Karácsonyi mérleg

Jó dolgok:
- várakozáson felüli kellemes hangulatú karácsonyi céges buli
- várakozáson aluli mennyiségű veszekedés itthon
- várakozáson felüli jutalom (inkább soha nem látott mennyiségről beszélhetünk esetemben)
- kellemes 24-e
- sikerült elég jó ajándékokat adni is, kapni is, bár azért akad cserére szoruló - de már az is nagy szó, hogy rendes ajándék, mert az elmúlt két évben csak jelképesnél is jelképesebb volt, hogy ne legyen üres a fa alja
- átérezhettem újra az adás örömét, amikor megláttam egy könyvet, és megvettem, mert nem kiszámolt pénzzel mentem vásárolni, és tudtam, hogy örülni fognak neki - ilyen már nagyon régen volt
- sok finomságot kaptunk a szomszédból
- csodásan virágzik a leander


Rossz dolgok
- a kedvenc rokonom 23-án besokallt, mikor vigasztalni próbáltam, beszólt és csúnya megjegyzéseket tett, azóta pedig nem szól hozzám (nem szép pont karácsonykor bántani azt, aki egész évben mellettünk áll, elrontani más örömét, ráadásul szerintem pont ő viselkedett csúnyán és igazságtalanul abban az ügyben, amiben aztán engem kívánt besározni. nagyon szarul esik, főként hogy sejtem, a végén én leszek vad villongások közt leüvöltve - hát pont élvezni szerettem volna egy kicsit a karácsony örömét, és ha nincs baj, hát pont az csinál, akitől nem vártam)
- elvesztettem valahol a fél pár fülbevalóm, amit imádtam és arany is volt, a férjemtől kaptam még rég a szülinapomra
- 23-án eltört a wc-deszkánk, most minden alkalommal beleesek a klóba, ha használni akarom (hiába rohantam el szerelvényt, vagy másik deszkát venni, nem volt elérhető közelségben semmilyen)
- szétküldtem sok képeslapot, cégeset és magánt egyaránt, és alig kaptam vissza belőle - pedig emilen küldtem, de úgy látszik, már arra sincs igény, elég a facebookra feldobni egy üzit és le van tudva a személyes kapcsolat
- minden reggel valaki gondoskodik róla, hogy jóval korábban keljünk, mint szerettünk volna, álmosság van folyton
- tulajdonképpen a férjemnek nem szabad pénzt adni, a fő ajándéka egy olyan dolog, aminek nagyon örültem, de jóval olcsóbban is lehet venni, és nem is volt rá szükség - azért a pénzért már egy egész komoly dolgot is vehetett volna - azért annyira nem állunk jól, hogy ilyesmire dobáljuk ki a pénzt (megrögzött szokásom, hogy mindent minél olcsóbban szeretnék megvenni, a frankhitel pláne kifejlesztette ezt a tehetséget bennem - sajnálok ötszörös árat adni valamiért, amit jóval olcsóbban is meg lehet kapni. persze ha szólok neki, gonosz leszek, de megszakad a szívem annyi kidobott pénz miatt)
- vírust vagy gyomorrontást kaptam, 23-án estétől 25-én estig koplalás volt hasfájással (de szerencsére nem az a szörnyű kín fosós-hányós ágyban fekvős lázas izé, amit egyik karácsonykor kaptam ajiba)
- az első szerelmemtől maradt ficus benjamin, ami az évek alatt csodás kis fává nőtt, most végleg megadta magát (ugyan menekülési útnak meghagytunk neki úgy 30 cm szárat, de félek, már miden hiába. Nagyon szerettem, jött velem, amerre jártam, nagyon sajnálom.)
- tulajdonképpen dög unalom ez az egész  :D

Semmiért egészen

Kezd nyomasztó lenni, hogy soha semmi nem sikerül rendesen, vagyis kezd eléggé nyomasztó lenni az élet, hogy mázsás teherként nehezednek rám a hétköznapi gondok, a politikai anomáliák, a magam és barátaim problémái, úgy globálisan minden.

Kezdem unni a pasikat is, akik egyformák, nem látnak ki az egójukból és az alkoholba menekülnek. Nem vigasztal, hogy a barátaim és ismerőseim hasonló gondokkal küzdenek, mert társas magányban, szeretet nélkül élek, és nagyon kezd nyomasztani.
Az állandó értelmetlen dühkitörések, a váratlanul előjövő feszültséglevezetések, amik engem lenyomnak a koszos víz alá, már olyan gyakorisággal és olyan nagyságban fordulnak elő, hogy már örökös kedvetlen rettegésben élek, nem tudok örülni, lazulni és tervezni sem. Örömtelen taposómalom az élet, és nem várom a szabadságot, az ünnepet, mert tudom, hogy nem lesz az, amit szeretnék.

Ha elveszítem az álmaim, azt hiszem, meghalok. Talán még nem veszítettem el őket, de momentán nem tudom hol vannak.

Nem vagyok stepfordi feleség, soha nem is készültem annak, nem megy, nem tudok agyatlan távirányítós házirobot lenni. Lenyomhatom az egóm az békesség kedvéért sokáig, de ha így is csak elégedetlenséget és szidalmakat kapok elismerés és hála helyett, egyszer kirobbanok és az elég nagy bumm lesz.
Nyomorúságosan boldogtalan vagyok olykor-olykor - de sajnos egyre gyakrabban, és egyre kevesebb dolog van, amiből erőt meríthetek. Félek, hogy már tudom mi jön, csak nem akarom látni.
De nem akarom. Mert nem ezt akartam, nem így akartam, de nem tudom minden vágyam a teljes személyiségem feladni örök időkre.
Ám a férfiak csak magukra gondolnak, csak a maguk szemszögét nézik, és a maguk oldalára állított kettős mércével mérnek. Hiába látom, hogy a többiek is ilyenek, ettől még nem lesz nekem könnyebb elviselnem ezt.
Képes lennék mintafeleséggé válni, ha hálás szerelmet, szeretetet, elismerést és büszkeséget kapnék cserébe. De SEMMIÉRT EGÉSZEN nem vagyok képes adni magam.

Sajnos attól, hogy tudom, hogy lehetetlent kérnek tőlem, még kudarcélmény az, hogy nem tudom teljesíteni.

Cefetül

Hát én nem is tudom, ki kéne írnom magamból, de nem is akarok rá gondolni, szarabbul érzem magam, mint kéne, de mit csináljak, lelkis vagyok.

Szóval hosszú folyamat stációja volt a mai kutyadoki látogatás - ha belelendülök lehet azt is ecsetelem - de lényeg a lényeg, vért kellett volna venni a kutyitól, doki szerint pár csepp elég és egy teszt azonnal kimutatja az eredményt.
Másfél hónapja húzódik a dolog, ma végre ott voltunk. A doki annyit bénázott, hogy nem hiszem el.
Egy tök nagy helyen bőrig vágta a szőrt a kutya apró lábán, mutogatta, milyen szép a vénája a kutyának - nem láttam semmit - megszúrta. A kutya hős, meg se nyikkan. Nem jön a vér.
Újra. Semmi. Vastagabb tű. És még háromszor döfés. Semmi. Na akkorra a kutya is megelégelte, hogy összevissza szurkálják. fogtam le, hangosan sírt, nyüszített, menekülni próbált  (de mondom, ötször mozdulatlanul tűrt) - na erre kitalálja a doki, hogy nem is ott a véna - újabb helyen szőrt szed és döf.
Semmi. Na akkor hetedikre végre megindul a vér, de tök sűrű. A doki csóválja a fejét, hogy nem tetszik ez neki, rám jön a para, csak szedi a kutyából a vért, a hófehér szőre csupa vörös vér, én a nyelvembe harapok, a szívem meg szakad megfele.
Pár csepp vérről volt szó, nem agyondöfködésről meg fájdalomról, meg két fioláról.
Szívem szerint én is bemosnék egyet a dokinak, és futnék el a kutyával, helyette fogom le pedig nagyon sír.
Rohadéknak érzem magam.

Ráadásul a doki azt mondta, pár csepp vér egy azonnali eredményt adó teszthez - erre sok vér laborba, eredmény pénteken.

Nyár óra van egy ismeretlen eredetű kerek szőrtelen folt a kutya egyik combján - állította, hogy kifekvés. De nem nő vissza, egy piroskák apró göbös pukli is van alatta. Hónapok óra járunk oda, tőlem kérdezi a doki, hogy mi ez - hát én vagyok az orvos? Állította, hogy biztos nem gomba. Két hete megnézte, látszott rajta, hogy nem emlékszik ránk, és azt monda, valószínű gomba. Vegyünk kaparékot. Leveszi, két hét az eredmény. De nem írta rá a tesztre, hogy mikor vette és kitől.
Ma kérdem az eredményt, erre agrasszívan rávágja: Az negatív.
Sajnálom, nem hiszek neki, pedig eddig vakon hittem neki mindenben, és mindig igaza is volt.
Azt se tudta, hogy mikor vette a mintát, és kié, kérdeztem, nem ment be a tesztért, hogy megnézzük, hanem rávágta, hogy az negatív. Túl hamar rávágta.

A vérvétellel meg az volt, hogy megbeszéltük egy szombatra, de nem tudtunk elmenni, hétfőn reggel nála kezdtünk, erre dühödten veszekedett, hogy nem most beszéltük meg, most nem tudja vállalni. Még 40 perc volt a rendelési időből. Azt hittük nincs nála a teszt, ami kell. De most se volt teszt.

Attól is tartok, hogy kitettem a kiskutyát egy csomó fájdalomnak, és nem lesz eredmény. A gombára negatív (állítólag) , most belső parazitákra tesztelte, de hát tisztán tartott szobakutya, mindenféle védőoltással, gyógyszeres nyakörvvel, probiotikummal, biotáppal, vitaminozott jutifalikkal - hát hogy kerülne bele belső parazita?
Na meg az ára sem olcsó az ilyen horror szórakozásnak.

Szegény kutyus a kicsi lába java pucér, nyalogatja, agyon van szurkálva, tök rossz élménye van, most aztán az oltástól is félni fog pedig eddig nem volt baj vele, és pláne, hogy elvesztettem a hitem a dokiban, pedig biztonságot jelentett nekem, tudtam, hogy nála jó kezekben van a plüssöm, és mindig számíthatok rá, bízhatok benne. De mostanában nagyon furán viselkedik, mindent elfelejt, ugyanarra a dologra mást mond, és tanácstalan is. Pedig egy jó orvos mindenkinek kell, akiben bízni lehet.

És csak az jár a fejemben, hogy mit gondolhat rólam a kutyám, hogy ennek kitettem, hogy sír a kezem alatt, nem enged a gondolat.
Pedig lehet, hogy ő már rég elfelejtette.

Még gyerekkoromban volt egy táncoló egerem. Takarítottuk a házát, egy plexilappal kellett elállni az útját, hogy ne fusson el. A nagyi lerakta a lapot, az egér sivalkodott, a nagyi csak jobban szorított a lapot, amikor végre észrevettem, hogy azért sivít az egér, mert a lapot a farkára nyomta, egyre jobban.
Hát az jó rég volt, de az a sivalkodást ma sem feledem, sajnálom szegény jószágot - pedig az csak egy egér volt.

Túl lágy vagyok, tudom. De nem bírom a szenvedést elviselni.
A kiskutya sírását meg pláne nem, amikor tudom, hogy igaza van, sokáig némán tűrt - francot szívatják? Talán ha az első szúrásra már hisztizett volna, jobban odafigyelt volna a doki is.

Jaj, ne legyen már baj. Jutott belőle elég.

Memory topper

Ha boldog akarsz lenni, vegyél memóriahabos fedőmatracot! :D
Hosszú ideje nézegettem, vágyódtam, stb. és most végre megvan - mindegy, hogy hogy - de megvan! És még jobb, mint amiről valaha is álmodtam volna!
Az első közös éjszakánk legalább olyan jó volt, mint a nászéjszakám. Gyakorlatilag a fél éjszakát fülig érő szájjal végigvigyorogtam, nem hittem el, hogy ilyen létezik. Besüppedős, puha, kényelmes, lágy, mintha egy felhőn heverésznél! Hozzá az ergonómia párna egyenesen tartja a csigolyákat, nem terhelődik a gerinc, oldalt fekve, hason és háton is szuper kényelmes! Ahogy megfordulsz, az új pozícióban besüppedsz a habba, és már tudod, hogy boldog ember vagy!
Az éjszaka második felét azzal töltöttem, hogy hálát adtam a mindenhatónak, hogy engedte feltalálni a memóriahabot, és még azt is engedte, hogy nekem legyen ilyenem!
Lelkesedésem töretlen, csupán egy gond van: minden pillanatban vissza akarok bújni az ágyba!

Amit röviden tudni kell róla: A NASA fejlesztette ki, speciális, nagy sűrűségű hab, ami nyomás és hő hatására felveszi a formád, majd utána visszaáll az eredeti állapotra. Nagy élettartamú, nagyon puha. Tovább alátámasztja a testet, ettől a gerinc egyenes tartásban van, így igazán ki tudja pihenni magát a test, és nem ébredsz összetörve, recsegve-ropogva.
Mint, ahogy a mellékelt ábrán is látható.

