teraszon lakott - sajnos itthagyott minket. Szóval már semmi nem maradt a régi karácsonyi ízből.
Pedig régebben nagyon szuper volt - szívhez szóló ajándékok, hajnalig tartó társasjátékozások, összebújás a karácsonya színes fényeinél, meghittség, készülődés, ünnep! Ahogy lenni kell.

Még van ebből az ócska béna félelmetesen szar évből pár hét, de ettől a karácsonyi sokktól magamba borultam kicsit, és átgondoltam, milyen éveink voltak eddig. Természetesen csakis a nyomasztó és fájdalmas részeket sorba állítva.

1. év - megszűnt az iszonyú kényelmes és jól fizető munkahelyem - hosszú nélkülözés után végre jól kerestem - három hónapig. A barátnőm nem vett vissza a saját vállalkozásába, ahol előtte 2 évet dolgoztam,  hanem egy másik barátnőjének adta a helyem. Beállt itt némi törés. Az ember totálkárosra törte az autót, 3 millió forintba került ez a buli, és kirúgtak a munkahelyemről, ahová egy ismerős hívott, ő volt a főnök, és a kirúgatásom előtt két héttel azt mondta: velem sosem csinálna ilyet.
3. év - majdnem belehaltam egy rém egyszerű dologba, hatalmas örök seb maradt a testemen, szemüveget kaptam. Kirakott az albérletből az, aki a barátomnak vallotta magát, illetve addig az is volt, amíg össze nem jött egy nővel, aki személyes ellenségeként kezelt engem, és ő nem védett meg. Tehát egy számomra teljesen idegen helyre költöztem és elveszettem egy barátot (barátnak látszó tárgyat?), aki a kórházban még aggódva szorongatta a kezem, majd pár hónap múlva kivágott a lakásból, és nem adta át az előzetesen megbeszélt másik lakását sem, hogy lakjam ott, mert oda a csaja barátnőjének kellett költözni, annak ellenére, hogy mi ezt már akkor megbeszéltük, mikor ennek a nőnek még a nevét sem tudta.
4. év - lakást vettünk - chf hitelest. (Akkor még állati jó dolognak tűnt, mára horrorrá változott, hogy több, mint duplájára nőtt a törlesztő, gyakorlatilag azért dolgozunk, hogy a számlákat kifizessük, sem életre, sem normális kajára, szórakozásra, stb. nem jut. És ez a nyomasztó teher rányomja a bélyegét a kapcsolatunkra is. És ez még 20 évig fog tartani. Vagy 25?) Megkezdtük az átépítést, beköltöztünk, állati boldogok voltunk, hogy minden jól alakul végre - aztán elvetéltem. Azóta sem sikerült teherbe esnem.
5. év - meghalt a nagypapa, a kedvenc pótmamám, egy fiatal kollégám, és a munkahelyemen az asszisztensem vette át a helyem, akit én vittem oda és tanítottam be, negyed annyi pénzért utánoz engem, én pedig mehettem a levesbe.
6. év - nagyi beteg lett, ápolásra szorult, és bár jól van, már nem lett ugyanolyan, mint volt, sok törődést igényel. Összeházasodtunk - akkor még örömünnep volt - mára befér a rossz dolgok közé, és házasságunk első évében elkezdtünk elhidegülni egymástól, és nagyon sok melóm van benne, hogy válás helyett kicsit rendeződött a viszony, de sajnos köze nincs ahhoz, amilyen az elején volt.
7. év - apu meghalt, hatalmas családi viszályok keletkeztek, szintén valakiről, akiről azt hittem, barát, és akiért mindent megtettem, kiderült, hogy ellenség, teljes pénzügyi válságba kerültünk, háromhavonta rontottak ránk a végrehajtók.

Hát nagyjából és nagy vonalakban ez. Elég nyomasztó.
De most jön a sárkány éve! Az állítólag mindig jó. Kevéssé hiszem, de attól még bejöhet. Most már épp itt lenne az ideje, hogy jobbra forduljanak a dolgok - bár nem vagyok benne biztos, hogy a fény, amit az alagút végén látok, valóban napfény-e. Az is lehet, hogy a vonat...

Eszembe jutott az a karácsony, amikor egyedül ültem a kis jéghideg albérletemben és sírva készítettem saját kezűleg az ajándékokat az exemnek és az excsaládomnak - most hülyén hangzik, de talán még az is jobb volt. Mert nem volt az az érzésem, hogy lehetne jó, de mégsem megy, tőlem független dolgoktól. Akkor egyedül voltam és kész - tiszta ügy. Amúgy nagyjából azt csinálom, amit akkor: Sápadtan bolyongok a lakásban, hajnalig tévézek meg netezek, álmatlanul és erőtlenül lézengek, nyugtatókkal alszom és már ébredéskor gyomoridegem van. Csak most még állandó konfrontálódás van a valakivel, akihez hozzá lehetne bújni - ha hagyná. Hát nem éhesebb az ember a cukrászda kirakatában? Ezt érzem - nem volt senki,  nem volt senki és kész. Most meg itt mászkál a pasi, akinek óvnia kéne, szeretni és egyedül vagyok mellette, csak még kerülgetni is kell, meg alkalmazkodni hozzá.
Fúúúúúú, tényleg nagyon felhergeltem magam. Ő meg békésen alszik - fogalma sincs, mennyire megbántott.

30 perc múlva halidéj

Végigcsináltam a karácsonyi hajtást, csak kicsit rokkantam bele - ma van az utolsó munkanapom, és most három hét szünet következik. Olyan jó lesz!!! (Remélem.)
Mondjuk kár, hogy nem tudtam nyáron kivenni a szabadnapjaim, amikor vízbe lógatott lábbal mojitóztam volna, most meg majd vastag takaróba csavarva kucorgok, de próbálom az agyam kissé elpihentetni.
Ami azt illeti, itt ülök egy ideje, várom, hogy lezárhassam az évet, várok anyagokat, de nem válaszol senki - pedig utálok elvarratlan szálakat hagyni magam után, de hétfőtől akkor sem dolgozom és kész, mivel mostanában az volt a tendencia, hogy éjjel kettőkor még megnéztem a méleket, vasárnap még átellenőriztem a programot - most már nem engedem összecsúszni a pihenő időt a munkával.

Vicces még az is, hogy a kapcsolatoknak szétküldtem vagy száz karácsonyi üdvözletet és egy, azaz egy jött vissza. Hát azért régen nem ez járta...
Na jó, arra fogom, hogy összeomlott a rendszer a sok üdvözletforgalom miatt, azért nem jöttek a levelek. :D

Bízom benne, hogy az idei karácsony jobban sikerül, nem úgy, mint tavaly, amikor iszonyú betegen és erőtlenül feküdtem végig az egészet. És abban is bízom, hogy a jövő év azért ennél sokkal jobb lesz - mert ez iszonyú rossz volt.
Tekintsünk bizalommal a jövőbe!
És 30 perc múlva HOLIDAY!!!! :D

Megközelítőleg

Hát megjött az év végi hajrá mindenben - az egész évi szarság most ad még egy kis ráadást.

A jó hír az, hogy a főnököm mégis csak szeret, és revideált, és jó érzés ez, hogy nem hiába minden - de attól még hiába minden, mert bár engedte, technikai okok miatt mégsem realizálódhatnak a dolgok.
De legalább elvben lehetne. :D

A rossz hír az, hogy ma megjött az ügyvédi felszólítás a közös képviselőtől (KK), hogy dec. 31-ig fizessük a fizetési hátralékunkat. Egyrészt ha nyár óta nem bírtam kifizetni egyben, akkor most karácsonykor biztos ki fogom tudni. Másrészt ez azért vicces, mert egy összegben kifizettük majdnem a felét, majd megbeszéltük, hogy  ne szarozzon már, törlesztjük, aztán ha pénzünkhöz jutunk, egyben a maradékot azonnal, és amúgy is, a tartozókból csak mi fizettünk, akkor ne már pont minket szekáljon, akik együttműködünk.
Mondta oké, majd itt a levél. Habos tajtékkal a szám szélén felhívtam - amúgy is remek hangulatban voltam -, erre azt mondja: - ne fossál, béke van.
Hogy ez még nem feljelentés, nem számít. De ha nem számít, akkor minek ment az ügyvédhez, ami pénzbe kerül, mert ugye deficites a ház, akkor minek költeni arra, hogy ügyvédi levél menjen olyasvalakinek, akivel amúgy is meg van állapodva, és aki ráadásul fizet is? Nem értem.
Na és akkor azt mondja, hogy nem tehet kivételt, mit szólnának a többiek?
Szerintem senki nem tudja, hogy kinek ment levél és kinek nem - rajta kívül, szóval hogyan is szólhatnának mit?  Aztán meg ha mégis szólnának, csak az igazat kell mondani, már hogy aszongya, mert ők fizetnek, és megállapodtunk. Ennyi. Aki erősködik, az utána ne keressen mentséget. Vagy legyen kőkemény vagy legyen emberséges, de döntse már el, hogy melyik.
Azt mondja, tudja, hogy az emberek milyen nehéz helyzetben vannak. De azért megíratja a feljelentéseket, csupa megértésből.