Amúgy soha nem voltam finnyás az ágyra, rengeteg használt, szétaludt ágyban is aludtam, sok éjszakát töltöttem földre terített szivacs matracon, sőt, földre terített dupla paplanon is. Új ágyam kétszer volt egész életemben, 18 évesen, és most. Már az új ágy is hatalmas élmény volt nekem, és imádtam, de ez a memóriahab akkora élmény, hogy nem térek magamhoz!
:D

Filléres kincsek

Amikor beköltöztünk, nem volt semmink. Dobozokban voltak a ruháink, SOS megvettük a legolcsóbb szerkényt, ami nem is lett a legszuperebb (még nem volt Vatera), volt egy lukas szivacskanapénk, amit ajándékba kaptunk, a párom kifeküdt béna ágyán aludtunk, és az ölünkben ettünk, mert se asztal, se szék.
Lakáshitel és egyéb más adósságok mellett igen nehéz azt az életteret kialakítani, amit igazán szeretnénk.
Mindig arról álmodtam, hogy bemegyek az IKEÁba, és berendezem a lakást saroktól sarokig, szépen hazahozzák nekem, és minden vadi új lesz és gyárszagú.
Ez még csak álom.
De rájöttem egy csomó túlélési praktikára, trükkre, helyettesítőkre és egyéb dolgokra, amitől mégis kezd kialakulni az egész.

Például 4 évig vitáztunk és szenvedtünk a sötétítő függöny miatt. Én fehér gyolcsfüggönyt vettem, ami állati mediterrán, de kicsit sem sötétít. Viszont azonnal felébredek, ha az arcomba süt a nap. A férjem pedig utál csukott szobaajtónál aludni. És megmagyarázhatatlan okból, de utálja lehúzni a teraszajtó redőnyét, ellenben minden más redőnyt kötelező lehúzni estére. (Férfilogikát nő sosem értheti meg.)
Évekig ment a vita, hogy akkor lehúzom, nem húzod, becsukom, nem csukod, de felébredek - férfiválasz: miért nem csukott szemmel alszol?
Szégyen, de 4 év kellett, mire rájöttem, ha hajlandó vagyok megválni a fehér gyolcs IKEA függönytől, megváltozik az életem. :)
Na akkor jött a függönykeresés. Először vettem a neten egy bélelt fehéret, ami nem volt fehér, inkább vajszínű, és annak ellenére, hogy nehéz volt és hatalmas, mégis átlátszó maradt. Mennie kellett tovább. Jártam a boltokat, de minden sötétítő függöny, akár olcsó, akár drága, akár csokibarna, mégis átlátszó maradt. Ki érti azt, miért gyártanak sötétbarna sötétítőt, ami mégis tök átlátszó és átsüt rajta a nap? Ami már kicsit is jobban nézett ki, vagy kevésbé volt áttetsző, az már legalább 20 ezerre jött volna ki. Agyrém.
És akkor fogtam magam, és az olcsó anyagboltban csodaszép nem átlátszó anyagot vettem és megvarrtam a függönyöm, nem egészen 2 ezer ft-ért. És azóta nem süt a nap a szemembe, nyitva lehet hagyni a háló ajtaját, és béke honol a terepen.

Aludni már nem tudtam a kifeküdt, recsegő ágyon, amiben fekve kettétört a derekam, így az ágyat is lecseréltem - addig túrtam éjszakákon át a netet, míg találtam egy bútorbolti kiárusítást, ahol negyedárban szereztem egy csodaszép új ágyat, amin még nem aludt senki (mint a párom ágyán az exei), ráadásul 10 centivel hosszabb is, mint a másik, aminek az a nem várt folyománya lett, hogy a párom lába nem lóg le az ágyról, ezért nem fordul keresztbe, ezért nem rugdal le engem fektemben. Még egy megoldhatatlannak látszó probléma kipipálva.

Ez már csak luxus, de meg vagyok veszve a memóriahabos cuccokért. Nem tehetek róla, a pillecukor jellegű párnák és matracok a szenvedélyemmé váltak. Persze állati drágák. (A hiteleinkhez mérten.)
Mióta extra akcióban sikerült párnákhoz jutnom, és azért igyekszem aludni menni, hogy a párnára fekhessek, és azóta nem recseg-ropog a nyakam, sőt, már majdnem annyira le tudom hajtani a fejem a vállamra, mint régen, rettenetesen hálás vagyok a NASA-nak, hogy kifejlesztette a memoryt, másrészt egész biztos vagyok benne, hogy matrac is kell. Persze az sokkal drágább, mint a párna. A legolcsóbb akcióban is 30 ezer. Szóval már lemondtam róla, de a kisördögöm csak nem hagyott nyugodni, és csodák csodája, mintha nekem találták volna ki, leltem egy kiárusítást, ahol ötödárban lehet matracot szerezni. Igaz, hogy szépséghibás, és nincs huzata, de bassszus, ötödár! Vagyis lesz matrac is! (Igaz, előbb is megtalálhattam volna, mert a vastagabb darabok már elfogytak, de még valamilyen nekem is jutott, és ennek örülök.)

Talán hülyeség, de nagyon tudok örülni ezeknek a dolgoknak, amikor egy megoldhatatlannak tűnő probléma hirtelen frappánsan megoldódik, amikor végre szép új ágyam lesz, vagy praktikus de nem ronda függönyöm, sőt, talán sokkal, de sokkal jobban tudok az egyes daraboknak örülni, mintha teljesülne az álmom, és tényleg bármit megvehetnék egyszerre az IKEÁban. Így minden egyes darabért megharcoltam, kutakodtam, rátaláltam, megszereztem, ráadásul a töredékéért, mint amennyiért általában szokás venni. Ezeket nem csak én választottam, hanem bennük vagyok, leleményesség és kreativitás kellett hozzá, hogy minden stimmeljen, jó is legyen, szép is legyen, összhangban legyenek, és ki is tudjam fizetni.
Tudom, hogy sokan kényelmes nagy házakban laknak, vendégszobákkal, szaunával, meg jakuzzival, csodás bútorok veszik őket körül, nagy puha fotelekben ülve isszák a drága borokat, de én nagyon büszke vagyok a kis dióhéjnyi otthonunkra. Ha nem is minden kényelmet kielégítő nagystílű, tágas otthon, de a miénk, benne vagyok minden kis részletlben, a matricával dekorált fürdőszobaszekrénytől a legutolsó kis függönycsipeszig.

Sokszor nyavalygok, hogy kicsi, hogy vékonyak a falak, hogy béna helyen van, hogy nem fér el egy rendes iroda benne, hogy nem tudok rendesen pakolni, de igazából oda vagyok érte, és tele vagyok tervekkel, újabb és újabb apró kis csodák várnak még, a mosogató csaptelep lecserélésétől a háló átfestéséig, és ki tudja még min át.

Aranyketrec

Rettenetesen boldog voltam, mikor megvettük (behiteleztük) a lakást. Imádtam itt lakni, kisvárosi filing, friss levegő, természetközeli élet. Új építésű társasház, saját kis kerttel és terasszal, ahol sok vendéget fogadtunk, közös kert sok virággal, ahol sok sütögetős parti volt a szomszédokkal, pár lépésre egy hatalmas tér a kutyáknak sok kutyabaráttal lehetett rohangászni órákon át, hóban, napban, szélben, mindig.
A házban sok fiatal lakott, nagyjából egy rétegből szedve, sok kutyás volt, nyitottunk egymásra, összejártunk, jó buli volt.
A férjem (akkor még nem férjem) rém büszke volt a lakásra, hogy milyen jól sikerült szinte semmi pénzből berendezni. Mindenki dicsérte, voltak, akik le is utánoztak.
Büszke volt még a főzéstudományomra is, hogy sokan még évekig emlegették egy-egy főztöm, vagy kezet csókoltak a menü elfogyasztása után.
A lakás minden zugát imádtuk, együtt kertészkedtünk, szakadó esőben vagy késő éjjel a kis fedett részen ültünk a teraszon és beszélgettünk, játszottunk, a kisszobában összebújva tévéztünk, ittalvós vendégeket hívtunk, hatalmas sétákra mentünk a kutyával, a Dunához, a bányatóra, vagy csak úgy a messzibe. Együtt voltunk, élveztük azt, amit az élet adott.

Aztán történt valami fordulat - nem is tudom, hogy hirtelen vagy óvatosan, de minden megváltozott.

A kutyás barátaink mind elköltöztek, nincsenek már sok kutyás nagy bandázások a réten.
Más barátaink elváltak, vagy kisbabájuk lett, nincsenek már sütögetős bulik a közös kertben. Az új gondnok amúgy is egy kietlen tájat varázsolt oda, a buja virágos növényzetet kiirtotta, nincs ott semmi már, csak pusztaság, a kutyákat is kitiltotta, szóval senki sem jár már oda, a közösségi tér halott földsáv lett. Gratulálok neki, így kell tönkretenni egy működő dolgot.
Már nem jönnek hozzánk sem vendégek, az örökké zsibongó terasz folyton üres, a kertépítést is feladtuk, mert nem jutottunk túl nagy eredményre. Sétákra sem megyünk, idén kétszer voltunk a Dunánál, és hiába mutatom, hogy a kutya milyen boldogan ugrál, a férjem csak a boltig hajlandó elsétálni, aztán rohan haza.
Aztán a férjem elkezdett elégedetlenkedni, amiért oda volt, most finnyázza. Az egykor csodaszép csempe most ronda, az általa választott falfestéket szerinte nem választaná, ha véletlen valaki ide jön, fanyalog és szabadkozik a lakás miatt, ami pedig szerintem nem változott, sőt, egyre jobb lett, és mindenkinek tetszik, nem is értik, mit húzza a száját az uram.
Már nincs kedve összebújva tévézni, pedig jobb a kanapénk és nagyobb a tévénk is, mint régen, nincs kedve  játszani, vagy a fedett részen bámulni az esőt, pedig konkrét kis open air szobává alakítottuk azt a részt. Én nyáron ott dolgozom.
Nincs kedve nagyokat hancúrozni sem, pedig olyan nagy ágyunk van, amilyen még sose volt.
És odáig jutottunk, hogy szerinte már főzni sem tudok, holott vannak, akik rendszeresen utánozzák a receptjeim.
Szóval az urammal van a baj, tudom, de ezen sajnos nem tudok változtatni, csak nézem, ahogy a nem valós problémáitól szenved, és ezzel tönkreteszi az életem, a házasságunk, az életünk.
Ettől aztán egyre távolabb érzem magam a várostól, az emberektől, a szabadságtól.

A cigánysort még mindig nem bontották le, ahogy ígérték, egyre több a kukázó, nyáron rendszeresen beköltöznek a kutyafuttatóba, odakakálnak, szemetet csinálnak, ha átmész a boltba, az összes sarkon pálinkázós lumpok kiabálnak, a tér minden szöglete tele van részeggel, prolival, ordibáló roma hordával.

Olyan, mintha egy buborékban élnék, ami véletlen szar helyre landolt. Mert hiába van friss levegő, jó szomszédság, cinke az ablakban és süni a kert végében, ha a mesevilág kapuján kilépve a legaljább prolivilágba merülsz bele. Néha a közértbe menet azt érzem, elvarázsolt királylány vagyok az idegenek földjén.
És itthon sem olyan már, mint rég, mert nincs meg az összhang, a meghittség, és a közös öröm, a közös cél.
Zsákutcába kerültünk, és nem tudom, ki lehet e rágni ezt a zsákot.
Az egykori mennyországból börtön lett, pedig én erre tettem fel az életem - a kisvárosi otthonteremtésre.
Olyan lehetetlen küldetés egy rendes otthon, egy szerető család és békés hétköznapok?
Na ne már!

A sodrás

Hirtelen felismertem, hogy eddigi életem javát sodrásban éltem. Mindig vitt a sodrás valamerre, és alig-alig kellett döntéseket hoznom.
Például leginkább azokkal a pasikkal voltam, akik velem akartak lenni, és nem azokkal, akikekkel én akartam lenni. Alig tudok olyat mondani, akit én választottam, én akartam. Ez nem azt jelenti, hogy nem imádtam őket önfeláldozásig, de csak engedtem a sodrásuknak.

A munkával ugyanez volt a helyzet. Egyetemre akartam menni, de a nagyapám az érettségim napján közölte, hogy eleget élősködtem rajtuk, most már kereshetek pénzt én is. (Nem így mondta, de tulajdonképpen ez volt az értelme.) Színházi rendező akartam lenni, de elmentem színházi öltöztetőnek, hogy vigyek haza pénzt. Hát így nem lehet karriert csinálni.
Aztán a barátnőm azt mondta, jelentkezzünk egy multicéghez, mert van ott egy barátnője, és nagyon sokat keres. Ugyan nincs felvétel, de hátha... és felvettek. És utáltam. És kirúgtak.
Akkor a Munkaügyi Központ szíves jóvoltából kitanultam egy szakmát, amit soha nem fogok használni.
Egy csajos nap alkalmával a moziműsorban találtam egy álláshirdetést - megpróbáltam, felvettek, és az életem totál megváltozott - a média felé orientálódtam és azóta is a szakmában dolgozom. Pedig csak elmentem moziba!
Egy olyan újság főszerkesztője lettem, ami nem is érdekelt, de oda sodort az élet. Onnan pedig oda sodort, ahol most vagyok. Ötödik éve.

A lakhelyemmel ugyanez van. Az első albérletem úgy lett, hogy az ismerősömnek volt kiadó lakása. Kivettem. Aztán onnan egy barátomhoz mentem, akinek volt üres ágya, és összejöttünk. Amikor szakítottunk, oda költöztem, ahol egy ismerős tudott gyorsan egy kiadó lakást. Onnan oda mentem, ahová egy barátom olcsón beengedett lakni. Amikor menni kellett, elindultunk megnézni egy házat, de részeg volt a tulaj hangja, nem volt szimpatikus, és előbb is odaértünk, úgyhogy még az utcáról felhívtunk egy másik lakást, ahová azonnal oda lehetett menni megnézni, és azonnal ki is vettük, nem is néztünk többet. Egyet, az elsőt mindig. Ebben a házban vettünk is egy lakást, és szintén nem volt nézelődés, gondolkodás, választás. A 6-ot akartuk megvenni, de megvették az orrunk elől, így elmentünk megnézni egy, azaz egy darab lakást, és úgy döntöttünk, sokkal jobb az a ház, ahol most lakunk, úgyhogy akkor megvettük a 14-et. És kész. Életre szóló milliós döntés egy perc alatt - mert olyan erős volt a sodrás.
Tulajdonképpen hiányzik, hogy nem keresgéltem, válogattam, nem is néztem át más lehetőségeket. Talán épp ezért van, hogy mehetnékem van, bár szeretek itt lakni, mégis mást szeretnék.
Talán lehetett volna más választás is - de én szépen belesodródtam. Örültem neki, nem azt mondom, hogy nem, de valójában nem biztos, hogy pont ezt akartam.

Lényegében minden tekintetben vitt a sodrás erre-arra, ennek függvényében lakom ott, ahol lakom, vagyok annak a felesége, akinek vagyok, dolgozom ott, ahol dolgozom. De a választás, a latolgatás, gondolkodás és döntés mindvégig kimaradt a folyamatból.

Csakhogy most megállt a sodrás. A száguldozó folyóból állóvíz lett, és mint tudjuk, az kezd egy idő után poshadni, ha nem kap frissítést. És már kezdem érezni a szagot...

Nem visz a sodrás semerre, nem történnek új dolgok, napra nap minden ugyanaz és kezd rém unalmas lenni ez a kis mocsarasodó tócsa.

A talizmán

Eljutottunk a Boszorkánymúzeumba, ami nagy csalódás volt, mivel kicsi, sötét hely, egy lekezelő fiatal csaj vezetett körbe, aki úgy beszélt velünk, mintha iskolás tinik lennénk, basic infókat mondott csak el, és a végén egy csinos pasival flörtölve félvállról hozzánk vágott egy kis köröm nagyságú gonosz űző talizmánt, amit beraktam a tárcámba. Már a hazafelé úton elfelejtettem az egészet, annyira sematikus volt az egész.
Mostanában jutott eszembe, hogy kis idő múlva, mintha elkezdtek volna mozdulni a dolgok.
Valahogy ügyesebben egyensúlyozok a kevés pénzzel és a sok adóssággal, itthon sokkal jobb a hangulat, direktbe kellemesen, három nap bulival telt a családi születésnap és házassági évforduló, egy szuper nyaraláson voltunk, ahonnan feltöltődve jöttünk haza, és végre eladtuk az eladhatatlannak tűnő örökséget is, és a családi hangulat is sokkal jobb, viharmentesebb. (A férjem családjával nem.)
Szóval elkezdtem hinni a kis talizmánban, és ha már ilyen cuki volt, remélem, hogy továbbra is vigyáz akkor rám, és a többi dolgok is jól alakulnak, mert van még mit javítani bőven.

Azt is szeretném még idevésni, hogy kb. 100-an köszöntöttek fel szülinapomra, ami nekem azért nagyon jó érzés, pozitív visszacsatolás. Mondjuk a három tesómból egy nem, egy meg sablonosan éppenhogy, a férjem családjából csak az anyósom, de őszintén szólva, szarok rájuk, csak azokkal foglalkozom, akik kedvesek, és édes kis üzeneteket küldtek, és majd mindenki azt kapja vissza, amit megérdemel. Én már nem fogok sírni azon, hogy miért ilyenek velem.
A születésnapjaim általában ezzel szoktak telni, szomorkodom, hogy megöregedtem és nem jutottam előrébb, szomorkodtam, hogy kik nem foglalkoztak velem...
Most nagyon vidáman telt a nap, csupa szárnyalás és csilingelés volt. Eszembe jutott az a születésnapom, jó rég, amikor egyedül megittam egy üveg bort, és nagyon magam alatt voltam, bőgtem, meg minden ilyen hülyeség. Aztán rá fél évre majdnem meghaltam egy orvosi műhiba következtében, és a halál torkának utolsó lépcsőjéről evickéltem vissza. Rég volt, és fura mód csak most esett le: minél több éves vagyok, annál tovább éltem, és mindez nagyon szuper, ahhoz képest, hogy már évek óta halott lehetnék.

Úgyhogy köszönöm szépen, jól vagyok, élek, és úgy tervezem, hogy ezt még nagyon sokáig folytatom!

Tres metros sobre el cielo

Hozzám került véletlenül egy film, amikor elkezdtem nézni, azt sem tudtam, mi ez, de szépen volt fényképezve, lekötött, majd azt vettem észre, hogy a kanapéba ragasztott, és gyomorgörcsöt is okozott.
Voltak benne maníros részek, meg dramaturgiai oktalanságok, kiszámíthatóságok is, de összességében az az utolsó mondat volt a lényeg:
Soha többé nem leszel már három méterrel a felhők felett.
Vagyis nem hozhatod vissza, ami elmúlt. És mostanában úgy érzem, olyan sok minden múlt el.

A spanyol film amúgy egy balhés rosszfiú és gazdag jókislány szerelméről szól, és csak egész a végén vettem észre, mennyire megidézte az én első és igazi nagy szerelmem történetét.
Én voltam a jó tanuló középosztálybeli kislány, az én H-m, aki M-volt, pedig volt a balhés, csavargós, suliból kimaradós srác, akit sokáig még a lakásba sem engedett be a családom.
Ő, a nagy bakancsos, kopasz fiú, én meg mellette a tűsarkakon tipegő, rózsaszín ruhácskás szöszi baba - első ránézésre nyilván úgy tűnt, semmi közünk nem lehet egymáshoz, de olyan nagyon szerettük egymást, és vele volt meg először, és talán utoljára és az a feltétlen bizalom, önfeladás, az a vegytiszta szerelem, amitől az ember képes a felhők fölött három méterre járni.

Persze utána is szerettem még, de valahogy máshogy.
Talán csak az első szerelem égetése tette, vagy mert vele tényleg elhittem, hogy örökké együtt leszünk, és végtelen az idő és a tér, de olyan felhőtlenül boldog tudtam lenni, mint a filmben látott kockákon a szereplők.
Félelem és kétség nélkül - felolvadva az örökkévalóságban.
Na persze nem úgy lett, de vele legalább elhittem.
A későbbi szerelmeim már sokkal realisztikusabbak voltak, akadt bennük megalkuvás, vagy bár nagyon szerettem, tudtam, hogy nem leszünk a világ végéig egymáséi, ami elég fekete árnyékot vet a boldogságra.

Szóval ez a kis film felidézte azt a régi ént, az ártatlan és rajongó lányt, aki mindent elengedve, csukott szemmel és hanyatt veti bele magát a szerelmbe. Csodálatos, és sajnos nagyon távoli érzés, és ahogy a film is mondja: már nem fog visszatérni soha.

Ettől most aztán elég nagy tégla van a gyomromban, mert bár tudtam valahol ezt, most mégis olyan rácsodálkozós az egész.

Szerettem azt az énem, szerettem az lenni, aki akkor voltam, vele. Na meg szerettem 18 éves lenni.
Ha valamilyen csoda folytán egy időgép visszarepíthetne, nem akarnék újra 18 éves lenni, de azt a feltétel nélküli szárnyaló szerelmet át szeretném élni, ami a felhők fölé 3 méterre repít.






A film amúgy nyilván elég népszerű, mivel már kész a második része.

Olyan légy

Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;

Valóban ez lenne a férfiak igénye a nők felé? Hogy ha csettintenek, ugorjunk mosollyal, ha nem kellünk, tűnjünk el? Ne legyenek saját igényeink, vágyain, akaratunk?

Ma ez motoszkál a fejemben, egyrészt mert a férjem irtóra megsértődött, mivel én feltöltöttem a konyhában a szappantartót, ő meg kezet akart pont mosni, és ezt olyan sérelmesnek találta, hogy én PONT OTT VAGYOK AHOVÁ Ő AKART MENNI, és ahelyett, hogy szólt volna, hogy engedjem oda, lévén hátul nincs szemem, inkább megbántott.
Másrészt elég erős álmom volt, az exemmel, akivel valamilyen táborban voltunk, és bebújt mellém az ágyba, forró szavakat suttogott a fülembe, belecsókolt a nyakamba, szorított magához, és amikor meg akartam fordulni, hogy megérintsem, rettenetesen felháborodott, hogy képzelem, neki gyerekei vannak, én nem akarhatok tőle semmit.
Ebből nem az jött le, hogy akarnék tőle valamit a valóságban, hanem az, hogy a pasik így kezelik a nőket, ő is így kezelt, az előtte lévő szerelmem is így kezelt, a férjem is így kezel, és ez elég nyomasztó.
Teljesítsem minden vágyát, és varázsütésre tűnjek el, ha épp nincs rám szüksége.

Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;

Holiday

Elég sok minden van, pörögnek a dolgok, de mivel fáradt vagyok, most csak a legviccesebbet...
Szóval van ami van, de az esküvőnkön elhatároztuk, hogy minden évben a házassági évfordulónkon elutazunk valahova.
Tavaly volt ez első, na persze nem mentünk sehova.
Most meg valamiért bekattantam, és előbbre hozva az eseményt már most, azaz csütörtökön kitalálva már szombaton utazást terveztem. Kevésbé spontán típusú páromnak ez kissé sokkoló, de elég jól vette az akadályt, szóval
MEGYÜNK HOLIDAYRE A HOLIDAYBE :D
Zebegénybe
Szerintem varázsos, romantikus csúcs szuper hely.
Házat akartunk bérelni - de hát elég későn jutott eszünkbe, és kutyával és üdülési csekkel vagyunk nehezítve, szóval végül egy kis panorámateraszos apartmanházat választottunk, ami csodák csodája elég üresnek tűnik, pl. nincs olyan, hogy reggel 10-kor el kell hagyni a szállást, addig maradunk, amíg akarunk.
Na de!
Nézegeti, számolgatja a férjem az üdülési csekket, majd egyszer csak döbbentem felhorkan!
- Te tudod, hogy ez 14én lejár?
Mosogattam, hirtelen azt sem tudtam, hogy hányadika van, milyen év, vagy valami. Meggyőződésem volt, hogy december 31-ig érvényes a csekk. De neeeeem!
Komolyan megállt a szívem, és elég nehezen akart újra elindulni.
Ha megvárjuk az eredeti évforduló időpontot az utazással, akkor a csekk szépen csendben érvényét veszti a fiókban, nem kis értékben, én meg vélhetőleg helyben szörnyethalok, ahogy meglátom.
Főként, hogy van ismerősöm, aki ezt megjátszotta, elég sokkoló.

Van úgy, hogy az ember valamit csinál, csak úgy, ok nélkül, mint most én durván erőszakoskodtam az időpont előrehozásával. És most innen nézve eléggé logikusnak is látszik. Nem magam tartom okosnak, inkább az őrangyalaim tartom ügyesnek, kedvesnek, hogy így vigyáznak rám, amikor ilyen lökött vagyok.

Mivel Zebegény nem az a világváros, ahol számos étterem várja az ücsekkes fizetést, az a tervünk, hogy egyszer jól élünk és ellakomázzuk a maradékot, vélhetőleg nem fog sikerülni, de szóba jött, hogy ha klassz a hely, előre megvesszük a karácsonyi szünetre is helyünk, vagy hazafelé beugrunk az ország két sportboltjából az egyikbe, amelyikben lehet csekkért vásárolni.
És veszünk VALAMIT. Na ez a valamit eléggé utálom, ugyanis sokminden kéne, hogy döntsem el, hogy melyik mégis? És ruhára huszonezreket rühellek kiadni és amikor kényszer alatt állok, hogy el kell költeni most, akkor még nehezebb a döntés.

Mondjuk én simán vettem volna egy vouchert valami wellnessbe, de a férjem állítja, hogy jó időre kipancsolta magát. Nem értem a férfiakat. Na mindegy.