Na és még az is van, hogy minden kedves szolgáltató most decemberben kéri a cserét - vízóra, villanyóra, fűtés valami bigyó, házrenoválási izé - darabja kb. 20 ezer ft. Két dolog merül fel - melyik átlagos család tud 4x20 ezret egy hónap alatt kinyögni, legfőképp karácsonyi hónapban? A másik pedig: az ünnepek miatt nagyjából már hónap közepétől senki nem akar dolgozni, a hivatalok leállnak, az emberek lézengenek - hát miért pont most kell többezer embernek egyszerre mérőórákat cserélni? És a kedves szolgáltatók nem tudnák összehangolni a kötelezvényeiket, hogy szépen felosszák maguk közt az évet, hogy ki melyik időszakban zsigereli a népet? Nagyon kedves dolog lenne.
Vegyünk például egy nyugdíjast vagy egy minimálbérest, aki alig jön ki egyik hónapról a másikig a pénzéből,  és akkor most egyszerre végezzen el ennyi beruházást, ezen kívül meg lesz szíves közölni a gyerekkel, hogy se barbibaba, se plüssmackó, de vettek egy remek vízórát, azzal játszhat a karácsonyi szünetben. Esetleg döntsék el a testvérével, hogy kié a meleg- és kié a hideg vízóra, hogy ne legyen vita belőle.

Talán az a megoldás, hogy nincs megoldás, de ezt a nihilista szemléletet elég nehezen teszem magamévá még.

Egy iszonyú nagy habos sütit viszont a magamévá tudnék tenni.
Nincs az idén szaloncuki, pedig ilyenkor szoktam majszolgatni dobozból, és rendre elfogy fadíszítés előtt. De az idén nem veszek, egyrészt spórolásból (szart nem eszem, a minőségi meg már nagyon drága) - másrészt ha már sikerült a nyáron fogyni pár kilót, a szaloncuki miatt nem akarom visszahízni.
Ha lehetne fincsi kapni dekára, azért párat ennék - de amit kimérve árulnak, hát az büntetés, nem jutalom.

Visszatérve a nyavalygáshoz: azon gondolkodom egy ideje, hogy hol rontottam el. (Tudom, mindenki ezen. :D)
Találtam pár érdekes pontot - de biztos nem vagyok bennük

- Akkor biztosan, amikor angol óra helyett randizni jártam a vívó sráccal
- Ragaszkodnom kellett volna a gimihez és nem túráztatni magam tőlem távol álló szaktárgyakkal
- Érettségi után azonnal folytatni kellett volna a sulit
- Nem kellett volna megijednem az államigazgatásitól vagy a jogtól - lehetne rendes szakmám is
- Vagy valami kétkezi szakmát kellett volna tanulni, amivel magánzó lehetnék, nem függnék másoktól
- De semmiképp nem kellett volna ennyi évet elkótyavetyélni ónmegvalósítással (bejelentés nélkül)
- Hozzá kellett volna mennem az első szerelmemhez mégis
- Vagy nem szabadott volna elengednem azt a pasit, akivel szexuálisan tökéletesen kiegészítettük egymást
- Előbb kellett volna önállósodni, felnőttesdit játszani, akkor talán előrébb tartanék
- Nem kellett volna görcsösen ragaszkodni az álmaim megvalósításához - túl sok kompromisszummal jár
- Jobban ki kellett volna használnom a kapcsolatokat, amikor megfelelő helyen voltam, nem pedig szolgamód gürizni, hogy mások arassák le a babért
- Többet kellett volna törődni magammal, előtérben lenni, és nem mások untermanja lenni
- Nem kellett volna frankhitelt felvenni (hogy ezt hányan mantrázzák mostanában)
- Vagy sokkal okosabbnak kéne lennem, hogy jobban boldoguljak, vagy sokkal hülyébbnek, hogy legalább ne lássam át a helyzetem. De ez a középút sehogy sem jó.

Cincin

Amikor meghallottam éjjel egykor a kaparászását a hűtő hátuljának környékéről, nem voltam egész biztos magamban, de azért volt némi sejtésem a helyzetről. Bár a pasim, akit álmából keltettem fel és konkrét hisztirohamot kapott, hogy nem hagyom aludni, na szóval ő tudományos tényekkel támasztotta alá, hogy miért NEM lehet egér a házban. 

Mert a kutya kiszagolná és szólna.
Mert oda nem fér be.
Mert csak!
Nos, az egér szarik a tudományos tényekre - is -!
Onnantól kezdve még remekül elvolt három napig, míg empirikus megfigyeléssel észleltük a jelenlétét. Ekkor már a hálóban vonulgatott le-fel iszonyú zajjal. Szintén hajnali óra volt, szintén ébresztés volt szükséges, de mikor a pasim alsógatyában állt az ágy tetején, kezében húsklopfolóval figyelve a szekrény tetejét, maga is meggyőződhetett róla, hogy:
- de, befér azon a kis lukon
- a kutya nem foglalkozik vele (és tényleg egyáltalán nem, amit nem értek)
- és csak és kész.
Kegyesen átengedtük az egérnek a hálószobánkat, mi kint aludtunk a nappaliban a kihúzható keskeny kanapén,   és 4 óra alvás után másnap nekiindultunk egérszafarira.
Mindhiába.
Átforgattuk az egész hálót, minden bútort külön, mindenhol porszívóztunk és port töröltünk, az ágyneműtartó és a szennyesláda tartalmát egyesével ráztuk ki, de egyebet nem találtunk, csak egérkakát.
Újabb nappaliban töltött éjszaka következett, amikor a pasim, aki állatvédő szintén, komoly beszélgetésbe kezdett az egérrel, miszerint megkapta a lehetőséget, hogy élve kapjuk el, és szabadon engedjük, de nem élt vele, vagyis mostantól vérre megy a játék.
El is szaladtam bio egérfogót venni, amit csőre töltöttünk, közben a pasim újra átforgatta az egész hálót. Továbbá egy nagy vödröt tettünk a hálóba egy rátámasztott bottal, amin felsétálhat az egérke, beleesik, nem tud kijönni, és akkor szépen élve kivisszük. A vödörben volt 80%-os fekete csoki, kókuszcsók, füstölt sajt, camembert, és egy kis füstölt sonka. Jó nálunk egének lenni!
Újabb éjszaka következett a nappaliban, már teljesen nyomoroncok voltunk a kényelmetlen alvástól. Az egér nem lett meg, viszont az összes kaját begyűjtötte az egérfogóból és elraktározta magának.
A küzdelem megint hiábavaló volt. Viszont a pasim közölte, hogy nem hajlandó újabb éjszakát a nappaliban tölteni, és ő lefekszik a hálóban, mert szerinte az egér már nincs ott.
Én hajnal háromig húztam a lefekvést, mert fogalmam sem volt, hol lehet az egér, és miután látta, hogy csúnya nyomokat hagyva végigmasírozott a francia ágyon, plusz a szomszéd elmesélte, hogy egyszer arra ébredt, hogy egy egér rágcsálja a kisujját, hát nem mertem lefeküdni. Végképp elbizonytalanodtam, mert az este folyamán gyanús neszt hallottam a kuka felől, de hiába rángattam, mozgattam, nem láttam benne senkit. És amikor már pizsiben álltam a szoba közepén, hogy már mégis le kéne feküdni valahova, akkor meghallottam a jelet - nagy csörtetés a kukában. Újra pasiébesztés. Szakavatott egérfogók mesélték, hogy ilyenkor csak össze kell kötni gyorsan a kukazsákot és ki lehet vinni a házból. Igen, de nekünk olyan kukánk van, ami magától nyílik, ha kinyitjuk a konyhaszekrény ajtaját, plusz egy belső karimát ki kell venni belőle, mielőtt összefognád. Küldetés lehetetlen! Addig tipródtunk ott, míg az egér kiugrott, megzavarodva a pasim felé rohant, aki megzavarodva nagyot ugrott, és rálépett. Egérke nagyot nyekkent a konyhakövön.

Hirtelen már nem is volt aranyos egérke, hatalmas nagy dög volt, vinnyogva ugráltuk körül hajnalban a tetemét - örültünk, hogy vége, de sajnáltuk, hogy meghalt. Micsoda hülyék vagyunk mi.
Közben fény derült rá, hogy napokig lakott a mosogató alatt, gondolom a kukában is, gyanútlanul nyúlkáltam oda,  amikor egy vérengző fenevad lesett rám. :)
És hiába volt a szuper svédasztal kitálalva ennek a lüke egérnek, mert ő inkább a domestosos zacsit rágta szét, a tengerifű kosarat a konyhaasztalon, minthogy belesétált volna a terített vödörbe.
Azóta nem merem a teraszajtót nyitva hagyni, minden nap megkérdezzük egymástól, hogy jött-e be egér, és minden neszre görcsbe rándul a gyomrom.
Nem akarok több egeret!

Álomidő

Későn feküdtem, mert a szomszédok valami filmet néztek hajnalig ordítva, akár mintha a mozivászonban laktam volna, és hogy, hogy nem, de az ő ordító zenéjükre ébredtem reggel - konkrétan nem csupán aludni, élni sem nagyon hagynak, de most ez csak mellékzönge. Szóval a zenéjük egy érdekes álmom tépte szét: az első szerelmem besétált a gyerekszobámban, ahol aludtam. Mosolygott, sármos volt, nem öregedett semmit. Én kiugrottam az ágyból és mondtam neki: pont azt álmodtam, hogy eljössz, pont ilyen ruhában. (Hahaha, azért ez elég érdekes - még abban a pillanatban történik az álom visszacsatolása, amikor álmodom.) Na szóval ott volt, baromira örültem, míg meg nem láttam, hogy fiatal kis tyúkkal van, aki miatt nem tudott maradni, mert most szakított és szomorú. De megadta a számát egy egyiptomi karszalagon. Persze a számra nem emlékszem.
Remélem, hogy valóban valamilyen tök jó helyen külföldön van, és nem máshol, ugyanis annyira eltűnt mostanában, hogy semmiféle életjelet nem látok róla, és ez megrémiszt.