Most tele vagyok reménnyel és lelkesedéssel, hogy Zebegény mágikus hely és jót fog tenni külön - külön és együtt is nekünk. Túrázás, patakozás, egy utolsó strandolás a nyáron, és a csodaszép tájkép, mely a lelket az egekbe emeli, el, messze a hétköznapi kisszerű gondoktól.
Úgy legyen! :)

Zuhanás

A kanapén hevertem, néztem egy filmet, és akkor belém hasított, hogy mindent elrontottam.
Mindent egy lapra tettem fel, hogy beteljesítsem az álmom, de úgy látszik, azt az általános egyszerű dolgot nem kaphatom meg, ami nagyjából a világ nagyobbik felének alapjáraton jár: családot.
A világon mindennél jobban vágytam rá, hogy legyen egy szerető társam, akivel segítjük egymást, és édes gyerekeim, akiknek majd jó anyjuk lehetek.
Most rájöttem, hogy mindent egy lapra tettem fel, és a lap nem jó. Ott tartok, mint 10 éve, csak éppen 10 évvel öregebb vagyok.
Az elmúlt 8 évem, minden energiám, pénzem, érzelmem és vágyam egyetlen egy dologba ment bele, hogy végre saját családom legyen.
Eladósodtam hosszú évekre, kockáztattam az örökségem, megépítettem a gyerekszobát, gyűjtögettem a bébiholmikat, a plüssöket és mesekönyveket, elterveztem mindent - csak egyetlen dolgot nem terveztem el, hogy a pasi, akivel ezt akartuk, megbokrosodik, pokollá teszi az életem és mindent elvesz tőlem.
Nem csupán a saját dolgainkról nem lehet vele beszélni - sem normálisan, sem sehogyan - de, még arról sem, hogy mit kér vacsorára.
Úgy járkál el mellettem, mintha itt sem lennék, annyira sem becsül meg, hogy a vacsora maradékát, amit  megvettem-megfőztem-kitálaltam, szóval hogy a tányért a mosogatóba vagy a szemetet a kukába tegye, csak otthagyja az asztalon, mintha én egy rabszolga lennék és szó nélkül elvonul. Bármit megígér, de semmit nem tart be, ha csak hozzá szólok már ordít és dührohamot kap, semmit nem segít, de ma már azért is leordított, hogy nem tettem a kezébe a tévé távirányítót és ki kellett nyújtania a kezét érte.
Nem tudom mi van a világtól elrugaszkodott agyában, de elég érdekes, hogy semmit sem akar adni, mindent, totálisan irreális dolgokat is meg akar kapni, és még őt kell sajnálni.
Csak a saját oldalát nézi, nem  akar értem semmit tenni, de elvárja, hogy olyannyira kiszolgáljam, hogy még a távirányítót is a kezébe adjam. Mégis mennyire kell megbolondulni ahhoz, hogy egy rendes és kedves ember azt higgye, hogy ez így helyes?

Anyagilag a padlón vagyok, semmi esély a fellendülésre. Állandóan magányos vagyok, legtöbbször egyedül vagyok itthon, a város peremén, mert a férjem ide hozott, a világtól távol, és jó volt itt, amíg vele jó volt, és jó volt hinni, hogy majd a gyerekeknek jó helye lesz itt. De most senkim nincs, csak ő lenne,  de ő mintha egy másik emberré vált volna, nem is tudom kicsoda.
Nem tudok beugrani a csajokhoz, nincs társaságom, nincs társadalmi életem. Mindent egy lapra tettem fel: családalapítás, gyerekvállalás, otthonteremtés. Csak éppen kihúzták a talpam alól a talajt.
Nem hiszem, hogy ez jobb lesz valaha, bármennyire is sajnálom, de az utolsó reményem is elszállt, mikor utoljára beszélni próbáltam a férjemmel, és közölte, hogy nem akar beszélni, és otthagyott.
Totálisan rosszul látja a világot, depressziós, dührohamokat kap, öntörvényű és gonosz, mindenkit ócsárol, semminek nem tud örülni, mindenben a hibát keresi és egy semmiségért is olyan mély sebeket váj a lelkembe, hogy már nem is érzem embernek magam. Nőnek meg pláne. Pedig nem hiszem, hogy olyan ember lennék, aki minden okot megad rá, hogy büntessék.
Orvosról hallani sem akar, homeopátiás szerekről hallani sem akar, kibeszélésről hallani sem akar, kompromisszumról hallani sem akar.
Minden csodálatos lenne számára, ha
- nekem nem lenne semmi igényem, sem szórakozásra, se érzelemre, se társadalmi életre, és semmire, főleg nem, ami pénzbe kerül, de értsd: még egy pohár joghurtra sem
- ha minden háztartási munkát, hivatalos ügyet és egyéb apróságot, mint a távirányító kezébe adása elintéznék
- ha továbbra is mindig azt csinálná amit akar, és én idomulnék, jöhet-mehet bármikor én itt vagyok, ha megjelenik abbahagyom, amit csináltam, felugrom és végighallgatom amit mondani akar, majd hagyom tévézni, vagy amihez kedve van, csak én ne akarjak mondani semmit
- tűrném, hogy egyetlen apróságért is, mondjuk ha véletlen kiöntök egy pohár vizet, mély lelki sebeket ejtsen rajtam, ám ha ugyanezt ő teszi, mosolyogva töröljem fel (ugyanez igaz kulcs zárban hagyása, étel meg nem evése, álmosság, leves elsózása stb.)
- ha nem kérnék tőle soha semmit, se magas polcról dolgok levevését egyetlen mozdulattal, se romantikus estét a kertben
- és ha amikor neki mégis szüksége lenne rám, akkor ott állnék teljes vállszélességgel, és ugyanúgy szeretném, ahogy rég, amikor még leste minden szavam, egész éjjel szorosan átkarolva tartott és minden vágya az volt, hogy velem legyen
Szóval ha csodálatos mesevilággá varázsolnám az életét, olyan apró csodákkal, mint a semmiből lakoma elkészítése 10 perc alatt, vagy mindig azon tárgyak szekrény elejére való varázslása, amire épp szüksége van, nehogy  a kezét ki kelljen nyújtani, ha lenne rajtam egy gomb, amivel ki be tudna kapcsolgatni kedve szerint, ha állandóan lesném minden szavát, 100%-ig csak érte élve, és ezért cserébe nem kérnék semmit, sem egy mosolyt, sem egy szerelmes ölelést, sem egy új cipőt - talán akkor nem gyötörné halálra az életem.

Akit szerettem, és akivel egymásra építettük az életünk és közös terveket szőttünk, kifordult magából, és nem tudja magáról, ergo, nem is fog meggyógyulni.
Nagyon nehéz elgondolni, hogy magányos rabszolgaként, a vágyaim beteljesülése nélkül, gyerek nélkül, társ nélkül fogom leélni a maradék életem. Nagyon nehéz arra gondolni, hogy életem jobbik és értelmesebbik része már véget ért.

És köszönöm a bátorító szavakat, de mielőtt bármiféle lépésre rá tudnám szánni magam, előtte el kellene hinnem, hogy megoldható, hogy van rá esély - és ez a nehezebbik fele. Mert összezuhantam, roncs vagyok, és nem lesz egyszerű felállni.
Őszintén szólva most még levegőt venni is elég nehéz...

Rémes vakáció

Hát már megint eltelt a nyár, egy szemvillanás alatt, és persze megint nem sikerült a terveim javát megvalósítani, sőt, inkább mondhatom, hogy a lehető legkevesebb tervem sikerült megvalósítani.

- Annak ellenére, hogy már február óta nézegettem, hova szeretnék menni nyaralni, végül az utolsó pillanatban még mindig nem volt hely, ahová mehetnénk. Pánikhangulatban lefoglaltam egy helyet, mivel nagyon kellett sietni, a szépkártyával fizettem. Ami rossz, mert az üdülési csekket kellett volna elkölteni, ami idén lejár, a szépkártya még jövő télig jó lett volna. Miután a pénz átment, rögtön ki is derült, hogy nem jó a hely, nem olvastam el a kisbetűs részt, és kicserélték ugyan a foglalást, de ennek az lett a következménye, hogy a hosszú lejáratú széppénzt eltapsoltam, illetve egy olyan, lakhelyünktől 20 km-re lévő helyre mentünk nyaralni, ahol semmi a világon nincs, kivéve ezt az egy wellnessszállót.

- A wellness isteni volt amúgy, eltekintve attól, hogy a szobában falihűtés-fűtés volt, amit mi a szobából nem tudtunk kikapcsolni, ergo 21 fokban fagyoskodtunk. A szobában csak a paplan alatt lehetett megmaradni, a köntösök, fürdőruhák nem száradtak be, és mivel egy szállóban voltunk, ahol a közös teraszra az uram nem volt hajlandó kijönni, az estéket a takaró alatt töltöttük, tévézéssel. Itthon sem szoktunk tévézni - mondjuk tekinthetjük ezt kikapcsolódásnak. Sajnos az uram hamar megunta a pancsit, amit én nem tudok megunni soha, úgyhogy az utolsó este már hisztizett, veszekedtünk, és másnap ahelyett, hogy maradtunk volna még egy pár órát kihasználva a tök üres wellnessrészleg lehetőségeit, másfél órával idő előtt kijelentkeztünk a szállodából. Nekem a szívem szakadt meg, ahogy benéztem a medencékhez, minden üres, kék ragyogással hívogat az üres medence, magányosan bugyog az üres jakuzzi, mi meg elindulunk ellenkező irányba... Az én férjem nem tud élni, nem tud élni a lehetőségekkel és mindig csak rohan, ki tudja hova, a semmibe - képtelen élvezni az életet, és sajnos úgy érzem, a nyakamnál kötött hurokkal hurcol maga után engem is. Nem élvezem.
Volt még egy kis érdekesség a szállóban: hajnal fél háromkor megszólalt a vészriasztó. Legmélyebb álmunkból riadtunk fülsértő vinnyogásra és vad piros villogásra. Meglehetősen rémisztő volt. Sosem derült ki, mi történt, talán egy részeg tini rágyújtott a szobában...

- A szabadságom első hete azzal telt, hogy a kutyát hordtam az állatorvoshoz, mivel a férjem elvitte a kutyát, de nem volt képes a két férfi (orvos és gazda) szót érteni, így a beteg kutya oltást kapott, amitől annyira legyengült a szervezete, hogy lihegő rongycsomóként pakoltam egyik helyről a másikra, meg sem mozdult. A férjem elmenet biciklizni a haverjával, engem otthagyott a pánikban. Én feküdtem a kutya mellett a padlón, én néztem végig a szenvedését, aztán ő még mobilon ordított velem, hogy nincs a kutyának semmi baja. Ezt csinálja, szőnyeg alá söpri a problémát, és akkor nincs is. De ez nem így működik.
Szerencsére harmadszori orvoslátogatásomkor kiderült, hogy hol beszéltek félre, és megkapta a kutya a gyógyszert, hamar rendbe jött, de megspórolhattunk volna neki egy csomó szenvedést, nekem egy csomó aggodalmat, egy csomó orvoshoz járást és akkor tudtam volna pihenni a szabadságomon, programokat csinálni a barátaimmal, kitakarítani a házat, és egyéb eltervezett dolgokat.
Jellemző az uramra az is, hogy azt mondja, ne vigyem vissza a kutyát szombat este rendelési időben az orvoshoz, várjuk még meg az éjszakát. Minek? Vasárnap nincs rendelés, és ha lehet a kutyán segíteni, minek szenvedjen még egy éjjelt?
Sok mindent megbocsátottam már a férjemnek, be kellett látnom, hogy igazi típuspasi, van neki mit bőven megbocsátani, de a szenvedés iránti érzéketlenséget nem tudom neki megbocsátani, különösen, ha a kutyusunkról van szó. Szóval az alaphangulat már megvolt.

- A férjem a szabadsága első hetét duzzogással töltötte, egyedül járt kelt a lakásban, olvasott vagy tévét nézett, egyedül evett, egyedül vitte ki a kutyát, nem szólt hozzám, nem állt szóba velem, nem ült ki velem a teraszra, nem nézett filmet velem, nem bújt hozzám, nem beszélgetett velem, nem mentünk a számos eltervezett programra, mindenre csak húzat a száját, én pedig ketrecbe zárt tigrisként szenvedtem mellette, látva, hogy csúsznak ki a feltöltődésre szánt napok a kezemből. Ha kezdődik a meló megint, nem lesz idő állatkertbe vagy moziba menni, arról volt szó, itthon nyaralunk, eljárkálunk, vagy csak kiülünk a teraszra együtt lenni egy kicsit. Na ő pont együtt lenni nem volt hajlandó, megkötött engem, nem csinálhattam semmit: ne beszélgessek a szomszéddal, ne telefonáljak, ne nézzek tévét mert zavarja az olvasásban. Ha ő a hülye sorozatait nézte, zengett tőle a ház. Csak gyomorgöccsel néztem tétlenül, hogy csúszik ki a lehetőség a kezünkből, és hogy döglik meg a házasságunk végleg. Amikor aztt mondtam neki, hogy spriccel a víz a zuhanyból, legyen szíves meghúzni, mert nem tudom, ordított, hogy ne baszogassam és elrohant itthonról. Kétszer merült fel a szabi alatt, hogy legyen szíves elköltözni és váljunk most már el, mert ezt nem bírom csinálni. Pökhendi, lekezelő, hisztis viselkedése megmérgezte majdnem az egész vakációt. Ha megpróbálja élvezni az életet, vidám napokat tölthettünk volna el, de ő csak azt kereste, hol sajnáltathatja magát, hol bánthat engem, hol teheti tönkre azt a keveset, ami még van.
Végül nagy zokogva beszélni próbáltam vele, és csodák csodája varázsütésre megváltozott és normális lett. De minek kellett csinálni előtte ezt a hisztit? De az a baj, hogy már valami összetört a szívemben, és nem tudom, hogy ragasztható-e.