Persze az álom kapcsán eszembe jutottak a régi idők. Nyilván 18 évesnek és gondtalannak lenni más életminőség, mint felnőttnek lenni ezer átvészelt gonddal és lakáshitellel, de valahogy akkor is túl nagynak tartom a különbséget.
Ezzel a fiúval mindent meg tudtunk beszélni, soha nem veszekedtünk egymással, ezer kalandot éltünk át, és bárhová vakon követtem, mert tudtam, hogy megvéd. (Vagy csak én voltam még ennyire naiv?) Ismertük, tudtuk, szerettük és elfogadtuk egymást. Imádtam a barátait is, ők is engem: egy nagy fiúbanda tiszteletbeli tagja voltam örökös tag. Körbejártuk az országot, mindenki szüleit meglátogattuk együtt, rendszeresen jártunk le a szerelmem szüleihez, ahol őzek legeltek a kert alján, kismalacok rohangáltak a virágágyásban, és minden olyan különleges volt a panelszobában penészedett ifjú hölgynek (nekem).
Aztán elkövetett egy hibát, ami miatt szétmentünk, és bár ő három nap alatt vissza akarta volna csinálni, én dacoskodtam. Egy kerek évig járt utánam, sírt az ablakom alatt, amikor újra összejöttünk. Hozzánk költözött, esküvőt tervezgettünk, esténként egy olvasólámpánál az ágyban összebújva olvastunk, és imádtuk egymást.
De jaj, nem szabad a fiataloknak a szülőkkel együtt lakni. Csupa jó szándékból kavartak vitákat köztünk, és akkor bekeveredett a képbe egy barátnak hitt ellenség, aki macsós szövegével megbolondította a fiatal fiút, és bennem még mindig dühöngött az ifjúi dac - szóval szétmentünk.
Valójában úgy szakítottunk, hogy mindketten szerelmesek voltunk egymásba, még évekig sírtunk egymás után, jártunk egymáshoz egy pillanatnyi vigaszért, és amikor én szerettem volna visszasírni magam, ahogy akkor ő, már nem sikerült újra kezdeni.
Pedig ha nem lettünk volna olyan nagyon fiatalok, tapasztalatlanok, akkor leélhettük volna egymással az életünket. Ő volt az igazi - az első szerelem. Már csak azért is, mert az első szerelem egy olyan különlegesen erős  habarcs, ami jól köt, ha hagyják.
De talán pont az első szerelem tapasztalatlansága tette annyira széppé az egészet.

Nyilván idealizálok, de azt hittem akkor, hogy az a normális kapcsolat, ha a párok figyelnek egymásra, kis ajándékokkal lepik meg egymást, mindent megbeszélnek és egész éjjel összebújnak. Azóta már látom, hogy ez nem feltétlenül így van, de nekem ez nagyon hiányzik. És rettenetesen fájdalmas azt gondolni, hogy már ezzel a hiánnyal kell tovább élnem, örökké.

Nem az első szerelmem szeretném visszahozni, hanem annak az összhangnak a felnőtt mását szeretném visszacsempészni a jelenlegibe. Vagy valami hasonló... ennyire mélyen ne menjünk bele.


Neeem, nem James Blunt volt az első szerelmem, de megszólalásig hasonlít hozzá, mondhatnánk, hogy hasonmás, de akkor James Blunt még nem volt sehol: vagyis valójában ő az első szerelmem hasonmása. :D

Apu

Apuval álmodtam, de olyan valóságos volt, mintha ott lenne. Éreztem fizikailag a közelségét, fogtam a kezét. Épp csak, hogy nagyon örültem neki, és mondtam, hogy mennyire hiányzik, és mennyire sajnálom ezt az egészet, amikor megszólalt az a kurva vekker, és huss, apu, mint a szappanbuborék, tovaszállt. Hiába szorítottam össze a szemem, nem jött már vissza. Még csukott szemmel, félig ébren, félig álomban bőgni kezdtem, és szétbőgött szemmel ébredtem fel. 

Egyre jobban hiányzik, egyre jobban fáj.

Az ember azt hiszi, rengeteg idő van még. 

De sosem tudjuk, mennyi az az idő pontosan. 

Na jó, de most mennyi van pontosan? 

Sodrásban

Őrületes tempóban zajlik mostanság az életem, még egyik dolog kész sincs, máris el vagyok maradva a másikkal - állandó helyben futás van, ami fáraszt, és idegesít.
Közben pedig történik egy csomó dolog, amit szeretnék megírni, de nincs időm, energiám, szemem, hogy még többet nézzem a monitort, derekam, hogy még többet üljek a gép előtt, vagy csak kedvem. Persze, amikor végre hajnaltájt lefekszem - ahogy ma is lesz, épp 1.11 van - és elsimul a testem és az agyam, akkor kezdenek jobbnál jobb szófordulatok cikázni a fejemben, de akkor már hiába. Másnap pedig minden kezdődik elölről.

Igyekszem röviden híreket szolgáltatni.


Nyári elmaradt munkánk, a kisszoba festése végre bekövetkezett, kissé kalandos, de aztán sikeres módon. Először kaptunk egy fél doboz bézs festéket, de lássuk be, az túl szolid hozzám. Aztán kaptunk egy rakat fehér festéket, amit a tescoban kapható egyetlen sárga pasztával igyekeztem beszínezni, de leginkább gennyes vizeletre hasonlított a szín. Elrohantam a boltba, de persze nem volt csak egy narancs és egy piros tubus. Először a narancsot kevertem bele - így lett egyéb testnedvvel kevert fent nevezett vizeletre hasonlító szín, mire az uram belelkesült, hogy akkor már keverjük bele az összes színt: így lett barackrózsaszín. Szuper, de nem ide való. Szóval visszamentem a tescóba és vettem bekevert festéket - szép mexikói sárgát. (Szóval most van bézs és barack festékem.  :)  )
A kisszoba csudijó lett.

Kaptam még szép virágról készült makrofotókat az előszobába, és a teraszt is állati jól megcsináltuk - így télre - annyira szuper kis kuckó lett. A sok lomot kidobtuk, van hely, tér, olyan lett ,mint egy két falú szoba. Kár, hogy tavaszig csak koszolódik.
Ezen sikereken felbuzdulva még átültettük a virágokat is a kertben (nem volt sok) és rendet raktam két szekrényben, megszabadulva pár évek óta nem használt ruhadarabtól. (Persze a téli gatyáim még mindig nincsenek meg.)

És ma beköltözött hozzánk Teri. Teri egy külső merevlemez, rettentő cuki, kicsi, szép, de bivaly erős - 1 terrabájtos - tehát Teri. A cégtől kaptam a munkámhoz, de ez mit sem von le az értékéből, miszerint a teljesen betelt laptoptárhelyem összes elemét - lásd filmek, képek, stb. - átpakolhatom rá. Suhanni fogunk Eszkimóval (a laptopom), mint rég! Most jut eszembe: Összedugva akkor munkaállomásom az Eszkimó Teri nevet fogja viselni, ami lássuk be, igen különleges!

Ha már a rend a lelke mindennek hónapban vagyunk, a rég megkezdett gasztroblogot is átköltöztettem új helyre, új formába - de még nem töltöttem fel. Viszont ez lesz majd: Egy falat Tejút

Most viszont - annak ellenére, hogy érzem, valamit elfelejtetettem, és majd megint az ágyban jut eszembe - bizton állíthatom, hogy alvásidő van.

Szívügyek

Kötelező volt elmenni "üzemorvoshoz" - nem véletlen, hogy én folyton állatorvosnak mondtam. Ráment majdnem az egész péntekem, átszeltem a várost hosszában, majdnem városhatártól városhatárig, hogy egy hízelkedő majom megkérdezze, hogy változott-e valami tavaly óta. Semmit nem csinált, csak megmérte a vérnyomásom - én meg közben arra gondoltam, utazom már két órája, ez meg felszed egy rakat lóvét - éreztem, ahogy meglódul a szívem az idegtől. Már tavaly is ezzel jött, de az idén meg pláne: nagyon magas a vérnyomásom, menjek el szemfenékvizsgálatra, meg 24 órás vérnyomásmérésre a körzetihez. Na egyrészt, akkor ő minek? De mindegy is, mert felesleges az egész - rendszeresen mérem hobbiból a vérnyomásom, és leginkább alig van, épp, hogy túl alacsony.
Közölte, hogy nem hisz nekem, a mérők tévedhetnek. Gondoltam igen: az öve.
Mondom neki: doktor úr, a halál farkáról jövök két órája, rohanvást, át a városon, most estem be, pisilnem kell és szétvet az ideg. Erre csak ráírja a papíromra, hogy lásson a háziorvos. Na jó, lásson: imádom a háziorvosom. :)
Utána átmentem a nagyihoz és háromszor mértem meg a magas vérnyomásom, a következő méréseket végeztem: 125, 112, 108. Gondolom, egy éti csigának ez is nagyon magas.