- Elmentünk szalonnát sütni a vízpartra a férjem barátjával és a feleségével, közben felvetődött, hogy kiülhetnénk a kertbe Activityzni. Másfél karton sört ivott meg a két pasi ezen idő alatt, hajnal háromkor sikerült ágyba bújni. Nem valami jó vége lett a partinak, ahogy szokott lenni, ha túl sok a pia. A két pasi elkezdi baszogatni egymást, de most a barát nagyon érdekes dolgokat mondott.
Egyrészt már nap közben is többször rászóltak az uramra, hogy csúnyán beszél velem, goromba hozzám.  Meg hogy milyen szerencsések, hogy mindkettőjüknek van egy felesége, aki szereti őket és gondoskodik róluk, és hogy az uram miét nem látja, hogy ez milyen csoda. Aztán hajnalban azt mondja a pasi, hogy úgy beszél rólam az uram, mintha egy nulla lennék, pedig ha mást nem is néz, megírtam pár könyvet, amit azért lehetne értékelni, meg hogy ő rossz férj, mert nem vesz részt az életemben, igenis jöjjön el velem olyan helyekre, ahová én szeretnék menni, és akkor én is el fogok menni vele, ahová ő szeretné, együtt kell működni, és sokat kell beszélgetni.
Rám fagyott a lélek, ugyanis már kezdtem azt hinni, én vagyok az ufó, hogy rosszul látom a dolgokat belülről, de kiderült, hogy sajnos nem, és a barát szinte szórol szóra ugyanazokat a dolgokat mondta el, amit én is szoktam, mintha be lenne poloskázva a lakás és lehallgatott volna. És elég megdöbbentő, hogy ennyire egyértelmű a hiba, amit ennyire látnak, és hogy a legjobb barátja is nekem ad igazat. Szóba került még az is, hogy túl sokat iszik, és elissza azt a pénzt, amiből kicsit jobban tudnánk érzeni magunkat.
Mondom, nem beszéltem a baráttal erről soha, magától mondta, a saját meglátásait.
Szóval már mindenki tudja, hogy a férjem a hibás és hol hibázik, csak ő nem hajlandó figyelembe venni és változtatni rajta. Ekkor már elég részeg volt, azt mondja, nem emlékszik erre a beszélgetésre. Pedig az nagy baj. Meg fogok kérni a barátot, mondja el neki józanon is, csak az a baj, hogy józanon nem beszélgetnek ilyesmiről.
Ezen az éjszakán a vendégszobában aludtam, mikor az uram felkelt, némán mellém bújt és nagyon szorított magához, majd reggelit készített nekem. Talán mégis emlékezett valamire.... Bár félek, ha igen, akkor is hamar el fogja felejteni....
Őszintén szólva, fejben már elkezdtem keresni a vészkijáratot. Pedig nem ezt terveztem.

- Menet közben még voltak apróságok, mint hasmenés, foggyulladás, üzleti ügyek kavarodása, az árfolyamrögzítéssel, lakáseladással bonyodalmak, számlaelmaradások és egyéb fincsiségek ügyintézése. Illetve vettem a vaterán egy hátizsákot az utazáshoz, ami végre megérkezett, de az egyik füle ki van szakadva a helyéről. Mondom az eladó picsának, hogy hát ez nem jó, oda kellett volna írni, hogy hibás, visszaküldöm. Erre ordít, hogy nem kell neki ez a szemét. Ja, én vegyem meg tőle pénzért ezt a szemetet? Végül kijelentette, hogy a postaköltséget nem, de a zsák árát visszatéríti, de még 10 nap alatt nem tette meg. És úgy beszélt velem, mintha maga lenne az Isten. Irigylem az ilyen köcsögöket.
Sajnos egy kedves barátom kiskutyája ezen időszak alatt lett nagyon beteg, és időközben el is ment. :(
A pénzünk csontra elfogyott, még fizetésig nem tudom miből élünk meg.
Feliratkoztam egy könyvcserélő közösségre, el is ment egy rakat könyvem, de nincs pénzem postázni őket, pedig amíg nem szállítom le a könyveket, nem kérhetek másikat magamnak.
Ja, és a kutyám a kiránduláson egy félig elbomlott patkánytetembe fetrengett - azóta csak a görcsbe merevedett patkánylábakat látom, ha a kutyámra nézek.

Hőség van, csend van, egyedül vagyok. Fel kell venni a munkát.
Az egész évben várt vakáció 80 %-a kibírhatatlanul szar volt.
És most majd jön a taposómalom, a gyűlölt hideg, és ha így megy tovább, jövő nyárra elvált nő leszek.
Nem így akartam, nem ezt akartam, nem hiszem el, hogy ennyire elbasztam az életem.

Egyedülség kontra házasság

Azon filóztam mostanában, hogy régen, amikor egyedül voltam, hogy voltam olyan vagány meg bátor, meg tudtam dönteni, tudtam, mit akarok és már nem is emlékszem, hogy voltak a dolgok igazán?

Például hogy tudtam megszervezni annyi albit, költözést, bútorszállítást egymagam? Mostanában ezekből mindig balhé van.
Vagy hogy volt a kis 30 nmes sivár csőben, ahol nem is volt normális konyha, egy semmiben álló mosogatótálca volt 5 literes bojlerrel, hogy nem haltam éhen, hogy folyton egyedül voltam - na persze kedves barátaim azért gyakran látogattak :D  - de el tudtam foglalni magam, mást ne mondjak, megírtam egy könyvet, pontgyűjtő törzskártyám volt a kínai kifőzdében, de piacra jártam, nem rettegtem folyton a betörőtől, és innen nézve úgy tűnik, egész jól elvoltam.
Aztán jön a nagy homály, mikor átköltöztem a nagy albiba Budára. Hogy ott aztán mi volt? Még a takarítás, a költözés annak minden mókás pillanatával - köszönöm csajok - megvan, de utána? Mit csináltam abban  böszme nagy lakásban tök egyedül, állandó munka nélkül?
Amikor a pasim már odaköltözött, onnan megint tudom, de van ott egy fehér folt, és tényleg nem nagyon emlékszem, hogy teltek a hétköznapok. Már hogy mikor keltem, mit ettem, hova jártam vásárolni...
Mondjuk szerencsére ott is volt egy kínai kajálda.
Mindenhol van kínai kajálda, kivételt képez ez alól jelenlegi lakhelyem. :(

Most, amikor olyan elveszettnek érzem magam, amikor napokig gondolkodom, hogy átmenjek a közértbe, sőt, hetekig, hogy bemenjek a városba, amikor nem tudom eldönteni, hogy mi legyen a kaja, milyen színű legyen a hajam, amikor szerencsétlenkedem egy pókhálóval, akkor valahogy nem értem, hogy tudtam én ellenni egyedül? Nem haltam éhen, nem gyulladt rám a ház, bármelyik este elugrottam egy buliba, és baj nélkül hazamentem az éjszakai busszal, vagy gondoltam egyet, felpattantam a távolsági buszra, és napokat töltöttem el a vidéki barátnőmnél anélkül, hogy aggódtam volna, mit fog szólni a családja, vagy nem leszek-e útban. (Bocs, ha útban voltam mégis!)

Vagy mást mondok - ki tudtam állni 20 idegen gyerek elé határozottan és tele önbizalommal, és azt csinálták, amit mondtam. Ma vannak napok, amikor nem akarok vásárolni, mert nem áll szándékomban szóba állni az eladóval. Tisztára mint 16 éves koromban.

Valami nagy baj van velem, és akárhogy is nézem, arra a következtetésre jutok, hogy engem a pasim leblokkol.
Állandóan azt figyelem, hogy neki mi lenne jó, mit szeretne (neki soha nem jó semmi), én meg úgy belegebedek az igyekezetbe, hogy totál elfelejtem önmagam. A békesség kedvéért engedek még többet és még többet, és már halovány morzsája sem vagyok annak a karakán, önálló és határozott csajnak, akibe ő annak idején beleszeretett.

Látom én, hogy a pasik általában ilyenek. Kézzel lábbal hadakoznak a házasság ellen, aztán ha mégis beadják a derekukat, agyonnyomják a feleségüket.
Mivel én nem így kezdtem a dolgot, hogy férjhez akarok menni, hogy mintafeleség vagyok, szuperháziasszony, első a zoknistoppoló versenyben, és önálló hobbi és személyiség nélkül csüngök a férfin, hogy lesem minden szavát, mert az asszonyságban teljesedem ki, pont nem értem, hogy jutottam oda, ahová soha nem akartam, és amiről soha  nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen leszek.

Szóval azt hiszem, itt az ideje, hogy megpróbáljam megkeresni magam - ha még megvagyok egyáltalán valahol. 

Kutyabarát

Nem is tudom, nem is kéne írni erről, de olyan nehéz a szívem...
Egy kis kutyabarátunk nagyon beteg lett, és a hírek szerint már nincs is köztünk... de nem tudjuk biztosan.
Szegény csak szomorúan, de nagyon büszke fejtartással hevert a konyhakövön, a gazdája napokig feküdt  mellette. Aztán jobban lett, mindenki boldog volt, drukkoltunk neki, simogattuk, dicsérgettük, ő pedig boldog farokcsóválással örült velünk.
Kedden a kutyám hazafelé menet befordult a kutyabarát ajtaja elé, két lábon ülve kéredzkedett be, nyüszített, kaparta az ajtót. Sosem csinált ilyet, sosem voltunk náluk. Összeszorult a szívem, tanácstalanul álltam. Becsöngessek? Nem hangzik hülyén, hogy a kutyám meg akarja látogatni a kutyád?
Már előző nap a terasz felől bement beszélgetni az ott heverő kutyushoz. Ő lassan ráemelte nagy barna szemét és kicsit megcsóválta a farkát, majd visszafeküdt.
Tegnap zokogó gazdi a barátai körében, és azóta senkit sem látunk.
Nem jelent jót.
Nagyon sajog a lelkem.
Sajnálom a bajt méltósággal tűrő, mindenáron kitartani akaró kutyabarátot.
Sajnálom az árván maradt gazdit, aki tele volt reménnyel a gyógyulást illetően, és a rövid és reményteljes javulás után nagy zuhanás következett.
Sajnálom magamat, hogy majd eljön az idő, hogy nekem is át kell élnem valami hasonlót.
Sajnálok mindenkit, hű kutyatársakat és jó gazdikat, akik szimbiózisban élnek, egymáshoz bújnak oltalomért, szeretik egymást, és egymás nélkül maradnak.

A kutyának az ember a mindene, és van, hogy az ember nem talál a kutyánál jobb barátot.
Nem igazság, hogy a kutyabarátokkal ez történik. Azokkal az édes, jókedvű, hálás, barátságos kis plüssökkel, akik életük legnehezebb pillanatában is büszkén és szeretettel teli szemmel néznek a gazdijuk szemébe, talán tudva már azt, amit a gazdi még nem is tud.

Ég veled, kedves kutyabarát!

Hogy legyen néhány perc

Miután mostanság elég gyatra az élet, még véletlenül sem működnek jól a dolgok, arra gondoltam, felidézek néhány igazán felejthetetlen percet az életemből, hogy felvidítsam magam, mi több, tápláljam a reményhalamat.
Hát lássuk.

1.
Amikor a szórakozóhely ajtaján kilépett a fiú, fél év hiábavaló keresgélés után - pont a kapuban álltam, be akartam menni, ő megjelent, hátulról kapta a fényt, kabátja lengett utána, ahogy öles léptekkel határozottan jött felém, annyit mondott: - szia, hát megvagy - vagy talán még annyit sem, csak felkapott, és vitt be magával. 


2.
Másnap reggel, mikor kinyitottam a szemem, az első dolog, amit megláttam, ez a fiú volt, derékig vetkőzve, nagy katonai csizmában állt a kerti csapnál és félmeztelenül mosakodott. Azonnal tudtam, hogy mi egymáséi vagyunk. Majdnem házasság lett belőle. Lehetett volna... csak még nagyon fiatalok voltunk.


3. 
Amikor először láttam a tengert. 


4. 
Amikor először voltam Görögországban - fenti fiúval - minden perce maga volt a boldogság. (Eltekintve a buszúttól.)


5.
Amikor a következő szerelmem azt az üzenetet hagyta a nagyinál, hogy mégsem utazik el nagyon messzire és hosszú időre, hanem itt marad velem. Még tán két hét sem volt a közös életünk, de én olyan boldog voltam, hogy télikabátban sírva zokogva ugráltam percekig az előszobában. 


6.
Amikor a vidéki munka első napján hívattak az irodába, hogy telefonom van, és a pasim külföldről kinyomozta, hogy érhet el, és felhívott.


7.
Az a számtalan pillanat, amikor még nem történik meg a csók, de már tudjuk, hogy meg fog történni, amikor egyértelmű, hogy ellenállhatatlanul vonzódunk egymáshoz, de még húzzuk kicsit az időt.
Minden váratlan csók, váratlan ölelés, váratlan ajtó előtt várakozás ide sorolódik.

8. 
Amikor először álltam sok ember előtt és féltem, nem tudom magamra vonni a figyelmet, de az első hang alig hagyta el a torkom, és mindenki feszült csendben figyelt rám. Amikor rájöttem, hogy tudok hatni.

9.
Amikor kitoltak végre az intenzív osztályról egy lepedőbe bugyolálva, és megkaptam új életem első ebédjét, egy vízízű porból készült krumplipürét, amit a boldogság könnyeivel nyelve faltam be nagy boldogan.

10.
Amikor először tartottam a kezembe a kiskutyám, és ő azonnal elfogadott, és onnan kezdve jött velem mindenhová.

11.
Amikor először jelent meg nyomtatásban a nevem egy könyvborítón.

12.
Amikor megkérték a kezem.

13.
Amikor megkaptuk közös lakásunk kulcsát, és kis fonott kosarunkban pezsgővel és két pohárral piknikeztünk az üres falak között. Éjszaka volt, megszeppent izgalommal járkáltunk a lakásban, mintha tilosban járnánk.

14.
Az a pár nap, amíg terhes voltam, faltam az ételt és titkos tudás húzta mosolyra a szám szélét. (Sajnos csúnya vége lett és nem tartott soká az érzés.)

15.
Az esküvőnk napja. A remegő izgalommal teli készülődés, amikor a pár perces férjem odasúgta nekem még az anyakönyvvezető előtt : Boldog vagyok. A hosszú hitvesi csók háttérben a vendégek sikoltozásával. A buli hajnalig, a pörgés-forgás a szép ruhában, majd fáradt összebújt alvás, mint férj és feleség.

16.
Különösen az első, de az összes alkalom, amikor nekem szólt valahogy a taps a színházban. Bizsergető érzés.

17.
Az első meleg tavaszi nap a hosszú tél után.

18.
A kutyám boldogsága minden reggel, mikor felkelek, vagy minden nap, mikor hazajövök hozzá és nyüszögve üdvözöl. A boldog nyusziugrálása a réten, vagy  amikor követ mindenfelé, nyomatékosan néz a szemembe és nyammog  a kis szájával, hogy finoman jelezze, enni kéne neki adni. Aztán amikor megeszi, odajön, hogy megköszönje. A kutya sok embernél sokkal jobb fej.
Amikor elalszom és odaveti a hátát a hátamnak, mintha falkatársak lennénk, és összebújunk.

19.
A friss lecsószaft tunkolása friss kenyérrel a teraszon.

20.
A film, amikor végig kapar a torkom, és utána elállíthatatlanul csorognak a könnyeim.

Akkor is!

Kicsomagoltuk a deszkát, és EL VOLT TÖRVE!!!
Szerencsére visszacserélték és volt is még két piros, csak hát be kellett rohannom a kánikulában a bótba.

De szerintem megérte! :D

A deszka

Közel 3 éves tipródás végére került ma pont. :D
Amikor beköltöztünk, gyorsan megvettük az első utunkba kerülő legolcsóbb wc deszkát. Sima fehér mdf. Különösebb elvárásaim nem is voltak egy deszkával kapcsolatban, de ez elég hamar oszlásnak kezdett indulni. A fém része bezöldült, levakarhatatlanul, a fehér része besárgult, levakarhatatlanul, helyenként lepattogott a máz és alatta az állva pisilők áldásos tevékenységének  köszönhetően bomlani kezdett. A csavarja elferdült, aminek következtében az ülve pisilők részlegesen a fajanszon üldögéltek.
Elkezdődött a project - kell egy új deszka.
De akkor már nem ilyen gyorsan romló szar. Meg akkor már szép.
Kezdettől fogva bele voltam esve a homokszemes kemény műanyag kagylósba, mivel homokszínű a fürdő bordó mintával - de drágálltam 4 ezerért akkor - ma ez már 8-12 ezer ft. Hiába, durván emelkednek az árak a wc bizniszben.
Akkor azt mondtam, mindegy milyen, csak legyen kemény műanyag. Egyszer volt egy fehér rózsás 4 ezerért, de nem volt időm elmenni érte egy nem útba eső üzletbe. Az akció lejárt.
Az árak meg egyre csak mentek fel.
A madarasteszkóban szokott lenni akcióban 2.5 ezerért mdf, de még mindig nem akartam mdf-et. Azért párszor elrohantam, hogy nem érdekel, legyen olyan - de nem volt a boltban, csak a reklámban hirdették. Vagy volt a boltban, de mivel a számlák nem voltak befizetve, a családi tanács úgy döntött, jó még a régi deszka kicsit.


Most újra akció volt a madarasban - igaz, már 3ezerért. 3 napig ettem a kefét - veszek nem veszek de veszek mégsem veszek és így tovább.
A lakosság nagy részének teljesen indifferens eme eszköz milyensége, egy másik része pedig akár félévente lecseréli, vagy van pénze megvenni a 12ezrest, ami nagyon tetszik neki és anyaga miatt nagyon tartós is és így akár 10 évre is meg van oldva a probléma.
Az IKEÁban olcsók a deszkák, és már azon voltam, hogy veszek egy gagyi 700 ft-ost de annak nem jó a mérete. A sima fa pedig hiánycikk, pedig egy rusztikus tölggyel már kezdtem volna megbarizni.

Szóval 3 éves állandóan kiújuló wc deszka traumámat megoldottam ma, és végül elmentem a madarasba és vettem egy csodaszép PIROS wc deszkát.
HÁHÁHÁ!
Azt hiszem a kidobásra ítélt piros IKEÁs kádkilépőt is kimosom újra mégis, sőt, a dekoratőröktől kapott piros matricával szépen feldíszítem a fehér fürdőszobabútorokat is. Tataám! Le fogom fotózni.
Már csak egy színben harmonizáló cuki zuhanyfüggöny kell - sajnos az hamar penészedik, biztos nem fog addig tartani mint az új deszka - és kész a dizájn.

Azért rémisztő, hogy el tud húzódni egy tök egyszerű dolog a pénzhiány miatt, és hogy az ember agyára bír menni az ilyesmi - már odáig jutottam, hogy wc deszkákkal foglalkozó lakberendezési cikkeket olvastam. De legalább megtudtam, hogy a tengerpartos deszka ciki, a piros deszka menő, és ösztönösen jó döntést hoztam, ami azért nem olyan rossz érzés.

Éljen, éljen, éljen a piros deszka! :D

Utóirat: 

Ahhoz képest, hogy azt hittem, lecsengett már a piros mániám és kezdek áthajlani türkizkékbe, az elmúlt héten sikerült szert tennem egy csodás piros IKEA kanapéra is, ami a piros deszkás klóval szemben álldogál, (persze nem a fürdőben) úgyhogy jobbra - balra lehet piros helyekre ülni, ami vicces. 

A változó állandó

Új építésű házban lakunk, aminek az volt az előnye, hogy legalább 8 üres lakásból választhattunk, melyiket szeretnénk. Mivel szinte életfogytos hitelt vettünk fel, a választásban sok egyéb tényező mellett a szomszédok kiléte is igen fontos szerepet játszott, hiszen nem tudunk csak úgy továbbállni, ha valami nem tetszik. 
Már ebben a házban laktunk albérletben évek óta, mikor vásárlásra szántuk el magunkat, ezért nagyjából ismertük a lakóközösséget is. 
Szóval közvetlen szomszédnak választottuk a bohókás nyugdíjas nénit a kutyákkal, akik egész nap otthon vannak és figyelnek, illetve a párom gyerekkori játszópajtiját a két kamasz lányával, és kutyával.
Jó volt tudni, hogy az aranyos szomszéd lány a hitelével itt lesz velünk végig, örökké jó szomszédok leszünk, süticserével, egymás bajában való kisegítéssel. 
Mivel a házban sok fiatal lakik, sok kutyás barátra tettünk szert. Boldogok voltunk, jó helyre csöppentünk, hozzánk hasonló emberek vannak egy helyen. Sok móka, mulatság, éjszakába nyúló teraszbeszélgetések, közös bográcsozások színesítettek az életünket, születésnapkor bandába verődve jártunk körbe köszönteni, és pizsamásan-papucsban járkáltunk át egymáshoz - egy nagy közös élettér volt az egész ház.
Aztán elkezdődtek a bajok. 


Első barátaink, egy fiatal pár kis pamacskutyával, akikkel miden nap együtt kutyáztunk, átjárkáltunk egymáshoz, együtt mentünk nyaralni, a végén már a lány a mi lakásunkban tanult napközben, mert nálunk volt internet. A kutyák pedig szerelmesek lettek egymásba első látásra, és gyümölcsözött is ez a kapcsolat.
Aztán eladták a lakást, elköltöztek. Még egy ideig átjárkáltunk egymáshoz, ők elváltak, a kapcsolat teljesen megszakadt.


A másik szintén kutyusos párocska házat vett, mi voltunk az elsők akiket meghívtak házavatóra, elváltak, a kapcsolat alkalmi levélváltásra zsugorodott.


A nagy baráti bandában hárman is elváltak azóta, frissen született kisgyerekekkel, már nincs összejárás, nincs bográcsozás, csak egy kis alkalmankénti beszélgetés. Ahhoz képest, hogy egymás esküvőit és válásait végigasszisztáltuk,  hogy minden titkunk megosztottuk egymással, ezek a kis összetalálkozós húszperces trécselések igen kevésnek bizonyulnak.


Legnagyobb fájdalom a szomszéd néni, a pótnagyi, aki frissen sült palacsintával várt haza a munkából, aki megtanított rózsát metszeni és jó tanácsokkal látott el a kutyák és férfiak nevelésével kapcsolatban egyaránt, és aki azt ígérte, ő mindig itt lesz nekünk - hirtelen elment, és már az égből csóválja ránk a fejét. Hatalmas űr maradt utána, sokáig a lakás is üres lyukként tátongott mellettünk. 
Aztán a helyére költözött egy aranyos lány, egy aranyos lánykutyával, új kutyaszerelem szövődött. A lány még itt van és nagyon aranyos, de a kiskutya már nem lakik itt. 


És most az újabb változás, gyors és felfoghatatlan - a másik szomszédunk, a lakáshiteles elköltözik már napokon belül. Nem tudja fizetni a hitelét, összejött egy fickóval, és hozzá költözik költségcsökkentés miatt. Akiről azt hittem, hogy együtt leszünk hosszú éveken át, dobbant. Viszi a kutyáját is, aki őrizte a házat.
Közös hálószobafalunk van. Minden szó áthallatszik - végigszenvedtem még a gyerekei kiskamaszok voltak és éjszakákon át hangosra állított géppel msn-eztek, minden új üzenetre kiugrottam az ágyból, végighallgattam a reggeli készülődések hisztijeit, a zenedübörögtetős falrengető délutánokat suli után - és most, hogy már nagyok és tudnak viselkedni és nincs velük baj, most elmennek. Ki tudja ki jön ide a helyükre? Itt aztán pokollá lehet tenni egymás életét, ha valaki nem foglalkozik a szomszédjával.

Olyan ez, mint egy házasság - évek alatt összecsiszolódunk, megszokjuk egymás hülyeségeit, megismerjük a szokásait és idomulunk. És amikor már működik, akkor semmibe vész az egész.

Ennél azért több furcsa dolog volt már a házban, elég régóta lakunk itt, de ezek a legfájóbbak.
Meg persze a legközvetlenebbek, hiszen a falak vékonysága, a teraszok közelsége miatt szimbiózisban élünk, és nem mindegy,  hogy kit kell közel engedni magadhoz.

Sok albérletben laktam, sok hülye szomszédom volt - a nénik, akik összeverekedtek, hogy rendőrt kellett hívni rájuk, vagy aki feljelentett, mert éjszaka fürödtem és ez őt zavarta, illetve meg akarta tiltani hogy este 10 után lehúzzam a vécét, mert zajos a vízvezeték, vagy a másik néni, aki minden reggel hatkor harsogva üvöltette a gazdatévét, hogy ilyenkor a takarómat a hónom alá kapva kimentem aludni az előszobába a padlóra, mert nem lehetett megmaradni tőle. Vagy a régi erkélyszomszédok, akik egyik nap szóltak, hogy kis szülinapi bulit rendeznek, és ez fél évig tartott. Nem hallottuk a saját szavunkat sem a saját lakásunkban, mert állandóan bandába verődve ordítottak, zenéltek, verekedtek.

Lassan már minden megszűnik, amiért jó volt itt lakni, csak a lakáshitel marad, ami még nagyon sok évre ideköt.
Amilyen boldog voltam, hogy saját lakásunk lesz, terasszal és kerttel, most olyan idegesítő, hogy ide vagyok kötve, és néha azon kapom magam, hogy albérleteket nézegetek a város egészen másik pontjában.
Úgy látszik az ember megszokja, hogy 1-2 évenként továbbáll, van abban is némi izgalom. Már egy ideje azt érzem, hogy bizsereg a talpam alatt a talaj, mehetnékem van, pedig a kötelékemből még hátra van 25 év. Mondom én, hogy életfogytos hitel!