A szívügyek folytatódtak, mert ha már így alakult, nekiálltam az egyik régi szekrényem kipakolni. Feléig sem jutottam, de így is nagyon érdekes dolgokra találtam. Szerelmes levelekre. Olyanokra, amikre már nem is, vagy alig emlékeztem. Határozottan férfias bujákra, amiket valaki reggelente tett az asztalomra az irodában, amikor éjszakás volt: ha bent voltam nála éjjel lopott órákat tölteni a tárgyaló kanapéján, akkor azért, ha meg nem, akkor azért. Akár rendes levél, akár csak egy sor egy postiten, akkor is sütött belőle a férfias őserő, a vágy, a szexus, a rajongás.
Aztán jó pár évvel korábbi levelek - félénk rajongás, bátortalan kerülgetések, képeslapok, kézzel készített kedves ajándékok és köztük az a kis levél, ami olyan romantikus volt, amihez akkor még nem volt szemem. Valahogy így szólt: Édes Istenem, én csak azt kérem, vigyázz arra a kis angyalkára, akit én olyan nagyon szeretek. 
Kiszaladt belőlem a vér: mit nem adnék most egy ilyen sorért? Akkor pedig csak elnéző mosollyal tudomásul vettem, természetesnek gondoltam: ilyenek a férfiak. Amikor valaki még tapasztalatlan, élete legnagyobb butaságát is elkövetheti.
Ha akkor megértőbb és lágyabb vagyok, ha akkor tudom azt, amit most már igen, ha akkor több tapasztalatom van a férfiak terén, biztos nem hagytam volna elmenni azt a fiút, aki ilyet írt. Talán egy csodálatos, boldog, kiegyensúlyozott életet élhettem volna le vele. Talán nem lett volna részem ennyi fájdalomban, ennyi sírásban, ennyi csalódásban, ennyi újrakezdésben... kiválasztott lehettem volna, aki nem egy átlagpasi sör-cigi-meccs dolgaival szenvedi át az életét romantikus filmeken olvadozva.
Talán, ki tudja? Senki. De belém hasított, hogy mennyi minden mellett szaladtam el, hogy annyira nyilvánvaló volt, hogy imádnak, hogy vannak pasik, akiknek én kellek, hogy szép vagyok és fiatal.
Nem használtam ki a lehetőségeket, nem élveztem ki a pillanatot, mindig valami mást kerestem: a veszélyt, a kalandot, az izgalmat - és lehet, hogy nem jó lóra tettem.

Most ez némi nyavalygásnak tűnhet, pedig nem nekem ám a legrosszabb, tudom jól. De mégis, mennyivel egyszerűbb lehetett volna/lenne az élet, valakivel, aki így tud szeretni, aggódni, rajongani, mint azokkal, akik később ilyeneket mondtak nekem:
- Elmentem három hónapra, majd jövök.
- Szülj nekem gyereket, de ne költözzünk össze!
- Leéltem volna veled az életem, de közbejött valaki más.
- A születésnap még nyolc napig érvényes, majd megünnepeljük.
- Oké, hogy kimostál, kivasaltál, elmosogattál, vacsorát főztél, ágyat húztál és bevásároltál, de a kertet miért nem locsoltad meg? Mit csináltál egész nap?

Na szóval ez: elmúlik a lázas ifjúság, számos tapasztalat terheli a szívet és ráncolja az arcot, és visszafelé veszem észre, miféle hibákat követtem akkor el. De már mindegy.
Jó volt. Szerencsém volt: vannak szerelmes leveleim, vannak emlékeim, beteljesült és beteljesületlen szerelmeim, soha el nem felejthető csókjaim - legalább van mire visszagondolnom, még ha mára már a hétköznapok nehézségei el is vitték az élet ízének javát.
De akkor is hiányzik. Nagyon hiányzik a kis levél az asztalon, a nem várt csók a liftben, a virág a postaládámban, a cinkos nevetés, az érzés, hogy különleges vagyok.
A házasság, a számlatartozás és a lakáshitel nem ilyen.

Próbálok nem gondolni erre az egészre, mert értelmetlen, és csak megnehezíti a hétköznapokat.
Más élethelyzetben vagyok most. De biztos vagyok benne, ha olyan nagyon jól érezném magam ebben a más élethelyzetben, nem morfondíroznék ennyit ilyen múltbéli dolgokon. Mert értem én, hogy házasság, de attól még maradhatna benne kaland (a férjemmel, úgy gondoltam), meg szenvedély, meg meglepetés, meg örömszerzés, meg törődés. Alighanem a pasik itt rontják el: készpénznek veszik, hogy már ingyen kapnak mindent.
Jó, nem azt mondom, hogy a férjem nem próbál meg néha örömet szerezni. De hol van annak a faliképnek az öröme, amit pénteken kaptam, ahhoz, mikor azt mondta a pasi: csomagolj, viszlek Görögországba!? Vagy amikor éjjel kettőkor beugrott az erkélyajtón, mert mégsem bírta ki a a napot nélkülem? Vagy amikor egy szál virágot hagyott az asztalomon, mellette egy kis levélben megköszönve a csodás éjszakát? Vagy amikor két órát autózott oda, kettőt vissza, hogy negyven kerek percet velem lehessen, a csókomba fúljon, magához szorítson? Hol van ehhez képest egy színes kép a falra, vagy egy felsöpört nappali? :)

Lehettem volna...

Nézegetem a közösségi oldalon az exeim, vagy majdnem pasijaim, és szinte bármelyikük képeibe be tudnám retusálni magam - beleillenék, el tudnám képzelni, hogy én vagyok mellettük abban az életben, amit most élnek. (Persze akkor másmilyet éltek.) Szóval lehettem volna egy csomó minden, egy csomó mindenki oldalán - és én mégis ez lettem, ami nem akartam lenni. Olyasvalakihez kötöttem az életem, akivel nem vagyunk egy hullámhosszon. És nagyon hiányzik az a hullámhossz.
De mégis, hova lett?

Lépj vissza a startra!

Ma olyasmit csináltam, amit majd' 8 éve nem: egész nap Annie Lennoxot hallgattam, és bőgtem.

Szörnyű szombatok éve

Szombat volt, mikor apu felmotorozott a mennybe. És szombat van ma is, amikor kitakarítottuk a lakását, az életét, a nyomait a földről. Ennyi egy élet? Hat óra alatt el lehet tüntetni mindent, amit egy élet alatt összegyűjt valaki?
Iratok, képek, emlékek, kütyük, tárgyak, könyvek, pucér nős képek - minden, ami egy embert meghatároz, egy nagy zsákba kerül, és kikerül a lomtalanításba.
Szerettem volna több emléket, de nem vihetek el mindent - a kézírása, a versei, a szerelmes levelei mind eltűnnek, vele együtt. Zsákba raktuk, kitakarítottuk, kifertőtlenítettük - és vége. Az óra, ami a csuklójára simult, a könyve, amit rongyosra olvasott, a nadrág, amit imádott hordani - elkerül valahova máshová, másvalakihez, aki nem tudja, kié volt, kinek az életét egészítette ki, kinek a stílusát határozta meg?
Csináltam, csinálni kellett, de voltak pillanatok - amikor a kézírását láttam, ahogy leírta magának, hogy kell e-mailt küldeni, vagy amikor kukába dobtam a ct-felvételt, ahol centiről centire volt felszeletelve a teste, és láttam agya kamráit, a gerincét, a szívét, nem létező teste részleteit - nagyon nehéz volt. Hogy nem maradt utána szinte semmi: apró emlékek, képeslapok, egy rég nem járó óra, egy napszemüveg - olyan fájdalmas ez az egész. Alig vártam, hogy hazaérjünk már, hogy végre lemossam magamról a koszt, és az kényszeredett mosolyt. De persze nem lehetett csak úgy, mert volt defekt, forgalomleállítás delegáció miatt, itthon pedig a közös képviselő fenyegető levele, meg a faliújságra kiplakátolt tartozásom. Mindenhol csak a tehetetlenség, a fájdalom,a veszteség... Zokogtam, végre hangosan és megállíthatatlanul zokogtam, hogy kimossam lelkemből a kínt. Persze nincs annyi könny, ami most kipucolna engem.
Az volt a terv, hogy megvacsizunk, megnézünk egy filmet figyelemelterelésnek, de a pasim nekiállt hisztizni velem, hogy nem elég gyorsan szedem a kaját, majd fogta magát és itt hagyott, elment aludni, és egyedül maradtam a fájdalmammal, a könnyeimmel, a félelmeimmel - mint mindig.

Már egy ideje csak ülök a gép előtt - annyi minden kavarog bennem, kuszán és fájdalmasan, hogy nem tudom megformálni szavakba, színekbe, dalokba... Annyira mély a fájdalom, hogy nincsenek szavak. Csak tehetetlen rémület... meg könnyek.

Elhoztam az útlevelét - a hetvenes évekből való, piros, fura kis pecsétekkel - egy kiolvashatatlan pecsét neki életre szóló kaland, élmény volt. Legalább ezt megmentettem belőle. Persze nem lehet mindent elrakni - de akkor is, ezt a pusztítást én semmiképp nem csináltam volna. A mama is mindent elrak, még apám kétéves kori félkész nadrágja is megvan nála - de apu is minden vackot elrakott - és úgy tűnik, ezt a vonalat erősítem én is a családban.

Nem, azt hiszem tényleg jobb, ha nem írok már egy sort sem, mert ennyi kusza fájdalom kavarog bennem, hogy nem tudok értelmeset mondani. Csak valahogy ki kéne engedni a gőzt. De nem megy, újratermelődik minden fájdalom, bármennyit sírok, bárhogy zuhanok, nincs vége.
Ordítani kéne. OOOOOOOOOOOOOordíííííííííííííííííííííííííííítani!

Egészen furcsa nesz a szívben

Egy ideje gondolkodom, hogy mi olyan furcsa rajtam, bennem, velem... és most rájöttem: sírógörcsöm van. Nem tör ki, mert már megkérgesedtem, de fáj annyira, hogy szarul érezzem magam.
Nyilván van köze hozzá sok dolognak. Nem kezdem ragozni, hogy a csávómból az együtt töltött évek alatt valahol zombi lett, és hogy mennyire fáj, hogy szép életet élhetnénk, ha ő alkalmas lenne rá, és nem zúzna szét mindent. És adalékként összeszorozhatnám a közös adósságunkat az életkorommal is.
Bizonyára nem mindegy, hogy egész héten rengeteget dolgoztam, ma például délután háromig még ebédelni sem volt időm, és fél háromkor jutottam el oda, hogy levegyem a pizsamám és ruhába bújjak. Persze vannak, akik szerint idilli az életem, hiszen itthon dolgozom. Ha stresszelnek, bosszantanak, ha más szarul végzi a munkáját és ezért neked négyszer kell megcsinálni ugyanazt a melót újra meg újra és úgy látod, sosincs vége, és amikor végre nekiülsz enni, azonnal csörög a telefon, hogy mi rossz még az eddigieken felül, akkor tök mindegy, hogy fizikailag hol vagy: lakásban, irodában, réten, Magyarországon vagy Japánban - a lényeg, hogy leszívják az agyad, és egyedül vagy, rohadtul egyedül, még annyit sem tudsz megcsinálni, hogy kimész a kollégáddal meginni egy kávét  kipanaszkodni magad. Mindent magamba temetek és robbanni készülök.

A nyáron - hosszadalmas és felettébb undorító mivolta miatt nem ragoznám - összevesztünk az öcsémmel, de most szerencsére kezdünk visszarendeződni testvérekké, aminek én nagyon örülök, annak ellenére, hogy nem tudom megbocsátani neki, hogy ellenem fordult, hogy hagyta magát ellenem hangolni, és az ivócimborát preferálta a vér szava helyett. De mindegy is, lényeg, hogy tegnap is, ma is órákat csacsogtunk a teraszon, és ma még akadt hozzá pár pohár bor is, és elhangzott egy mondat, amit nagyjából sejtettünk mindannyian, de reméltük, hogy nem igaz - bár mindegy is tulajdonképpen.
Apuról van szó: a barátja, aki vele volt a halálos motorbalesetben, azt mondta, hogy apu felelőtlen volt, és reggel, amikor megérkezett hozzá, hogy menjenek motorozni, nem másnapos volt, hanem szinte aznapos.
Ő HIBÁZOTT!
Nem azért hagyott itt minket, mert végzet, sors, felsőbb hatalom által kiszabott elkerülhetetlen akaratának engedett - bár persze valahol igen -, hanem mert packázott a sorssal, mert kamaszos hévvel élt és halt, mert nem volt képes felfogni, hogy eltelt felette az idő java, és már nem bírja úgy a piát, az éjszakázást, hogy a szívgyógyszert nem azért adják, mert csinos szívforma rózsaszín kis tabletták, hanem mert létfontosságú szedni őket. Egy másnapos koranyári reggel szétcsúszva és kimerülve, a melegfronttól meggyötörve benézett egy sávváltást és ezzel rengeteg embernek, aki szereti őt, feldolgozhatatlan fájdalmat okozott, és rengeteg gondot. Ilyen volt -  ment a feje után, nem nagyon érdekelte senki és semmi. Nem hasonlítok rá. Nekem meg megszakad a szívem, egyre többet gondolok rá, egyre jobban hiányzik: a viccei, a ropogtatós ölelése, a lüke ruhái, a hirtelen farigcsált versei. Nem jön a mamához, nem ül velünk az asztalhoz, nem fuldoklunk a nevetéstől és ő nem néz önelégülten végig rajtunk.
A leghülyébb kérdés zakatol az agyamban, hozzá intézem újra meg újra: Apu, miért csináltad ezt?
Düh van bennem, mérhetetlen düh: kicsúszott a felelősség alól, az élet szarabbik részét már nem akarta vállalni, így akart meghalni: nyári napon, motoron száguldva, boldogan. De azzal nem gondolt, hogy mit hagy itt maga után .
Jövő hétvégén odamegyünk a lakásába, bezsákoljuk a holmiját, leszedjük a fényképeinket a falakról, eltüntetjük minden nyomát az édesapánknak, aki szörnyű körülmények közt bizonyította, hogy mégsem ő a hegylakó.

Egy ilyen fájdalmasan zajos és rohadt nap után kevésbé tudtam tolerálni, hogy a férjem megint részegen jött haza, a picike csendes lakás közepén ordít baromságokat, hogy kong a csempéről vissza érces hangja, mert ha ittas és fáradt és éhes, akkor dühös és kötözködő is, és én vagyok mellette, hát rajtam veri le az egész napos stresszt. Sosem merül fel a kérdés, hogy ÉN hogy érzem magam, milyen napom volt, és esetleg akarok e kivételesen ÉN ordítani vadbarom módjára a szoba közepén, hogy kongjon vissza a csempéről kétségbeesett hangom. Egy ilyen nap után nem tudom tolerálni, hogy  hülyét csinál belőlem, hogy soha egyetlen szót sem tudok vele beszélni, mert soha nincs itthon, ha meg itthon van ittas, morcos, álmos, vagy valami baja van, nem, nem tudom megbocsátani neki, hogy még mindig nem köszöntött fel a születésnapomon, mert dolgozik, ittas, morcos, álmos, vagyis inkább csak simán nem törődik velem. Régen egy hónapig hordta a kabátzsebében a nekem vett ékszert, hogy nehogy megtaláljam, mert már alig várta a születésnapot. Most már másodszor történik meg, hogy múlnak a napok és én egyre inkább azt gondolom: nyuszika, b@szd meg a vasalódat! Megfelelő pillanatban egy szál virág is nagyon romantikus tud lenni, hetekkel lemaradva, minden nap szembesülve vele, hogy nem törődik velem, nem vagyok fontos neki, már bármit hoz, nem lesz elég jó. Inkább már nem is kérek semmit. Tudom, nem az ajándék a fontos - de a törődés igen. A pasik ezt sosem értik meg. Neki is elmondtam már ezerszer- ha egy piros matricaszívet hoz és forrón megölel, boldogabb leszek, mintha majd egyszer nagy kegyesen kapok tőle egy centi vastag aranyláncot. (De úgysem, szóval mindegy.)

Mindezek a dolgok elgyengítettek, elfogyott az erőm, a türelmem, a hitem. Álmaimban undorítónak, ragyás szörnynek látom magam, most már boldogtalan vagyok. Pedig boldog voltam, imádtam a lakásunk, a szomszédaink, a családot, a kutyát, a barátaink, az életünk, és hittem, hogy egyre jobb lesz minden, hogy tűzön-vízen át együtt leszünk, és számíthatunk egymásra, talpra állunk, lesznek gyerekeink,  és minden extra izgalom nélkül leélünk egy komfortos kis életet.
ÁÁÁ
Hát most meg azt látom, hogy nem fog menni, és néha olyan dühöt érzek, hogy félek magamtól.

Nem kell sok ész, hogy rájöjjek, mindezek a dolgok tereltek arrafelé, hogy engedjek a húgom kérésének, és vasárnap meglátogassam az anyám a 60. születésnapján. Életemben egyszer láttam, kb. 12 éve, és nem volt maradandó élmény. Csak valahogy sokszor eszembe jutott, hogy úgy fog meghalni, hogy nem beszéltem vele. És most apu megtette, és ettől megijedtem. Na nem mintha valami nagy durranást várnék az újbóli találkozástól, vagy pótolhatnánk az elszalasztott éveket, esetleg ő pótolhatná aput bármilyen szinten is az életemben... Csak megijedtem és kész, és nem tudom mit fogok ott csinálni vele szemben, nem tudom hogy mit fogok érezni utána - talán hülyeség az egész, főleg most, amikor ennyire rossz állapotban vagyok.

Nem tudok semmit, csak azt, hogy van valami egészen furcsa nesz a szívemben, ami nem jelent jót, és fáradt vagyok, és a legvadabb, hogy vágyam is alig maradt. Mert mindig is voltak terveim, meg céljaim, de most üres vagyok, fájdalmasan kongok, és erős a gyanúm, hogy valami nagyon rossz kapu felé megyek, amit majd berúgok, ha végképp elönti az agyam a fájdalom, és nem tudom, mit fogok találni a kapu mögött.
De így se jó: nem tudok aludni, ízetlen az étel, szorul a torkom és reszket a szívem a bordáim rejtekében.   Nem nevetek, nem dalolok, nem ülök ki a napra körmöt lakkozni, de már gáláns és gazdag királyfiról, vagy csodás lottónyereményről  netán kalandos utazásról sem álmodozom.
Zombi lettem.
Megyek is Brad Pitthez forgatni. :)

A kanapégyűjtő

 Különböző életszakaszaimban más-más dolgokat gyűjtöttem, és ha nem tekintem a gyerekkori kártyanaptár-szalvéta kombót, akkor még voltak a könyvek, a bugyik, a bögrék, a pizsamanacik, a függönyök. És most, úgy tűnik, rákaptam a kanapégyűjtésre.
Úgy kezdődött, hogy szereztem egy csúcsgyártmány IKEA kanapét: nagy kedvencem - full szivacs, minden egyéb kiegészítő nélkül. Gyakorlatilag egy bazi nagy félbe hajtott szivacs mobil karfapárnákkal. Egyszerűen imádtam, és nem csupán azért, mert egy exéletemben egy exotthonomban már használtam egy ilyet, hanem mert egyszerűen csúcstechnológia és kész. Könnyen mozgatható, egyszemélyes heverőként és franciaágyként is funkcionál, ráadásul ha szétnyitottuk, széltében elfoglalta az egész kisszobát, amitől egy kuckó lett az egész szoba. Gyakorlatilag ki sem lehetett húzni ebből a kanapéból. Nagy hátránya volt, hogy csak fal mellé lehetett tenni, ugyanis már a legszolidabb hátradőlésnél hanyatt estél vele faltámasz nélkül. Ráadásul már úgy felpuhult, hogy emberi pózban már nem lehetett rajta elhelyezkedni.