Szívbaj, zárbaj, ágybaj, agybaj

Rém viccesek az események mostanság. Kicsit sem mondhatom, hogy eseménytelen az élet, csak épp az események minősége hagy némi kívánnivalót maga után.
Na nézzük.

Szívbaj
Az elmúlt hetekben többször is rosszul lettem, számomra ismeretlen eredetű rosszulléttel. Mint kiderült, idegi az egész: idegkimerültség, pánikhangulat, szorongás.
Végül elmentem a doki bácsihoz, aki rém cuki, csak éppen fura dolgokat művelt. Először megnézte a vérnyomásmerési listám, és azt mondta, ez normális. Majd miután erős pánikhangulatban 200-as vérnyomást mért, minden eddigit elfelejtve és semmilyen kivizsgálásra nem utalva a padlóig leszedáló gyógyszerkombót írt fel nekem. Béta blokkolót, ami erős vérnyomáscsökkentő, amivel az a baj, hogy bár ő azt mondta, két hétig kell szedni, de valójában évekig, vagy örökké, és két hét alatt még be sem áll rá a szervezet. Plusz, mikor reggel 110-zel felkelek és beveszem rá a blokkolom, alighanem már mehetek is tepsiben ki a lakásból, mert megszűnik a vérnyomásom.
Aztán adott Xanaxot, amire szerinte nem lehet rászokni, de valójában de, a rászokási folyamat is kínos és kellemetlen rosszullétekkel jár, a leszokási meg pláne, és boldog nyálcsorgatósra butít.
Ehhez még egy vicces, Andante nevű altatót, ami sajnos nem egy receptre felírt Andante bútor, hanem valami nagyon rémisztő agyban ható drog, aminek a papírjára hatalmas betűkkel van ráírva, hogy vigyázat, rászokási veszély, tovább dührohamokat, tudatkiesést és alvajárást is okozhat egyéb fincsiségeke között. Betegácsiba nem tudtam jönni, mert van munka, szóval legalább annyi történt, hogy a doktor kizárta a szívbetegséget és az elmezavart a lehetséges okok közül.
Most gyógynövényes és homeopátiás szerekkel kezelem magam, állandóan mérem a vérnyomásom, mint egy nénike, (most 129 volt), este már nem internetezek, mert szigorúan el vagyok tiltva, ahogy az éjszakázástól is. Igyekszem éjfél előtt ágyba kerülni, kevesebb sikerrel, de a hajnal négyes fekvéseknek már vége. :)

Amúgy jó ideje éreztem már, hogy nem vagyok jól lelkileg, és fizikailag sem. Két rohammunkát kellett szünet nélkül megcsinálni, nem lehetett leállni, túlpörögtem. A családi dolgok sem úgy jöttek ki, ahogy kellett volna, szóval a szervezetem behúzta a kéziféket.

Ágybaj
Az egész cirkusznak a folyománya vagy együtthatója volt az ágykérdés. Egy kidőlt-bedőlt régi ágyon aludtunk, aminek csak annyira volt kikopva a szivacsa, hogy a derekam alatt konkrétan a keresztfát lehetett érezni. Amúgy is utáltam azt az ágyat, minden ízében, úgyhogy ment a hajsza, hogy semmi pénzből kényelmes, megfizethető, beférő ágyat találjak. Használt szóba sem jöhetett, és hát szerencsénk volt, mert találtam egy olyat, hogy megszűnt bútorbolt megmaradt árukészletét negyedárban árulták. Nem volt nagy a választék, de mivel extra igényeim szín vagy forma tekintetében nem voltak (voltak, csak nem ebben az árfekvésben, akkor meg mindegy), kiválasztottam egyet. Kértem a férjem, kérje el a céges kocsit, és hozassuk haza haverral olcsón. Nem, ő ragaszkodott hozzá, hogy az ember szállítsa haza 6 ezer ft-ért. A szívem szakadt meg, de gondoltam ha időre szépen elhozza, hát most már mindegy.
Na itt jön a vicces rész.

A szállító
Mivel a mi régi vacak ágyunkat már szombaton elvitték, és két iszonyú éjszakát töltöttem kinyithatós kanapén, amit mellesleg már az első éjszaka után feldobtam a Vaterára, úgy megutáltam, felhívtuk az embert, hogy tudja-e kedden 6-kor hozni az ágyat. Aszongya igen.
Mivel kicsi a lakás, logisztikailag a kihúzott kanapét, a régi ágy ágyneműtartójában lévő dolgokat és az elégséges életteret valahogy meg kellett oldani, ezt pedig állandó pakolgatással oldottuk meg. Szóval elég sok pakolással készültünk az ágy fogadására.
6-kor csörög a telefon, azt mondja, nem jön, mert csöpög az eső.
Hol, öcsém, hol csöpög? Hétágra süt a nap.
Hát vár 7-ig, és majd telefonál.
7-kor a felesége hív, hogy akkor indul a férje az ággyal, mi a cím? Na mintha nem mondtam volna el pontosan.... na újra. Megint 2 órát álltunk vigyázzban és vártuk az ágyat. Sehol semmi. 9-kor felhívtam az asszonyt, tud-e valamit a férjéről. Az elképedve mondja, hogy rácsörög. 2 perc múlva hív az ember, hogy ő még nem indult el (csak otthonról hm, hm.) Mondom oké, 2 órája várunk, pontosabban 3, szólhatott volna... erre lebasz, hogy nem véletlenül nem telefonált, mert ő tárgyalgat... aha, gondolom a kártyaasztalnál, vagy a kocsmaajtóban tárgyalgat. A kurva szemit!
Háromnegyed tízkor befutott a csávó, aki egy szakadt piros skoda tetejére szíjazva, mindenféle letakarás nélkül sétáltatta már órák óta az ágyunkat, mindezt 6 ezerért. Azt hittem valami platós teherrel hozza, de ekkora késéssel a szomszéd kerületből ilyen módon áthozva 6ezret kérni, azért az érdekes dolog. De a durva az, hogy a férjem, aki végig hőbörgött, ahelyett, hogy azt mondta volna, okés, kapsz hármat és kussolj, szépen mosolygott rá, és még a fizetést is rám bízta.
Behordták az ágyat - a szállító maga sötétre sült kisebbségi (csinos fehér fiatalasszonnyal, nem is értem) mocskos melósruhában, festékes kézzel. A szép bézs ágyhuzatot be is koszolta itt-ott, illetve volt olyan kedves koszos cipővel belelépni párszor az ágyneműtartóba is - ha már ennyit fizetünk.
Na de végül az ágy a helyére került, igaz, nagyobb, mint a régi, tehát a szobában már csak lapjával lehet közlekedni, de szép, és új, mivel az elmúlt 20 évben csak használt, más által kifeküdt ágyakban aludtam, most nagyon nagy élmény új ágyban hemperegni, még akkor is, ha olyan kemény, mint a padló. Nyilván kell idő, mire felpuhítja az embere a szivacsot, azt hiszem, még egy fedőmatracot még szerzek rá, és akkor tökéletes lesz. :D

Zárbaj
A házunkra szálltak a betörők, pár nap alatt számos kerékpárt lovasítottak meg, vagy próbáltak meglovasítani, még leláncoltakat is. Több helyre próbáltak betörni, és magam egy nap arra jöttem haza, hogy a felderítő csönget nálunk vadul, majd, mivel nem tudta, hogy én lakom ott, elkezdte magyarázni, hogy az ő barátnője lakik az én otthonomban. Őszinte leszek: félelmetes szembekerülni a rosszfiúval, durva érzés látni, hogy valaki figyel, kivetette rád a hálóját, el akarja szedni azt a pár lomot, amit összekuporgattál. A hitelek és tartozások miatt gyakorlatilag a semmiből élünk, hónapokig halogatunk egy-egy nem létfontosságú 5-10 ezer ft-os tételt, mert annyira nincs pénz. Ha tőlünk csóróktól lopnak, nekünk már nem lesz miből visszapótolni a veszteséget. Gondolok itt pl. a párom 100 ezer ft-os biciklijére, amit 2 év alatt fizetett ki, a paraszt elviszi, eladja egy tízesért, mi pedig nem tudunk még egy ilyen biciklit venni most, a párom pedig összeomlik még lelkileg is. Ez a büdös bunkó meg iszik pár fröccsöt a haverjaival, meg vesz egy grillcsirkét, eldorbézolja a kapott lóvét egy este alatt, ami nekünk két évig tartó projekt volt. Ha már rablásból tartja fen magát az a szocializálatlan gyökér, legalább menjen olyan helyre lopni, ahol meg sem kottyan az embereknek a veszteség. A mi házunkban fiatal házaspárok, egyedülálló anyák laknak, sokan csak albérletben, vagy 25 év svájci frankos lakáshitellel - most tényleg minket kell kopasztani még ezeknek is?
(Na most biztos felment a vérnyomásom!)

Az igazságtalanság, a tehetetlenség, a kilátástalanság, az állandó szűkölés és fogösszeszorítás, hogy majd holnap jobb lesz, de nem lesz jobb, csak rosszabb és közben elszalad az életem, a nélkül, hogy élvezni tudnám - na ez az AGYBAJ!!!!!!!!!!!!!!

Úgy szeretnék...

Én úgy szeretnék egy vidám és vicces blogot írni, csupa jófejségről, amit élvezet olvasni, de sajnos kurvára nem megy, mert minden szahar.
Vélhetőleg pszichoszomatizáltam az elmúlt három napban, de olyannyira szédültem meg gyenge voltam, hogy alig bírtam mozogni is.

Ma eljutottam a szemészhez, enyhén autista fickó aki biztos remekül bír szemet bemérni, de emberekkel bánni, kommunikálni, azt nem. 3 szemüveget írt fel nekem, egyet utcára és tévéhez, egyet a számítógéphez, egyet pedig olvasáshoz, mindezt pedig negyed-negyed dioptria különbségekkel. Az optikus multifokális lencsét javasolt akciósan 26ért - na ne! Végül kiegyeztünk egy két dioptria közti átmenetben, amivel majd jól látom a számítógépet, amit egész nap nézek, és tudok olvasni is, de a legkisebb betűket nem fogom látni. Kit érdekel? Úgyse tudok a kisbetűs rész ellen tenni semmit.
Most az van, hogy van egy hiperszuper keret nélküli szemüvegem, amit nem nagyon fogok használni, mert a hétköznapi életben idegesít, és lesz egy akciós olcsó fekete fémkeretes olvasóm, amit viszont nyúzni fogok. De azt legalább fel tudom rakni a fejem tetejére és elindulni vele vásárolni meg ilyenek.
Amúgy értem én, hogy a csávó ilyen mérnökien precíz volt, de a problémát lett volna hivatott megoldani, nem izzadó tenyérrel elmenekülni a kérdéseim elől, és most látatlanban választottunk egy dioptriát az optikussal, ami erősebb, mint a mostani, gyengébb, mint a felírt legerősebb és reméljük, hogy jó lesz, mert a szemüveg kurva drága luxus.

A férjem az elmúlt napokban nagyon kitett magáért - négyből négyszer nem állt mellém, nem segített, mikor kellett volna, békés teraszos este helyett 6 évvel ezelőtt történt lényegtelen dolgokért veszekedett velem, és egyáltalán semmi együttműködést nem mutat, és be is vallja: ő annyira sajnálja magát a helyzetünk miatt, hogy mással nem is tud foglalkozni, és nem akar szerető férj lenni. Én meg fuldoklom ettől a szeretettelen helyzettől, az állandó dühkitörésektől, a folyton növekedő stressztől és feladatoktól, hogy nincs mód lazítani, feltöltődni, levezetni a stresszt.
Ma még azzal tetézte, hogy a 5 perc alatt 40 szer mondta el, hogy az öcsém utál.
Van épp elég bajom, pont eléggé bánt, hogy így viselkedik az öcsém, és állandóan szem előtt is van, még pont az kellett, hogy a férjem a szememre hányja, és ahányszor csak elmondta, kértem, hogy hagyja abba, mert fájdalmat okoz vele, és csak folytatta, folytatta, folytatta -  és nem mentség, hogy részeg volt.
Elég rémisztő érzés, hogy valaki, akire rábízod az életed, többé már a kedvedet keresi, hanem azt, hogy nyomhat le, hol bánthat, hol igázhat le?
Tőlem elvárja, hogy szorgos odaadó cuki feleség legyek, de közelében sincs egy jó férjnek. Ha mindent megkap, csak ne legyen vita, akkor elégedetlen, ha ellenállok, akkor meg van sértődve.
Nagyon sokáig gürcöltünk, hogy azt a keveset elérjük, amint van, és most, amikor élvezni kéne, beleszarik a közepébe és lehetetlenné teszi az életet.