Másodikként egy csúcsszuper Jumbó babzsákhoz jutottunk, horribilis áron, óriás ámulattal övezve, mert senkinek nem volt még ilyen űrbútora. Utólag belátom, nagy hiba volt eladni az IKEA dupla ágyat a méregdrága matraccal, hogy ezt megvehessük. Persze, állati vicces - annak, aki átjön egy órára és addig beleül. De fő alkalmatosságnak használhatatlan. Egyrészt úgy néz ki a szoba közepén, mint egy kupac szennyes. Aztán teljességgel takaríthatatlan, az összes szöszt összeszedi, maga alá tolja, és rejtegeti. Hangosan zizeg, nem lehet kiszállni belőle, kajával meg pláne nem. Bár dupla méret, két embernek használhatatlan, mert leülni le lehet benne, de órákig kényelmesen tévézni nem. Plusz, ha az egyik megmozdul, borul a másik. Ergo, ha a partnerem kimegy valamiért, én beborulok a babok közé, ha visszajön, csak magaslati hokedliként tudja használni, szóval nekem fel kell állnom, fel kell rázni az egész vackot, és újra egyszerre leülni. Ugyanez annyiszor ismétlődik, ahányszor valaki feláll, vagy komolyabb mozgássort végez ültében. Egyszemélyben remekül el lehet disznózni benne, de én azt is utáltam, hogy ha én magam megmozdulok, a babok száguldva szaladnak ki alólam, és bár csak egy pillanatra emeltem fel a fejem, már rég nincs hova visszatenni. Ha meg az ember állati kényelmesen elhelyezkedik, és úgy gondolja, egy évig meg sem mozdul, akkor úgyis rögvest csörög a telefon. És bár szuszókálni remekül lehet benne, vendégágynak mégsem teszi meg - szóval megszületett az ítélet: el kell adni. Nem azért mondom, de mindenek ellenére állatira fáj a szívem érte. És hasizom erősítőnek is kiváló. (Viszont eladó, ha ezek után valakinek megtetszett a babzsákolás.)

Átugrunk a régi gyerekszobámba, ahol helytakarékosság címen szintén eladtam a szuper skandináv ágyamat - jaj, mit nem látott az az ágy! Az első együttélés közös ágya, az ifjúkori lendület által leszakadva, a keresgélés időszakán végigkísérve volt társam szakításban, magányban, új szerelemben, óvatos első és unalmas utolsó éjszakákban, újrakezdésekben, betegségben, barátnős pizsamapartikban, és szinte regénnyi ezer dologban. Na, szóval az ágy után egy cuki kis kinyitható kanapé következett, ami azonnal szétcsúszott, ha bárki ráült, kinyitva a világ legkényelmetlenebb alkalmatossága volt. Ez az a féle, most már tudom, hogy ilyet soha többé nem veszek, ami csak szivacs, és a földre kell lehajtogatni. Ez által a fejrésznél a támla alatt képződik egy üres doboz, amitől a hátad nem tudod megtámasztani, fekve viszont az alja fa rész és a földre terített szivacs találkozása pont két bordád közé esik, amitől egy percig sem lehet megmaradni benne. Tehát ülni nehézkes, tévézni lehetetlen, feküdni meg csak fordítva, ami vicces, mert ki szereti, ha a földre lóg a feje, a lába viszont teljesen be van zárva? Ezeket a kanapékat nyilván azoknak csinálták, akik nagyon rosszak voltak, illetve vendégágynak tökéletes nem vendégszerető vendéglátók részére. Sürgősen le kellett cserélni, így jutottam hozzá egy isteni szuper hatalmas plüss kanapéhoz, ami az az első típusú kettéhajtott franciaágy, csak az alján kihúzható ágyneműtartós fiókokkal, amire gyakorlatilag az ember ráhajtja az ágy másik felét. Nyitva és csukva is hatalmas, ezer párna van hozzá, és olcsóbban vettem, mint amennyiért hazaszállították. Az egyik albimban volt ilyen ágyam, gyakorlatilag benne éltem, imádtam. (Ceruzával említem meg, hogy egyesek ezen kanapéba előszeretettel dobáltak pizzaszeleteket sajttal lefelé, vagy égették ki a huzatot hajnali órán. :D ) A méretéről meg annyit, hogy egy konkrét színtársulat elfért benne kényelmesen.

Na de, térjünk vissza apró ám momentán zsúfolt otthonomhoz. Szóval amikor a babzsákot száműztük a nappaliból, nagyon olcsón szereztem egy csodaszép fekete marhabőr kanapét. Elaléltam a boldogságtól, hogy milyen szerencsém van, és milyen csodás ülőgarnitúrát sikerült venni. Máris emberi formája lett a szobában, vége lett az űrlétnek, ráadásul elméletileg kihúzhatós volt a kanapé, ami azt volt hivatott elősegíteni, hogy végre ne az ezer éves kistévén nézzük egymás után a filmeket, hanem a nagy lcd-tévét is használjuk valamire. Na, hát korai volt az öröm. A kedves előző tulaj úgy gondolta, ő nem akarja, hogy kihúzhatós legyen, ezért a kerekek helyett nemes egyszerűséggel böszme nagy raklaplábakat szögelt a fába. Ezért csak félig lehetett kihúzni, ugyanis a két szétcsúszós ágyrácsot összeszögelte. De azért nagyon örültünk neki, már a szállítás napján végigkentem babakrémmel az egészet, a bőr új életre kelt, csodásan fénylett a nappali közepén. Szép volt és kényelmes. Este aztán észre vettük, hogy egy helyen a bőr és a belső huzat találkozásánál felfeslett a varrás. Jó, majd megvarrjuk ezt is. De az állandó nyitás-csukás  (kb. 5 alkalom) még tovább feslett, majd egy vendég kutya széthasította a léket, és módszeresen elkezdte kiszedni a tömést az ülésből, meg kicsipkedni a szivacsot belőle. Ekkor és sokkot kaptam, és sírógörcsöm legyőzése érdekében ráültem - amikor azonnal beszakadt alattam. Ekkor vettük észre, hogy bár kívülről csodás és erős marhabőr a kanapé, belülről könnyűfa és szétázott farostlap az egész. Még mindezek előtt történt, hogy letornáztuk a raklaplábakat és bóti kerekeket raktunk az aljára, aminek következtében már szépen ki lehetett nyitni a kanapét. Viszont összecsukva alacsonyabb volt, mint eddig, besüllyedt az egész ülőke, felpuhult a párna, és ha szépen a közepére ültél, a szivacs két másik vége fellendült az arcodba. Ha ketten ültetek rá, kigurult a kerék és kicsúszott alólad a két réteg szivacs. Továbbá az átszerelés kapcsán fény derült rá, hogy a szép marhabőr alatt az előlapnál szétfoszlott farost van. Gyakorlatilag a bőr tartja össze az egész holmit. Plusz kinyitva pont olyan kényelmetlen, mint a fent említett kis kanapé, és bár ez alatt van gurulós ágyrács, a helyzet nem sokkal jobb bordaközileg. Támaszkodni ugyanúgy nincs mibe, az ember gerince behajlik a lukba, ha lefekszel, kettétör, a hátad alatt kemény, mint a kő, de legalább és persze szerencsére lábnál annyira puha, akár egy nyuszifészek. Lábnál, érted! Az gyakran fontos!
Mit tesz ilyenkor a kanapégyűjtő? Kigondolja, hogy a kigurulós árut beteszi a kisszobába a kedves vendégeknek, és szerez egy fix kanapét a nappaliba. Szerencsére villámgyorsan találtam a kedvenc helyemen, a TeszVesz bútor szekciójában egy aranyos kis kanapét, ami ugyan nem álmaim kanapéja (ami puha, hatalmas párnákból áll, piros, és olyan nagy, hogy ide úgysem férne be), de olyan olcsó, mint egy farmer a kínaiban. Akkor hajrá.
Ma megérkezett gyűjteményem legújabb darabja. Tisztelettel jelentem, én egyedül raktam össze három böszme nehéz darabból, éles logikával kikövetkeztetve a mechanikáját. Mert van neki.
Ugyanis és használtan a neten vettem egy (leírás és rákérdezés szerint) hófehér plüss kanapét, ami fix és nagyon koszos. Na ebből csak a kosz volt igaz, ugyanis megdöbbenve láttam, hogy ez egy natúr színű önmagában finoman mintás szövet kanapé, ami annyira nem fix, hogy szuper franciaággyá lehet nyitni, és még ágyneműtartója is van. Pont olyan, amilyet nézegette, hogy a lakás adottságait és a kényelmi szempontokat figyelembe véve ilyenfélét kéne venni, de ezek mind nagyon drágák, lévén ezek rendesen megépített komfortos holmik. Nem csúszik ki alólad az ülés, kinyitva nem a földön fekszel egy puha szivacson, nem töri ketté a bordád, a fejed nem esik be a háttámla alá, és rátámaszkodva nem rogyadozik. Szóval tökéletes, egy hajszálnyi hibát sem fedeztem fel benne, csak koszos. De nagyon!
Rögtön nekiálltam a neten házi praktikákat keresni, ahol azt írták, a nedves szövetre szódabikarbónát kell szórni, jól beledörgölni, majd leporszívózni. Hát egy helyen nekiestem, aminek az lett a következménye, hogy egy-két apró fehér folt lett a tömény koszon, és az anyag bekeményedett. Akkor elrohantam Vanishért. A tévében unásig reklámozzák a csodaszert, de a szőnyegtisztító por nem jó, mert úgysem marad meg az oldalán és a kerek részeken, plusz csak papírporzsákos porszívóval lehet visszaszedni, ami nekünk nincs. A habos formula állati drága, a magyar termék habot pedig már használtam, de nem esküdnék meg rá, hogy eltüntette a régi foltot, vagy csak egy másik, nagyobb foltot hagyott, amitől nem látszott a régi kisebb. Így aztán valami samponos izét vettem, amit vízzel fel kell habosítani, de eléggé félek tőle, mert tuti felázik majd az egész cucc, a szivacs jól beszívja a samponos vizet, és még évekig lucsogni fog nekem. Gondolom én. És hát, bocsi, de nem igazán bízom a szupercsodában.
Viszont megtaláltam a királyokat, akik házhoz jönnek és csodamasinával kipucolják az egészet - tele van a honlapjuk ilyen volt - ilyen lett fotókkal. Na, hát nem aggódom, még az újonnan rárakott foltjaimat is el fogják tüntetni - még a belső matracon a lányfej formát is, aki szerintem sikít, az uram szerint egész mást csinál a szájával - férfiagy. Na csak hát persze semmi sem tökéletes, bár olcsón dolgoznak, van minimál érték, mint a házhoz szállításnál, és ez logikus is. Csak hát, ha minden felületet összeadok, amit tisztítani kell, mert hát ugye ha ülésenként vagy fekvésenként számolnak, akkor ez két ülő és két fekvő felület lehet, szóval így sem jön ki a minimálérték, és ha meg kifizetem a minimált, csak jöjjenek, akkor már vehetettem volna olyan kanapét is, amit nem kell pucolni. Na itt van a hoppá.
Szóval itt most kissé elakadtunk, aminek az a folyománya, hogy momentán a tökház méretű lakásom nappalijában két féligkész kanapé terpeszkedik egymás mellett - se kikerülni, se átugrani nem lehet őket, plusz most már leülni sem nagyon. És ahogy a helyzet pillanatnyilag áll, ez nem tudom, meddig fog tartani.

Na, szerintem ezt már senki sem olvasta el: most már egészen bizonyos, hogy kanapéfétisiszta vagyok. Ki ír ennyit lüke kanapékról. Igazából csak annyit akartam mondani, hogy 2  kanapé van azon a helyen, ahová egy sem fér el kényelmesen, én meg itt gubbasztok mellettük, és regénybe foglalom őket. Ez a végső bizonyíték rá, hogy valami nem stimmel velem. :)

Ja, és még valami: mindet szeretem, szívem szerint mind megtartanám...

ui. A kanapéforgalmam, és általában véve a bútorforgalmam a TeszVeszen zajlik. :)

Ez a bejegyzés a TeszVesz blogger versenyén indul:
www.teszvesz.hu/bloggerverseny
Jelentkezz Te is!

Extrákkal

Agykisütéshez indítottam el a Barátság extrákkal című romantikus limonádét, de kellemes meglepetés ért - bár amerikai sütike az egész, de kifejezetten szórakoztató volt, és ami a legjobban tetszett benne, hogy nagyon jól mutatta, milyen meghitt-intim viszonyban kéne lenni egy párnak. Na persze ők barátságból voltak ilyen jó viszonyban - elméletileg - de hát nem a szerelmednek kéne a legjobb barátodnak lennie? Vagy naiv vagyok?
Egyszer, egyetlen egyszer volt valami hasonló élményem, amikor valakivel ilyen felhőtlenül éreztem magam, akinek megmondhattam, hogy csikar a hasam, vagy aki előtt nem szégyelltem magam, bátran mutatkoztam meztelenül az ágyon kívül is, mert természetes volt, hogy látjuk és ismerjük egymást, hibákkal együtt is. (Jó, nyilván a meztelenkedési bátorsághoz az is hozzájárult, hogy olyan lelkesen és állandóan rajongott minden porcikámért, ami nyilván nagyban lendített az önbizalmamon.) Szóval igen, szuper volt a film hangulata (arról a tengerparti házról nem is beszélve), csak éppen amikor kikapcsoltam a távkapcsot, akkor volt elég rossz, hogy én nem ilyen viszonyban élek, és vélhetőleg már nem is fogok.
Valamiért nincs meg férfi és nő között ez az intim, őszinte, baráti viszony, mindig csak játszmák vannak, titkok, olyan elgondolás, hogy te férfi vagy én meg nő, nem bolondozhatunk jó haverokként együtt, főként nem, ha szeretjük is egymást, mert nem lehetünk igazán őszinték egymáshoz, nem mutathatjuk meg a rossz oldalunkat, nem beszélhetünk a másik hibáról, mert sértésnek veszi - szóval van egy ilyen beazonosítatlan fátyol köztünk, amitől soha nem lehetünk igazán egymáséi, akárhogy szeretjük egymást.

Még nagyon rég valaki azt mondta, hogy ha jó házasságot akarok, a barátomhoz menjek hozzá. Mármint barát baráthoz.
Milyen igaza volt. A lángolás elmúlik, a szerelem átalakul, de a barátság örök, és a hétköznapokban az kell a legjobban: szeretet, barátság, odafigyelés.
Persze olyan is volt, hogy a nagyon jó barátommal összejöttem, és a fiú, aki rendszeresen vacsorát főzött nekem, éjszakákon át lelkizett velem telefonon és ha elsírtam magam, lecsapta a telefont és rohant át hozzám, hogy személyesen vigasztalhasson meg, abban a pillanatban, ahogy egy pár lettünk, már nem akart velem lelkizni, sem az én bajom nem hallgatta meg, sem az övét nem osztotta meg, (bebújt a fátyol mögé), nem rohant, ha bajom volt, inkább idegesítette, és nem, hogy nem főzött vacsorát, de még a félig rágott almacsutkát is az asztal közepén hagyta, hogy majd én elrakom. Szóval ebben az esetben a barát dolog sem jött be, a barát gombnyomásra átalakult szimpla pasivá.

Azt is hallottam valahol, hogy a házasság gazdasági egység, a boldogságot nem onnan kell várni. De hát hogy lehet egy fenékkel két lovat ülni állandóan? És miért nem lehet az, hogy valakivel összerakjuk a pénzünket, hogy kifizessük a számlákat, de utána félretesszük a gondokat és vígan elbohóckodunk együtt? Persze biztos van olyan szerencsés, de nekem még majdnem mindig ott volt az a bizonyos fátyol.

Visszatérve a fátyolmentes emberünkre, hát azért ott is volt titok, meg hanta, szóval nem idealizálom a múltat, de valahogy ott nem kellett megjátszanom magam, megfelelnem egy elvárásnak - olyan voltam, amilyen, ő is, és vagy imádtuk egymást, vagy összekaptunk, de mindig önfeledt móka volt vele lenni, szerepjáték nélkül.
Ezt a témát befejeztem.

Még annyit ide fűzök, bár csak lazán kapcsolódik a témához, amennyiben az önfeledt őszinteség és a tiszta barátság kötőtéma lehet itt: szombaton nagyon jó volt a lányokkal lenni, még akkor is, ha nekem elrontották a kedvem a telefonon érkező hírek, de jó volt csacsogni - szintén szerepjáték nélkül. Kezd az a gyanúm lenni, hogy ilyesmit csak nagyon régi, több próbát kiállt, stabil barátságokban engedhet meg magának az ember. Még jó, hogy nekem vannak ilyenek.
Szóval jó lenne gyakrabban ilyen délutánokat csinálni, csak hát az egyik kisasszony folyton dolce vitát játszik, a másik meg folyton fázik, magam nem is említve, aki épp elvérezni készülök a házasság oltárán.
De azért majd rajta leszek az ügyön. És ezúton is köszönöm nekik.

Ui. Meg kell jegyeznem, hogy az a Timberlake egész jó színész, határozottan jobb, mint amilyen énekes.