Legjobb barátom, örök társammá fogadott derűm elpártolt mellőlem.
Keserű, fájdalmas, reménytelen, megfélemlített és boldogtalan vagyok. Nincs feltöltődésem, nincs reményem, nincs lehetőségem sem a kiugrásra, sem a dolgok megjavítására.
Pedig valamit tenni kéne, mert ha ez így megy, a diliházba csuknak.
Érzem, hogy nem működök, nem bírok tovább nyelni és tűrni és mosolyogni.
És úgy érzem egyedül maradok - a férjem nem társam többé, totál megháborodott, alkalmatlan a közös létre, a szeretetre, a családom kihal, némely ága szinte mintha nem is lett volna soha, gyerekeim nem születtek, és nem is látok sok esélyt rá, jelen helyzetben - és félek, a kutyám sem marad velem örökké.
Rettegek ettől az egésztől.
Ordítani kéne - úgy ordítani, hogy a távoli hegytető összes fenyőjéről leessen a tüske, hogy a madarak felrepüljenek, hogy megeredjen a jégeső, és csak zuhogjon, zuhogjon, zuhogjon nagyon soká.
Nem tudok ordítani, nem tudok sírni, nem tudok már lassan motyogni sem.
Elfogyott a lelki erő, a kedv, és a hit is. Be kell látnom, csődöt mondtam, hiába teszek meg mindent és még azon felül is, hogy működjön a házasságom, az életünk, ha a másik fél nem tesz érte, sőt, direkt ellenem dolgozik, nincs benne akarat, fogékonyság, jószándék, hát bármit tehetek, hiábavaló.
Már nem akarok vele menni sehova, nem álmodozom utazásról és buliról, mert tudom, hogy csak hisztizni fog és türelmetlenkedik és látom rajta, hogy nem élvezi a pillanatot.
Már nem akarok hozzábújni sem, mert több már a sérelem, mint a szeretet, és tudom, hogy nem szívből ölel át.
Nem akarok tőle gyereket, mert tudom, hogy nem örülne neki, nem segítene és csak nehezebbé tenné az egészet. És rettegnék, hogy hasonló természetet örökölne az utód tőle.
Ahogy ezeket a sorokat írom, a felismerés fájdalma erősen szorítja a gyomorszájamat és hányingerem van.
A TUDÁS FÁJ - mondja egyszer valaki, aki jól jönne most is, ha mellettem lenne, de sajnos elveszítettem őt.
Elveszítettem őt, és még sok mást is, egyre fogynak az emberek, és még az a kevés is, aki szerencsére megvan, rájuk sincs elég időm, és ez olyan nagyon rossz. Mindig csak munka, házimunka, lemaradás, aggódás, hogy minden rendben legyen - de nincs rendben semmi, és nem azért, mert nem jutott időm a felmosásra, vagy mert nem főztem semmit.
Nincs is kedvem főzni - minek? Már nincs az a kedélyes családi fészek, amiben örömmel főztem a páromnak, aki virággal állított haza, és akivel megvacsiztunk a teraszon, és utána addig dumáltunk, míg közel nem kezdtek repülni a denevérek.
Mára már kiette a lelkét a válság, a pénztelenség, a hiány, a félelem - és a szerelemről mondott le legelőször. Pedig a nélkül csak kín a házasság.
Nem szabadna ilyen csúnya dolgokat leírnom, de hát hiába sunyítok, akkor is ez van.
El sem tudom már képzelni, hogy valaki szeret, becsül, és élvezi a társaságom.
Pedig azért akadtak számosan.
Ragozhatnám még ezt a dolgot, hogy mennyire fáj, hogy így cserben hagyott, hogy olyan kevés kéne hozzá, hogy működjenek a dolgok, de azt a keveset sem hajlandó hozzátenni, pedig minden követ megmozgatott anno, hogy együtt legyünk.
Elhatároztam, hogy veszek egy füzetet, és naplót írok, mint rég, de ahogy nézegettem a 80 lapos kis füzetet, ami jó drága is volt, elnevettem magam - én azt egyetlen este alatt tele tudnám most írni.
Úgy érzem, elvesztettem a személyiségem, mert eldobtam a régi énem egy új családcentrikus feleség szerepért, de nem oda jutottam, ahová akartam. A régi már túl messze van, az új meg köddé vált és most a semmiben lifegek, nem írom le, hogy, mert elég ronda hasonlat jutott eszembe.

Aludni kéne, de én nem fekszem mellé, mert rosszul vagyok tőle, viszont nincs kedvem ágyat varázsolni máshol - még egy nyavalyás vackom sincs, ahová bekucorodhatnék.
Ezt sikerült összehoznom 8 év kemény munkájával - egy semmit.

Annyi történt, hogy már nem vagyok fiatal - de jutni, sehova nem jutottam.
Ja, de! Rosszabb a helyzet, mint valaha!

Volt, aki annyira rajongott értem, hogy rólam nevezte el a lányát, pedig nem én voltam az anyja a gyereknek. Volt, aki nem tudott elszakadni tőlem, tilos volt, mégis küzdött értem. Volt, aki nem tudott velem élni, de elszakadni sem, újra és újra megjelent, és volt, aki szakításunk után még 10 évig sem tudott teljesen feledni, olyan is akadt, aki 10 évig udvarolt hiába, és olyan is, aki feleségül vett volna bármikor, és olyan is, aki már gyerekkorától fogva azt hitte, én leszek a felesége.
Számos csodás pasi volt köröttem, szerencsés voltam, szerettek, rajongtak, el voltak bűvölve. Nekem mégis ez az egy kellett, aki nem értékel semmit belőlem, aki természetesnek veszi, hogy karrier helyett a gatyáit mosom, hogy pihenés helyett a vacsoráját főzöm, hogy amíg ő másokkal kirándulni megy, én a kutyáját sétáltatom és a mocskát takarítom el, hogy aztán minden hála és kedvesség nélkül legorombítson, hogy nem végeztem elég házimunkát, míg ő szórakozott.
Mert vannak férfiak, akiknek nem megy a háztartástan és öntörvényűek, de akkor lennének hálásak, amiért a nő szó nélkül a kedvüket keresi, türelmes és megértő - ha adna cserébe szeretetet és megértést, sétáltatnám a gatyáját, mosnám a kutyáját és főzném a mocskát is. Mert amikor velem lenne, akkor csak velem lenne, átölelne, megdicsérne, és szárnyalnék a karjaiban, fontosnak és szépnek érezném magam.

De hogy minden jóért, amit teszek, csak legorombítást kapjak cserébe, az nem mehet sokáig, már így is túl soká bírtam, reménykedve a hiábavalót.

Szóval nincs vidámság, dráma van, és nem gondoltam, hogy velem ez fog történni.
Azt hittem, ha én mindent megteszek, és rugalmasabb és engedékenyebb leszek a férjemmel, az majd záloga lesz a hosszú házasságnak.
De nem megy.
A szomszédot negyed ennyiért hagyta el a felesége, mint amit én tűrök - de félek, már nem soká.

Kedves Jóisten!

Nem gyakran szoktalak nyaggatni kéréssel, de most már kérlek, hogy ha mód van rá, hagyjuk ezt az Ami nem öl meg az erősebbé tesz projectet, és adj egy kis nyugodt életet, mert egészen őszintén szólva, elég sok bajt mértél ránk mostanában, és úgy látom, van még furcsa ajándék a kosárban.

Az elmúlt 6 év mérlege a következő:

- Majdnem meghaltam perforált vakbéllel
- Elvetéltem, és azóta nem estem teherbe
- Elvesztettem a jól fizető állásom
- A nagypapám meghalt
- Beütött a gazdasági válság, alig bírjuk fizetni a lakáshitelt, kajára nem marad, jólétről ne is beszéljünk
- A nagymamám beteg lett, majdnem meghalt - szerencsére minimális károsodása maradt, de már nem a régi
- A férjem olyan depressziós, hogy szinte lehetetlen vele élni
- Az apukám meghalt tragikus hirtelenséggel
- Anyósomékkal megromlott a kapcsolat, már nem kapunk szülői segítséget
- A kedvenc unokatesóm holnap műtik, nagyon beteg

Szépen kérlek, gyógyítsd meg őt, és adj nekünk valami jót, hogy örülhessünk, hogy élünk. Tudnánk most már örülni, tényleg!

---

Amúgy meg azt gondoltam, egy családba bőven elég egy olyan horror, hogy az ember szervezetében gyűlik a genny, észrevétlen majdnem meghal, aztán felvágják, megmentik, csövek lógnak ki belőle, és hosszú lábadozás alatt újra tanul élni.
Hát most nem megismétli? Minek utánoz? Nem volt elég egy ilyen hülyeség?
Most, hogy izgulok érte, újraélem a régi kínokat: a félelmet, a kiszolgáltatottságot, elesettséget és a végtelen magányt, ami a kórházi ágyon fogja el az embert. Tudom milyen, ha nem vagy képes kitörölni a saját feneked, amikor a legkisebb mozdulat is kész tortúra, amikor olyan gyenge vagy, hogy nem bírsz kinyitni egy üveg ásványvizet.
Csak az egészség meglegyen! - van a régi öregek mondásaiban némi igazság.
Legyen! Legyen! Legyen!
Némi fellendülés kéne, mielőtt az egész családot eltiporja az élet!

Soksokk

Nem akarok 70 tévécsatornát, mert úgysem nézem, nem is tudok eligazodni köztük, ritkán találok kedvemre valót, sokáig tart végigzongorázni, hátha valahol van épp valami, és ha van, akkor úgyis csak a végére találom meg. Így hát nem tévézek.

Nem akarok 2 mobilt, 3 laptopot, 2 ipadot és smart tévét. Egyet akarok mindenből, de az legyen mindenben a legjobb, azt szeressem. Utálom, hogy az egyik telefonomon ezt szeretem, a másikon meg azt - miért nem lehet egy, ami minden igényt kielégít?
Itt vetődik fel a régi dilemma, hogy miért van külön szempilla hosszító, külön dúsító és külön göndörítő szempillaspirál, amikor úgyis mindenki hosszú, dús és göndör pillákat akar? Van, aki akar rövid dúsat vagy hosszú ritkát, vagy netán ritka rövid göndört? Szóval miért is nem tud egy szempillaspirál egyben mindent?

Nem akarok ezer havert, kedves szomszédot és végtelen számú rokont. Csupán néhány nagyon jó embert akarok, akikkel kölcsönösen szeretjük és elismerjük egymást, bízhatunk egymásban, nem tartunk egymástól, számíthatunk egymásra - és akár mindahányan együtt tudunk lenni egy időben egy helyen.

Nem akarok végtelen tereket és különböző színű szalonokat, csak egy kuckót, ahol jól érzem magam a párommal, a barátaimmal, vagy akár egyedül is. Nem kell két emelet boldogság, csak egy kényelmes nagy ágy, amiben elnyújtózhatunk: ő meg én. Egy kényelmes kanapé, ahol üldögélhetünk, egy zug, ahol üthetem a gépem kényelmes széken ülve, egy kis terasz, ahol hallgathatjuk a madárcsicsergést vacsi közben, és nem kell ezer tulipán ezer színben - elég nekem egy is, egy, amit én ültettem, én öntöztem, nekem nyílik.

Nem akarok ezer utazási iroda ezer ajánlatából válogatni éjszakákon át. Összevetni szolgáltatás, ár-érték arányt, távolságot és szórakozási lehetőségeket. Bárhol jó lenni, jó társaságban, szeretetben. Évekig ugyanoda jártunk, egy lepukkant, koszos kis faházba egy kis balatoni faluba, de olyan jó volt, mert örültünk egymásnak. Minden este grilleztünk, aztán hajnalig társasoztunk, és nem kellett spa meg svédasztal. Csak egy csók kellett, egy szerelmes pillantás meg egy pakli kártya.
Vagy pár jó barát és néhány üveg ital a monopoly mellé.

Néha úgy érzem, túl burjánzó, túl bonyolult, túl gyors ez a világ, és pont a lényeg veszik el. Nem látom át a szertefutó utakat, nem tudom, merre menjek. Még a tévécsatornák műsorát sem látom át, hát honnan tudnám azt, hogy mit kéne tennem most, hogy majd később jobb legyen?

Utálom átlapozni a tévécsatornák műsorát, úgysem tudom megjegyezni, hogy melyik  csatornán melyik időben kezdődik, ami érdekel, és amúgy sem tudom, hogy melyik adó melyik állomásra van állítva.
Nem bírom fejben tartani, hogy melyik ismerősöm szokott felköszönteni a névnapomon, és melyik nem.
Utálom sakkozgatni, hogy melyik számlát mikor és miből tudjuk kifizetni és hogy kell tartalékolni pénzt, hogy még 30-án is legyen kaja.
Fogalmam sincs, hol vannak a kedvenc pólóim - a felső hármat hordom egymás után.
Nem tudom hol vannak a kedvenc filmjeim, és hiába akarok megnézni egyet, fél nap, mire megtalálom. Mert hiába gyűjtöttem őket egy hengerbe - a hengerek már rég összekeveredtek.

Valami letisztultság, egyszerűség és derű kéne, némi tér és idő.
Vidám színű falak, hófehér bútorok és hófehér kanapé, nagy párnákkal, amin valakivel összebújva lehetne nézni egy igazán jó filmet, ami elrepít innen messzire.
De legtöbbször egyedül vagyok, minden zavaros és bonyolult, nem érnek egybe a fogaskerekek, hogy könnyedén továbbvigyék a dolgokat, és úgysem találok semmit.