A vágyak, az idő és a szemüveg véletlen találkozása a boncasztalon

Láttam ma egy pasit: őszes copfja volt, félig copfba, félig kontyba fogva, vékony arcán finom keretes szemüveg ült, szürke zakója volt és vállra akasztós bőrtáskája. Rám nézett, és abban a pillanatban leesett, hogy én mindig is ilyen férjet akartam. Intellektuális, kicsit bohém, kicsit alternatív pasit, aki szelíd, nem néz focit, sokat lelkizik és betéve tudja az Örkény összest. Akivel nem harc az élet, hanem kellemes ringatózás. Persze ezt csak gondolom, hogy ő ilyen, az is lehet, hogy elkényeztetett nyafka. Csak valahogy eszembe jutott, hogy milyen életet vágytam régen, milyen van most, és milyet vágynék most.
Volt idő, amikor azt gondoltam, hogy ennyi idős koromra lesz egy szép házam, egy rakat nagy gyerekem, aztán majd még szülök hozzájuk egy kicsit. Hogy ne legyen vége még az életnek. Nem gondoltam, hogy igazából még alig kezdődött el.
Volt egy időszakom, amikor csak sodródtam az árral - egyik albiból a másikba, egyik pasitól a másikig. Tücsök, aki hegedül - nem lesz neki télire semmi.
Ahhoz képest elég szépen előre jutottam, lett férj, meg lakás, meg kutya. Csak hát nem pont úgy, ahogy gondoltam.
Látom a pasikat, nagyjából hasonlók - de nem igazán hasonlítanak arra, akit én kitaláltam magamnak egykor.
Biztos van olyan. De én nem ismerek tökéleteset.

Szóval hogy most mire vágynék?
Nem azért mondom, mert nem szeretem és értékelem azt, amim van, de:
- szeretnék egy nagyobb, kényelmesebb otthont, amit ki tudunk fizetni, ahova tudok vendéget hívni, és ahol ki tudom nyújtani a lábam úgy, hogy ne lógjon ki a lábujjam az előszobaajtón
- szeretnék egy kényelmesebb életet, ahol tudok venni egy új doboz aszpirint, ha elfogy a régi, ahol átfesthetem a szobát, ha meguntam, mert belefér a keretbe, és friss alapanyagból főzhetek finom ételeket, és jut színházjegyre, könyvekre is
- szeretnék egy olyan férjet, aki társam minden tekintetben, akivel élvezet az együtt töltött idő, akivel közös programokat lehet szervezni, és akivel együtt oldjuk meg a gondokat is
- szeretnék egy autót, hogy ne csak a legközelebbi boltból tudjak vásárolni, és csak annyit, amennyit épp elbírok, és ezt bármikor megtehessem a szeretteimnek is
- szeretnék gyereket
- szeretnék utazgatni, és nem távoli vidékekre, csak itthon, meg Európában új élményeket szerezni
- szeretném, ha az estéim nem a számítógép előtt magányosan, hanem vidám családi hangulatban telnének, majd összebújva aludnánk reggelig

Azt hiszem, ezek nem olyan nagy dolgok. Nincs benne herceg fehér lovon, kacsalábon forgó palota, vagy igény Sting koncertre a gardróbomban. Csak egyszerű hétköznapi vágyak.

És akkor még örülhetek, mert
- bár alig tudjuk fizetni, de van egy lakásunk, ami nagyon kellemes kis hely, mégsem egy lepukkant panel, és hát azt hittem, sosem lesz, és lett, csak drága és kicsi, de a miénk
- bár állandó pénzgondjaink vannak, hiába dolgozunk keményen és sokat, kamaszos pénzhiányban szenvedünk mindig, de azért legalább még tudjuk fizetni a számlákat, még éhen sem haltunk, és eddig még mindig kilábaltunk valahogy a legnagyobb guzmiból is
- bár hosszú időbe telt, de lett férjem, annak ellenére, hogy azt hittem, nekem sosem lesz. Helyes is, családcentrikus is, barátságos is, megesik vele, hogy segít a háztartásban is - szóval bizonyos szempontból vannak jóval rosszabbak nála. Sajnos nagyon rossz passzban van épp. Szóval lehetne gazember is, vagy akár nem is lehetne és akkor meg azért sírnék, miért nincs egy bármilyen?
- bár volt autónk, és jóval kényelmesebb volt az élet, de azért lehet autó nélkül is élni, és hát azért még lehet újra egy járgányunk egyszer
- bár már régóta vágyom a gyerekre, és nem jött össze, azért még nincs kimondva, hogy nem is lehet - szóval amíg nincs végítélet, lehetnék bizakodóbb, és főképp határozottabb a témában
- bár sokban hasonlít a mostani életritmusom a régi szinglilétemre, amennyiben álmatlanságban szenvedve fél éjszakát a gép előtt töltöm és szarul érzem magam, azért akkor egy jéghideg rissz-rossz albérletben ültem átfagyva egy vacak nyomdagép nagyságú számítógép előtt egy hokedlin, üres hűtővel és annyira egyedül, hogy még a farkaskutyák sem találtak volna meg, ha hirtelen feldobom a pacskert. Most egy cuki lakásban ülök egy cuki laptop előtt, ha nyammogni van kedvem, azért találok valamit a hűtőben, és a mellettem lévő ajtó mögött alszik a pasim a kutyámmal, szóval egyedül érzem magam, de az a fojtogató jeges szorítás a torkomon, amit az igazi magány okoz, az azért nincs. És vannak esték, amikor kint ülünk a kertben, vagy filmet nézünk a kanapén, vagy együtt vacsizunk és átbeszéljük a nap eseményeit - csak mostanában elég ritkán jön össze.

Szóval ez a szar, de nem elég szar, de nem elég jó, mert lehetne rosszabb is meg jobb is állapot kezd kissé zavarni. És csak telnek a napok, és nem jutunk előbbre, és hiába látom, hogy mások ugyanezt élik, hát őszintén szólva, nem vigasztal nagyon.

És már megint jönnek a filmek, persze az amerikaiak, amikor tágas nappali széles kanapéján puha fehér pokróc alatt összebújik a pár, pattogatott kukit eszegetve cseverésznek filmnézés közben, majd eldöntik, hogy másnap útra kelnek, elutaznak a tavakhoz és arcukon széles mosollyal csókolják meg egymást.
Hát nem mondom el, mostanában ez nálunk hogy néz ki - de nem sok köze van a filmbeli világhoz.

Igazság szerint, amióta összeházasodtunk, azóta dől ránk a baj, és ez nagyon próbára teszi a kapcsolatunkat. De csak egy életünk van, és nincs újrajátszás, és túl sok időt elvesztegettem már, nem igazán maradt elpackázni való. Ettől persze minden sejtem görcsbe rándul. Rossz kedvem van, ami nekem szokatlan - idióta derűm elfogyott, és nincs, ami továbblendítsen, ami erőt adjon, vagy kedvet, hogy harcoljak tovább. Ezt hívják depressziónak?
Jelen pillanatban szeretnék másik frizurát, másik ruhatárat, másik szakmát, másik lakást, másik férjet, másik életet. Ami fura, mert nem sokkal ezelőtt még imádtam mindent.
Tehát még az is lehet, hogy csupán velem van a baj?

Ez szeretnék lenni....

Mint a filmeken - majdnem

A filmeken a férfi mindig erős és bátor és megmenti a nőt. Vagy erős és bátor és megöli a nőt. De mindig erősebb, lelkileg és fizikailag egyaránt.
Miért van az, hogy a valóságban, de legalábbis az én valóságomban a férfiak mindig gyengék, kikészülnek idegileg, pánikba esnek, tehetetlenek, idegesek?
Vagy valami ilyesmi?
Ugyanazt a terhet viszitek, ugyanúgy dolgoztok, te még gondoskodsz róla, megértő vagy, keresed a kedvét, és még ő szívja az energiád, észre sem veszi a csillogó padlót, csak cipővel átgyalogol rajta, és mielőtt megcsókolna, már nyomja is, hogy ő milyen ideges, szerencsétlen, dühös... stb.
Nem kérdezi meg, se akkor, sem később, hogy TE milyen dühös, ideges, szerencsétlen vagy.
Ugyanazon teher alatt egy férfi összeomlik, ráborul a nőre, aki még a plusz teherrel nehezítve is mosolyogva húzza az igát tovább. Szóval most már tényleg nem tudom, hogy a nők ilyen nagyon erősek, vagy csak simán elmeháborodottak?
Meg, hogy mégis mikor találják meg önmaguk a férfiak ebben az új világban, ahol megváltoztak a szerepkörök. Erről még hosszan lehetne filozofálni, de most már álmos vagyok.

Egy pillanat

Sokat gondolkoztam, hogy kezdjem az új blogom, de aztán ma megfogalmazódott a gondolat, hogy mit akarok közölni, és úgy találtam, legjobb, ha csak úgy belevágok!

Az apropó az volt, hogy kint ebédeltem a teraszon, sütött a nap, de engem napernyő védett, velem szemben óriás vörös virágok nyíltak, a szomszédból a frissen mosott ruha illata csiklandozta az orrom, és a magam készítette lecsó maradékát ettem. Szeptember közepe van, és nyári hőségben lecsózom szerdai napon a teraszon. Egy pillanatra boldog voltam.

Elfelejtettem, hogy az élet folyton hoz valami megoldásra váró problémát, hogy sosem úgy alakulnak a dolgok, ahogy reméltem egykor, vagy akár tegnap, nem fájt semmi, időn és téren kívül kerültem egy fehér napernyő alatt, egy tányér lecsóval.

Amíg az ilyen pillanatoknak tudok örülni, addig talán nem lesz baj.

Szóval most csak úgy belevágtam, és mire ezt leírtam, már megittam egy bögre finom kávét is. És a nap még mindig süt. :D